Szerelmem, PM emlékére

A 2011-es év rendhagyó volt. Egy év munkanélküliség után szinte egyszerre találtunk munkát, PároM kicsit előbb. Én 2011. január 3-án szálltam buszra, amelyik Németországba vitt dolgozni. Az egész addigi életünket újra kellett gondolnunk, új stratégiát kellett kitalálnunk, amivel átvészelhetjük a kint-tartózkodásom hónapjait. Részletes tervet kellett készítenünk, mettől-meddig leszek kint, hogy PároM szabadságát ahhoz tudjuk igazítani. Összességében ügyesek voltunk, és a dolog elég jól működött. Úgy terveztük, hogy ha PároM eléri a nyugdíjkorhatárt – ez 2017-ben lett volna -, akkor egy picit rádolgozik, 1-2 évet, és utána én már csak annyit megyek ki, hogy a kirándulásainkat fedezni tudjuk, élni meg az ő nyugdíjából éltünk volna, szerényen, de együtt…

Az egri kirándulás szintén meglepetés volt, akárcsak a Bánki-tavi, az első hazaérkezésem és a születésnapom megünneplésére szervezte PároM 2011. márciusában.

Szállást az „Almafa Apartmanház”-ban talált, aminek az a nagy előnye, hogy semmihez nincs közel, de se a Szépasszony völgye se a belváros nincs túlságosan messze, gyalogosan is könnyen elérhető mindkettő.

Bár a szállás nem igazán a mi ízlésvilágunknak megfelelő – ilyen Egerben valószínűleg nincs is -, nem volt vele semmi gond. Egy családi ház tetőterében és udvarán alakítottak ki vendégszobákat. Az üzemeltető család a földszinten lakott. (Nem mintha probléma lett volna valaha is, de nem szeretjük, ha bárki más is tartózkodik ott, beleértve természetesen más vendégeket is. Többnyire sikerült olyan helyeket vagy időpontokat találnunk, amikor csak mi voltunk az egyedüli vendégek.) A szoba praktikusan volt kialakítva, zuhanyzóval, tűzhellyel, és a színharmónia jegyében szinte minden narancssárga volt. Semmi kifogásunk a narancssárga szín ellen, én kifejezetten kedvelem, de ez azért kicsit sok volt.

Sajnos, a márciusi Eger nem fogadott minket derűsen: szinte végig felhős-borongós volt az ég, sokszor/többnyire esett is. Talán csak a megérkezés napján láttuk a napot. Ezt ki akarván használni, elindultunk a belvárosba, ám utunk a temető mellett vitt el, így hát legott be is mentünk. Az egri temető máshogy szép, mint a kis falusi temetők, a legfeltűnőbb a rengeteg szobor volt.

Útközben az egyik mellékutcában (Grónay utca) bukkantunk rá a „Magyaros Étkezde” fantáziadús névvel ellátott önkiszolgáló büfére, ami aztán a törzshelyünk lett. Annál is inkább, mert mellette, kvázi egy helyiségben, csak valami fallal leválasztva, található egy igazi, hamisítatlan kocsma, számunkra a legmegfelelőbb hely az ebéd előtti aperitif elfogyasztására.

 A büfé tényleg nagyon „magyaros”, talán túlságosan is az, faragott bútorok, faragott tükör, faragatlan pincérek – ez volt a vicc, önkiszolgáló révén pincérrel nem találkoztunk, akivel pedig dolgunk akadt, az mind kedves és segítőkész volt, az ételek pedig minden rafináltság nélkül egyszerűen ízletesek, hatalmas adagokban - csak először követtük el azt a könnyelműséget, hogy két egész adagot rendeltünk, a továbbiakban beértük fél-fél adagokkal -, és mindez meglepően nagyon baráti áron.

A másnap reggel „kis intenzitással sűrűn hulló csapadékelemekkel” kezdődött, ezért úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a fürdőt.

Az egri források meleg vizének igénybevétele gyógycélokra több mint félezer esztendős múltra tekinthet vissza. Az első adat fürdő létezésére Egerben 1448-ból származik. Tehát mintegy 520 esztendeje már állott itt fürdő, a „Balneum Carthusiensium", azaz karthauzi fürdő. Ugyan város melletti meleg vizű tavacskákat már az ősidők óta használta fürdőzésre a város területén lakó nép, a karthauziaké azonban az érdem, hogy megépítették az első fürdőházat.

No, az persze nyilván nem olyan modern, fáintos fürdő volt, mint a mai, most van itt minden, mi szem-szájnak, helyesebben testnek és léleknek ingere. Fedett medence, rádiumos gyógyvizes medence, szauna, masszázs, uszoda, külső medence, és persze mindenféle attrakció, úgyhogy itt aztán egy család minden tagja, kicsi és nagy egyaránt megtalálhatja a maga szórakozását.

Arra már nem emlékszem, hogy fürdőzés után rögtön sétáltunk-e, vagy visszamentünk az „Almafába” egy rövid sziesztára, de szerintem inkább sétáltunk és egy késői ebédet követően ejtettük meg az „utó”sziesztát.

Sajnos, az Érsekkert még nem sokat mutatott, kopár fák, növénytelen ágyások, mindez szemerkélő esővel „gazdagítva” kevéssé inspirált bennünket a fényképezésre.

Amikor csak engedte a csapadék, sétálgattunk a városban, tulajdonképpen fényképezgettünk is, de kevés értékelhető kép született.

A Megyeháza letisztult vonalaival és arányaival valószínűleg kiemelkedik a kor alkotásai közül. Nekünk nagyon tetszett.

A Bazilikát is megnéztük, naná, nem is lehet kikerülni, annyira uralja a belvárost.