Szerelmem, PM emlékére

Ronda

Ronda – gyönyörű. Ennek a poénnak nyilván senki nem tud ellenállni, aki megpillantja a Serranía de Ronda fennsíkjára épített jellegzetes spanyol „fehér falu” fehér házait.

A Guadalévin folyó az évmilliók során a sziklák közé egy 130 mély szurdokot vájt, az El Tajo-t, amely a városkát két részre osztja.

A szurdok felett ível át Ronda jelképe és leghíresebb látnivalója, a Puente Nueva, az Új Híd”.

A hidat 1751-93 között építették, Jose Martin de Aldehuela tervei alapján. A legenda szerint Aldehuela pár évvel az avatás után a hídról leugorva lett öngyilkos, mondván, hogy ilyen mesterművet soha többé nem fog tudni alkotni.

A középső ív felett látható ablak egy börtönnek tervezett helyiséghez tartozik, amelyet azonban soha nem használtak.

Pillantás a hídról:

A szurdokot még két másik híd is átíveli, 

A rendkívüli elhelyezkedésnek köszönhetően jószerint bármerre is jár az ember, csodásnál is lenyűgözőbb kilátással találkozik.

A 35 000 lakosú város történelme nagyjából megegyezik Andalúzia többi városának történelmével, kőkor, rómaiak, arabok, keresztények.

A város egyébként arról is híres, hogy itt van a bikaviadalok bölcsője: 1785-ben itt adták át Spanyolországban az első kör alakú, kőből készült arénát. Az arénában 6000 nézőnek van hely, az átmérője pedig 66 méter. Az itt élő Romero és Ordóñez család több híres matadort is adott a városnak. A Romero családnak köszönhetőek a bikaviadalok ma is érvényben lévő szabályai:  az eredetileg lovas harc helyett a gyalogos küzdelem bevezetése, a kendő használata, a stílus és pózok kidolgozása, egyszóval a híres Escuela Rondeña (Rondai iskola) megteremtése.

. A bikaviadal- múzeumban a "Museo taurino"-ban a bikaviadalok ereklyéi, kellékei láthatók.

Mivel mi nem vagyunk hívei eme sportnak, meg egyébként is szűkösek voltak az anyagi lehetőségeink, nem mentünk be se az arénába, se a múzeumba.

 Ronda egyébként nem csak a híres matadorokról, a Puente Nueva-ról és fehér házairól nevezetes, a fekvésének köszönhető lenyűgöző látvány mellékes volt a környező hegyekben tevékenykedő banditák, a „Bandolero”-k számára. A helyi robinhoodok és rózsasándorok számára évszázadokig igazi aranybányát jelentettek az erre utazók.  

	A leghíresebb közülük az 1805-33 között élt José María Hinojosa, alias „El Tempranillo“ (ez egy szőlőfajta, elég vicces, mintha a mi Rózsa Sándorunkat Kadarkának hívnák). Róla az a legenda terjedt el, hogy a hölgyektől egy kézcsók kíséretében vette el a gyűrűiket, mondván, hogy ilyen gyönyörű kacsókra nem kell ékszer.
Egy másik híres bandorelo, José Mateo Navarro Balcazar, alias „El Tragabuche” (1780- ?), a Romero család rokona,  rondai matadorként kezdte a pályafutását, ám miután első felindulásában megölte a feleségét és annak szeretőjét, nem maradt sok választása, kénytelen volt banditának állni.
	Az utolsó banditák egyikét, Juan Mingolla Gallardo-t, alias „Pasos Largos“-t (1873-1934), egy tűzpárbajban lőtte le a rendőrség.

A bandorelok annyira jellegzetes alakjai voltak a vidéknek, hogy Rondában banditamúzeum, a Museo del Bandolero, őrzi az emléküket.

Nem mellesleg Prosper Mérimée Carmen című elbeszélése is itt játszódik, csak Bizet tette át a helyszínt Sevillába.

Ronda nem csak Mérimée-t bűvölte el. Rainer Maria Rilke, James Joyce, Ernest Hemingway, Max Frisch,    Orson Welles - hogy csak a leghíresebbeket említsük - szintén csodálattal adóztak Ronda szépségének. Ez utóbbi olyannyira, hogy hamvait - kívánságára - az aréna közelében temették el.  

A káprázatos kilátáson túl maga a város is szemet gyönyörködtető, a kis girbe-gurba utcákkal, a házakon csodás kovácsoltvas erkélyekkel, templomokkal, terecskékkel.

Szerelmem, PM emlékére

Máig nem értem, hogy mertünk nekivágni a 4 napos granadai kirándulásnak úgy, hogy nem foglaltunk előre szállást. Annál is inkább furcsa a dolog, mert ugyanakkor a belépőjegyet az Alhambrába jó előre megvettük a neten, mivel olvastam, hogy érdemes időben gondoskodni a jegyről, mert egyrészt nagyon hosszú sorok állnak a pénztárnál, másrészt limitálva van a napi látogatók száma, így az is előfordulhat, hogy valaki órákig áll sorba, és végül nem jut be. A limitet nem tudom, mennyire igaz, a sort viszont a saját szemünkkel láttuk kanyarogni több száz méteren keresztül. Ekkora sort én csak '84-ben az akkori Leningrádban láttam.  

De ne szaladjunk ennyire előre, hisz még meg se érkeztünk a második "családlátogatásra" Andalúziába 2011 őszén.

Ezúttal külön utaztunk, én Düsseldorf/Weeze-ből, PároM két nappal később Budapestről. Persze mindjárt itt is volt egy kis kavarodás, ugyanis a sógornőmmel eleve késve indultunk La Calaból a repülőtérre, ráadásul PároM gépe kicsit előbb landolt, plusz bónuszként eltévedtem a repülőtéren. A malagai repülőtér óriási, van vagy 60 kapu, és valahogy egy légtérben van az egész, én meg naná, hogy rossz irányba indultam, az indulási oldal felé, az érkezést egy viszonylag jelentéktelen tábla jelzi, elkerülte a figyelmemet, úgyhogy mire megtaláltam, PároM már sík ideg volt. Eleve nem szereti a késést (hajjaj, de mennyire nem!), ráadásul beparázott, hogy ott áll egy idegen városban, nyelvtudás, pénz nélkül, mi meg sehol… szóval EZ nem az a romantikus találkozás volt, amire az ember két hónap távollét után számít. Szerencsére a dolgok hamar kisimultak, és mire La Calaba értünk, már minden rendben volt.

La Cala akkor még új volt számunkra, sógorék előtte nem sokkal költöztek oda, úgyhogy tátottuk a szánkat rendesen a medence, a kert, meg úgy általában a ház láttán. 

 La Cala a Costa del Sol tipikus települése,  nem az az igazi hamisítatlan spanyol falu, amit annyira szeretünk, inkább valamiféle elegye a turistákat kiszolgálni hivatott modernségnek és a spanyol hagyományoknak. Ami a legfeltűnőbb volt – és nem csak itt, hanem mindenhol, amerre jártunk, a vadiúj, hatalmas, eléggé luxus-kinézetű, ám szemmel láthatóan lakatlan társasházak tömege. 

Erről a valamiről sose tudtuk eldönteni, mi. Elvileg látogatható (lett volna), ám hiába mentunk a megadott időben, mindig zárva volt.

Itt éppen egy körforgalmat adnak át egy iskola mellett. Annyira jellemző Andalúziára, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a körforgalom-szigetek díszítésére: nincs két egyforma, mindegyik ötletes, szellemes, nem ám, hogy odaraknak valami térkövet, osztjónapot. A legtöbb valamiképpen kapcsolódik a helyhez, mindegyik jellegzetes. Amelyik meg nem, azt jól ápolt növényzet díszíti. Mi az összes ott-tartózkodásunk alatt mindössze egyetlen elhanyagolttal találkoztunk.

És a tenger. Őszintén szólva, bennünket lenyűgözött, rengeteg időt töltöttünk a tengerparton sétálgatva, kagylót, simává koptatott kavicsot gyűjtve, ám maga a strandolás tulajdonképpen kimaradt: én nem igazán szeretek órákig a tűző napon tétlenül sülni, főleg, mikor annyi látnivaló van, ráadásul minden csupa homok, ami persze rendkívül forró tud lenni. Szóval imádjuk a tengert, de a strandolás nem a mi műfajunk.

Na, és akkor itt kapcsolódunk a bevezetőhöz: kicsit belaktuk a szobánkat, és máris indultunk Granadába, ugyanis október 17-re szólt a belépőjegyünk az Alhambrába. Tényleg fogalmam sincs, hogy mertünk nekivágni 16-án az útnak szállás nélkül, hiszen alapvetően egyikünk se az az improvizatív típus. Nyilván azt gondoltuk, hogy egyrészt eddigi kirándulásainkon mindenütt rengeteg szálláslehetőséget láttunk, az ötcsillagos szuperluxus hotelektől kezdve a hostelekig mindenki megtalálja a pénztárcájának megfelelőt, másrészt október közepére talán már vége van a turistaszezon legnagyobb őrületének, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek turisták, de talán nem annyi, mint a nyári hónapokban. (Tudtommal október 15. a hivatalos turistaszezon vége.)

Az állomás elég messze van a belvárostól, és ahogy közeledtünk a az óvároshoz, egyre több szállás mellett haladtunk el, ám valamiért egyik se igazán nyerte el a tetszésünket. És milyen jó, hogy nem kapkodtuk el a dolgot, ugyanis hihetetlen nagy szerencsénkre egy kis mellékutcában hirtelen elénk ugrott az ideális szállás, a Pension Los Montes. 

Napi 25 €-ért a belváros szívében, ennél többre igazán nem vágytunk, és még az az apró bibi se zavart bennünket hogy a szobához nem tartozott fürdőszoba, de ezt annyira nem bántuk, mivel sok időt úgyse akartunk ott tölteni, és a folyosón található közös fürdő rendkívül tiszta volt.  Viszonylag korán érkeztünk, így aztán az első napot céltalan ténfergéssel töltöttük, leginkább az „Albaicín” városrészben.

Mivel a szállásunk a Calle Elvira nevű utca  egyik csendes kis mellékutcájában volt, sétánkat értelemszerűen itt kezdtük (amúgy a Calle Elvira a város egyik legkedveltebb turistautcája, egyik irányban a Plaza Nueva-ra visz, amely viszont a város egyik legjelentősebb tere, közvetlenül az Alhambra alatt), mi a másik irányban indultunk, így a „Puerta Elvirán” keresztül jutottunk be Albaicínbe. A kaput valamikor a 11. században építették a ziridák. 

Később egész falat húztak a város köré, ennek ma már csak a maradványai láthatók.

Albaicín (írják Albaycín-nek is) Granada legősibb, a mór időkből származó része, és tényleg olyan benyomásunk volt, mintha az elmúlt századok nyomtalanul suhantak volna el. Albaicín a város három dombjának az egyikén épült, eredete az ibér törzsekig nyúlik vissza, de persze a rómaiak is letelepedtek itt, miután sikeresen meghódították Ibériát. Aztán valamikor a 11. században jöttek a mórok, akik magától értetődő természetességgel vették birtokukba a várost. Virágkorában 40 000 lakosa volt és 30 mecset szolgálta a hitéletet. A 15. században, a mórok kiűzése után a keresztények telepedtek le, a mecseteket templomokká alakították (San Salvador templom). Mivel ez volt az első találkozásunk egy mór-spanyol várossal, nem győztünk betelni a girbe-gurba utcák bámulásával, ahol minden házon találtunk valami érdekeset, minden terecske üldögélésre csábított, minden járda lenyűgözött a változatos mintázatával, és a jellegzetes szagok, tea, vízipipa – és ami nincs: benzinbűz, mivel a szűk utcákba autóval bemenni képtelenség -, a zajok, az egyik házból arab dallamok szűrődnek ki, a másikban flamencot gyakorol valaki a gitáron, ügyetlenül, ám mégis felismerhetően, hadaró spanyol szavak keverednek arab, német, angol és ki tudja milyen nyelvekkel, igen, turisták mindenhol.  A városrész 1994 óta a világörökség része.

Találtunk egy csendes, meglepő módon akkor éppen turistáktól mentes terecskét is, a „Mirador de San Nicolás”-t, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik az Alhambrára.

Granadának persze van egy másik arca is, az  „El Centro”, ez nagyjából olyan, mint a legtöbb európai város, kicsit reneszánsz, kicsit barokk, kicsit szecessziós, kicsit romantikus, kicsit neoklasszicista, jellegzetes spanyol építészeti elemekkel ötvözve.