Előző: Kemence I.                                                           Következő: Kemence III.

 Vasárnapi ismerkedő sétánk során tudatosult csak bennünk, hogy Kemence nem kispályás falu: majd’ 50 évig itt zajlottak Hont vármegye megyegyűlései.

A kisvasútról nem írok, bárki megnézheti a honlapjukat (http://www.kisvasut.hu/view_cikk.php?id=595), mi egyszerűen imádtuk. Ki hinné, hogy ez a kis semmi víz az utóbbi hetekben elmosta a kisvasút egy részét, hidastul. (A kép két éve készült egy még nem helyreállított szakaszon, most sajnos nagyon sok helyen így nézhet ki.)

A falu fölé magasodó dombon egy megkapó Kálváriát találtunk. Megéri felmászni, egyrészt, mert gyönyörű a kilátás a falura és a környező hegyekre, másrészt maga a Kálvária is eltér a megszokott falusi kálváriáktól.

A Volvo a kínaiaké, ez már biztos

http://totalcar.hu/magazin/hirek/2010/03/29/a_volvo_a_kinaiake_ez_mar_biztos/

A hír szinte észrevétlen maradt volna a több évtizedes jólétbe tunyult svéd választók körében is, ha Sven Hvaljmarström, a 317 tagot számláló Svéd NemzetiBättre Párt elnöke nem fordul szenvedélyes kiáltvánnyal a nemzethez.

Véreim! Igaz Svédek!

A kormány nemzeti történelmünk legnagyobb hazaárulására készül! Nemzeti büszkeségünket, szent hazánk szimbólumát, jólétünk megteremtőjét készül kiárusítani! A Volvo nem eladó! Őseink vérével öntözött szent földünkön apáink verítékével létrehozott gyárunkat, mely balsorsban is termelte a svéd koronákat, idegenek sárga kezére nem adjuk! Ezúttal nem átkozhatjuk a balsorsot. Idegen elnyomókat sem okolhatunk, pusztító járványokat, természeti katasztrófákat sem.  Igenis minket, ma élő nemzedékeket fog illetni minden felelősség. Igazságtalan az egyénre minden általánosítás, de a közösségre joggal mondhatom: a svéd történelem legkártékonyabb söpredéke vagyunk, ha hagyjuk, hogy az Ázsiából ránk zúduló hordák kifosszanak bennünket apáink verejtékével létrehozott vagyonunkból! Átkelve Öxelsund szorosán, harcolva és legyőzve megannyi vészt Mörbylångatól Jokkmokkig miénk e föld, és nem, nem soha nem engedjük, hogy hegyeinkben, tavainkon, gyárainkban, miket őseink két kezükkel építettek, idegen elnyomók, kommunista kizsákmányolók dorbézoljanak.  A gyilkos támadót vissza kell verni a kutyaólba, melyböl kitört. Ha aljasul ellened tör, nem gyakorolhatsz könyörületet. A sárga veszedelem immár elérte Göteborg kapuit. Ne hagyjuk magunkat leigázni! Ne hagyjuk, hogy a 130 koronás órabérünk egy kínai szövőnő színvonalára süllyedjen! Sikerlehetőségünk alapja  a  NEMZETI  ÖSSZEFOGÁS! Függetlenül a társadalom  útvesztőiben  elfoglalt helyünkre, fogjuk meg egymás kezét, ne nézzük, hogy kinek honnan jöttek ősei, mindannyian svéd emberek vagyunk, fogjunk hát össze, Svéd véreim, és mentsük meg a Volvót!!!!!!!!

(Köszönet Lajdi Tamásnak, Babos Imrének és Fekete Gyulának - nyugodjék békében - az ötletért és  a szófordulatokért.)

Előző: Királyháza II.

Nos, a királyházi élmények után talán végleg elment volna a kedvünk a falusi turizmustól, ha nincs Kemence és a Kőrózsa – és persze Pongi úr.

Talán emlékeztek, Kemence felől támadtuk Királyházát, és útközben, a falu szélén láttuk meg a Kőrózsa panziót és éttermet. Szomjasak lévén, beültünk egy sörre, és nagy örömmel konstatáltuk a rendkívül baráti árakat. Ekkor döntöttük el, hogy ide visszajövünk: úgy is lett, április végén egyszer csak a már ismert módon (zónázó + volán) Kemencén voltunk a Kőrózsa panzióban.

A panzió maga kívülről sokkal jobb benyomást keltett, mint belülről:

A szoba minimálstílusban volt berendezve: két spártai ágy, amit nagy nehézségek árán sikerül egymás mellé tenni, a legolcsóbb padlószőnyeg és egy, a hetvenes évekből ittmaradt asztal. A fürdő még egyszerűbb volt: egy mosdó és egy kicsempézett, középlefolyós zuhanyzó. És ami a legjobban fájt: nem volt törölköző. (Mi mindenhova fejenként 1 közepes méretű hátizsákkal megyünk, és abba a törcsi sajnos nem fér bele.)

De nem ez volt a lényeg.

 A környék, a kisvasút, a falu annyira rabul ejtett bennünket, hogy könnyedén túltettük magunkat az előtérben késő éjszakáig zajló biliárdcsata zajain és a közös teraszon folyamatosan dugópuskázó testvérpár fiúcska idegesítő harci rikoltásain.

A falu olyan igazi falu, ahogy azt a városi ember elképzeli, a Kemence patak keresztül-kasul átfolyik rajta, ágakra szakad, és hol romantikus, hol rusztikus hol meg egyszerűen csak praktikus hidacskákon lehet átkelni. A hidak magasságából ítélve elő-előfordul magas vízállás is, de mi ilyennel soha, sehol nem találkoztunk.

A házak elég vegyesek, nincs egységes megjelenésük, de nekünk mégis valahogy tetszett az összhatás. A két kedvencünk:

 
Az elsőben szívesen laknánk – már persze némi felújítás után -, a másodikban egy hangulatos kocsma működik, kellemes udvarral, nyers farönk padokkal.

A kisvasútról és Pongi úrról legközelebb.

 Következő: Kemence II.

Előző: Királyháza I.

Egy erdő közepén, a közelben sehol egy lélek… És az ajtó zárva…

Miután hosszas kopogtatás után bejutottunk, szembetaláltuk magunkat Mátyás úrral, a Panzió tulajdonosával. Róla később.

Megkaptuk a szobánkat, becuccoltunk, megebédeltünk – mindig viszünk magukkal hideg kaját, hisz sose lehet tudni, mi vár az emberre, és sziesztáztunk a megerőltető séta után. A szoba amúgy kicsi, de kellemes, saját zuhanyzóval.

Délután sétáltunk, és itt ért minket a második csalódás: a gyönyörű környezetben magát lovaspanziónak hirdető Matthiasban 4 ló senyvedett egy karámmal körülvett sártengerben. Nem volt lélekderítő látvány:

 A környék azonban sok mindenért kárpótolt:

 A panziót Matthias úr és családja vezeti, bár az asszonyt jószerint nem is láttuk. Láttuk viszont a – sejtésünk szerint hétvégére a kollégiumból hazaérkezett 12-14 év körüli – ifjabb Mátyást, aki egész hétvégén férfiakat meghaladó buzgalommal és erőkifejtéssel dolgozott: ganézta a lovakat, szénát hordott, térdig tapicskolt a sárban. Mentségükre legyen mondva, hogy idősebb Mátyás úr is ezt tette. Ritka kommunikációink során többször is hangsúlyozta a munka fontosságát, például vasárnap reggel, amikor lementünk a földszinti társalgóba megnézni - a mi szobánkba pont nem jutott tévé - az éppen akkor zajló vízilabda VB döntőjét (Magyarország-Szerbia?). Békésen sörözgettünk (mellesleg a bárban sehol nem láttunk árlapot, az italkínálatot végigkérdezni pedig se kedvünk, se lehetőségünk nem volt), és megpróbáltunk szóba elegyedni Mátyás úrral, aki folyamatosan azt éreztette velünk, hogy léhűtő pestiek vagyunk, végül odavetette, hogy „hát igen, dolgozni kell”, neki nincs ideje ilyen léhaságokra, mint holmi VB-döntő. (Mellesleg kikaptunk.)

Így eshetett meg, hogy hétfőn reggel – koránkelők lévén – a kávénkat a hátsó teraszon fogyasztottuk el, ahol láttuk Mátyás urat lovakat csutakolni (az ifjabb addigra elutazott). Mivel az árban a reggeli is benne foglaltatott, odakiabált nekünk, hogy kérjük-e. Mondtuk, hogy nem sürgős, de majd igen. Mátyás úr rendkivbül udvariasan azt válaszolta, hogy menjünk be az étkezőbe, mindjárt jön. Úgy is lett, 5 perc (!) múlva hozta a reggelit. Ami baromi kedves dolog volt tőle, csakhát éppen láttuk, hol volt és mit csinált 5 perccel azelőtt.

Vasárnap délután egyébként minden vendég távozott, mi maradtunk csak hétfőig, valószínűleg ennek tudható be, hogy estére már nem volt se fűtés, se meleg víz…

Summa summarum, minden elismerésünk Mátyás úré, aki éjt-nappallá téve dolgozik panziója felvirágoztatásán, ám ez nem mentség arra, hogy mártírképpel járjon-keljen, hogy mogorva legyen a vendégekkel – igaz, nem tudhatjuk, másokkal milyen volt, lehet, hogy csak minket tüntetett ki, hiszen mi egy éjszakát ingyen töltöttünk ott. Nos tehát, akik gyönyörű, világtól elzárt helyre vágynak, és akiket nem zavar, ha  a egyfolytában azt éreztetik velük, milyen gaz, semmirekellő, naplopó népség is ők, azoknak ajánljuk Királyházán a Matthias Panziót.

Utóhang: arra a hétvégére egy másik glados család is bejelentkezett a panzióba (ők két kisgyerekkel), egész hétvégén lestük őket, ám nem érkeztek meg. Később derült csak ki, hogy de igen, megérkeztek szombaton délután, ám látva a körülményeket és a fogadtatást, fél óra múlva összepakoltak és hazamentek.

Volt esetleg valakkinek kellemes élménye itt?

Következő: Kemence I.

Talán nem vált volna életformánkká a falusi turizmus, ha nincs a Gladiátor. Ez egy, azóta megszűnt műveltségi játék volt, olyasmi, mint a Honfoglaló, csak éppen ketten játszották. Mivel mindketten marhára műveltek vagyunk, és elég sok időt töltöttünk az ellenfelek legyalulásával, sikerült rengeteg pontot gyűjtenünk. A licitálható nyeremények között volt egy ingyenes éjszaka a királyházi Mathias lovaspanzióban, amit számomra máig érthetetlen módon sikerült egy bravúros licittel megnyernünk.  Így hát egy szép március végi hétvégén elindultunk Királyházára.

Királyháza pont félúton van Diósjenő és Kemence között, tömegközlekedés nincs, gyalog vagy saját járművel közelíthető meg egy erdészeti úton. Mivel úgy láttuk a térképen, hogy talán Kemencéhez egy sóhajtásnyira közelebb van, hát onnan támadtunk. Irány tehát a Nyugati, onnan zónázóval Szob, majd közvetlen buszcsatlakozás Kemencére.

Eddig minden klasszul ment, megpróbáltatásaink itt kezdődtek. Ugyanis – nem lévén túlságosan sportkedvelők – kiderült, hogy 8 km sokkal, de sokkal több, mint hittük. Szerencsénkre március végéhez képest gyönyörű idő volt, nem tudom, mit csináltunk volna, ha pl. szakad az eső.

Két óra masszív gyaloglás után, mikor már többször majdnem visszafordultunk, az egyik kanyar után elébünk tárult A PANZIÓ:

Következő: Királyháza II.