Szerelmem, PM emlékére

Szigligeti nyaralásunk első útja Tapolcára vezetett. Ennek roppant prózai oka van: PároM, aki egyébként oly precíz és pontos, a csomagolás során teljesen megfeledkezett a fürdőnadrágról, így aztán kénytelenek voltunk egyet beszerezni. A szigligeti strand árait túlzónak találtuk, meg egyébként is terveztük a tavasbarlang felkeresését, kézenfekvő volt hát, hogy a kettőt összekötjük.

Ami Tapolcán elsőre feltűnt, az a rengeteg szobor. Volt időnk alaposan körbesétálni a várost, mivel túl korán érkeztünk, a barlang még nem volt nyitva. 

Ez persze nem az összes szobor...

Tapolcán amúgy ivókútból is több van az átlagosnál (van Napocska-ivókút, Tüskésgyíkfejes ivókút, Kosfejes ivókút, Tavasztündér-ivókút ), természetesen az utunkba eső a legelsőnél, amely a "Griff fejes ivókút" nevet viseli, megejtettük a rituális kézmosást.

Naná, hogy Tapolca se lehet meg trianoni emlékmű nélkül, sőt, egész Trianoni emlékparkkal büszkélkedik. 

Van itt  székelykapu, harangtorony, imádság, ami csak elképzelhető. A székelykaput  némiképp tájidegennek gondoltuk, és az egészet en bloc kicsit giccsesnek.

Előzetes "felkészülésünk" során felfedeztük, hogy Tapolcán van egy zsidó temető, úgyhogy végiggyalogoltuk a Halápi utat, hogy megnézzük. Pilisvörösváron már jártunk egy zsidó temetőben, és megfogott bennünket a hely méltóságteljes, szomorú hangulata. Az, hogy a sírok nem emelkednek ki a talajból, hogy nincsenek túlcicomázva, nincsenek virágok, csak egyszerű kőből emelt fejfák, egyebekben hagyják a természetes növényzetet nőni, számunkra egyszerűségében is valahogy méltóságteljes, nem annyira látványos, ám mégis megrázó találkozást jelent az elmúlással. A tapolcai zsidó temetőben azonban nem találtunk semmit, csak egy gazzal benőtt, körülkerített mező-félét, ahova nem tudtunk bemenni.  

A hiábavalóan megtett út miatt kicsit bosszankodva caplattunk vissza a központba, ahol szerencsére a Malomtó idilli környezete és egy pohár bor a számos tóparti etetőhely egyikében visszahozta a kedvünket, így aztán vidámabban sétáltuk körbe a tavat és a parkot.

	A halak elég szelídek.

Tapolca fő attrakciója a tavasbarlang, amely a rendszerváltás nagy "nyertesei" közé tartozik. Köztudott, hogy a barlang a bauxitbányászatot kísérő karsztvíz-lecsapolás következtében a 80-as évekre teljesen kiszáradt. A bányászat leállítása után – és most ne firtassuk ennek a társadalmi következményeit - a terület rehabilitálódott, így a barlang ismét teljes szépségében várja a látogatókat. 

A barlangtúra után jól esett a késői ebéd. Sajnos, nem találtam meg az éttermet, ahol ettünk, az biztos, hogy hatalmas adagokat kaptunk. Valami kapualj rémlik, amit beépítettek, és ez olyannyira sikerült, hogy még egy madárpár is fészket rakott a gerendákon.

 Hogy a Marton László kiállításon miért nem fotóztuk, fogalmam sincs. 

Szerelmem, PM emlékére

2012. áprilisában Párom meglepetés kirándulást szervezett, ami azért nagy szó, mert a keresgélés és a szervezés általában az én feladatom volt. A Bánki tavi kirándulást a születésnapom és a Németországból való hazatérésem megünneplésére találta ki, és a jegyvásárlás pillanatáig sejtelmem se volt, hova megyünk.

Bánki-tó

A Bánki tavat az ott élők a „Tenger Szemének” nevezték, mivel a régi hiedelem szerint a tónak a tengerrel van összeköttetése a föld alatt. Ezt azért gondolták így, mert a tó mélységét sosem sikerül megmérni – nem is értjük, miért nem -, és a vízszintje gyakorlatilag állandó, se egy felhőszakadás, hosszú esőzés, se egy hónapokig tartó aszály nincs rá hatással.

Az Iványi Vendégház mindenben megfelelt az ízlésünknek, kellően rusztikus, csöndes – szezon előtt jártunk ott, így mi voltunk az egyedüli vendégek -, ám mégis megvolt minden, amire szükségünk volt. (Igaz, nincsenek túl nagy igényeink, kényelmes ágy, zuhanyzó, konyha vagy legalább egy „sparherd” – és nyugalom, nagyjából ennyivel beérjük.)

Maga a tó nem sokat mutatott, persze, víz, meg növények. Szerencsére eléggé szezon előtt voltunk, ezért aztán nem sok fürdőzővel - konkrétan eggyel sem -, turistával találkoztunk, béke volt és nyugalom a faluban.

A tóparti sétányon láttuk ezt a kutat. Természetesen itt is megtörtént a rituális kéz- és arcmosás:

Párom szerint Bánkból nehéz volt felkészülni, mert a netes szakirodalom a tóra és a szálláshelyekre fókuszál, ezért aztán többnyire csak úgy ténferegtünk, cél nélkül. Egyik ilyen ténfergésünk során bukkantunk erre a meglepő „emlékműre”:

és erre a megható, elhagyott temető-félére, mindössze pár sírral, amelyek nagyjából egy időben keletkeztek, az I. Világháború idején:

Persze szokásunkhoz híven az igazi temetőt is megnéztük.

Furcsa, de ahhoz képest, hogy Bánkra egyáltalán nem jár vonat – a Dósjenő-Romhány vonalat 2007-ben megszüntették, a Bánk és Felsőpetény között régebben közlekedő Felsőpetényi Kisvasút  pedig, amely az ott működő kő- és agyagbánya által kitermelt nyersanyagot szállította Bánkra, jelenleg nem üzemel – elég sok sínt sikerült fényképeznünk.

Az egész vasúti infrastruktúra elkeserítő állapotban van.

Az "igazi" állomás még úgy-ahogy tartja magát:

de az átrakó láttán belesajdult a szívünk, hogy ennyire hagynak valamit lepusztulni, ami akár értéket is képviselhetne. (Igaz, a MÁV az üzemelő létesítményeit se tudja igazán karban tartani, mit várjunk akkor a nem működőkkel kapcsolatban.)

A vasútállomásról visszafelé jövet futottunk bele nem-emlékszem-a-nevére nénibe, aki az út szélén ülve éppen ezzel foglalatoskodott:

Kicsit szóba elegyedtünk vele. Kiderült, hogy 80kevés éves, egyedül él, özvegy, a gyerekek a városban, egyetlen társasága a jószágai, „akiket” minden nap kihoz ide, kicsit legelészni. Régebben megvették tőle a kecsketejet, sajnos ez mostanra megszűnt, de ő szívesen fogyasztja.

Ha akkor sejtettük volna – szerencsére fogalmunk se volt -, hogy Párom a betegsége idején literszám fogja fogyasztani a kecsketejet… Talán magunkkal vittünk volna egyet a cukiságok közül, mondjuk ezt a cukker kíváncsi-bátor fehérkét:

Persze megint sikerült eltévednünk itt is, szerencsére nem nagyon, csak kicsit, mert egyik sétánk alkalmával nem akartunk ugyanazon úton visszamenni, így aztán a domboldalon levő településrészről elég meredek lejtőn sikerült leereszkednünk – egy focipályához!

Azt megkerülvén jutottunk el ehhez a patakhoz – ezek a patakok össze-vissza kanyarognak, így aztán nem tudtuk eldönteni, hogy ez ugyanaz-e, mint amivel az állomáshoz vezető sétánk során találkoztunk -  és a függőhídhoz, amitől nem messze volt egy másik híd is, úgy tűnik, Bánk a patakok, hidak – és a sínek – „városa”.

Kirándulásainkon általában önellátók vagyunk, ám naponta egyszer szeretünk valami „luxus”-kaját magunkhoz venni, így volt ez a Bánki tónál is: a „Tengerszem Panzióban” kellemes körülmények között, udvarias kiszolgálással remek ebédeket ettünk, bár annak azért örültünk, hogy a szállásunk nem itt van, lévén túl "puccos", jellegtelenül modern, helyesebben olyan semmilyen - legalábbis a mi ízlésünknek.

Így utólag belegondolva – de lehet, hogy már akkor is feltűnt – ez a kirándulás mintha az enyészetről és az elmúlásról szólt volna: valamilyen ötlettől vezérelve visszafelé Rétságon is elnézelődtünk pár órát. Maga a település nem túl látványos, ám mi kimentünk a volt laktanyába is (a link a laktanya hivatalos történetére mutat, '95-ben a szerzők még nem sejtették (?), hogy 97-ben meg fogják szüntetni a 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandárt, és a laktanyát bezárják.), ahol viszont az enyészet és a pusztulás sajnos elég látványos:

Ez a bejáratnál látható, itt még viszonylag rendezett a környék,

ám továbbhaladva már látszik a gondos bakakezek hiánya:

Sajnos, elállítódott valami a gépen, ezért elég szürreálisra sikerült ez a kép, pedig a volt kultúrteremben jól látszik, hogy vittek mindent, ami mozdítható, valaki még a parkettával is bepróbálkozott, de valószínűleg túl macerásnak ítélte a dolgot, ezért hagyta a fenébe:

A laktanya parkjában bukkantunk erre a két emlékműre:

Egyébként ténfergésünk során végig attól tartottunk, hogy egyszer csak valaki ránk szól, hogy mit keresünk itt, de nem, a kutya se törődött velünk, gyakorlatilag minden épületbe be lehet menni.

Gyadai tanösvény

Azt hiszem, Nőtincsről hazafelé láttuk meg, hogy Katalinpusztán van egy tanösvény, és akkor ott el is határoztuk, hogy ide egyszer eljövünk egy egynapos kirándulásra. Ezt 2012. májusában sikerült megvalósítanunk.

A tanösvény tulajdonképpen egy nagyon kellemes, 2,5-3 órás séta, amely során láthatunk erdőt, mezőt, fűt-fát-virágot, és persze nem kell 3 óra alatt bejárni, el lehet ott tölteni akár egy egész napot is, feltéve, ha az ember visz magával elemózsiát, mert büfé menetközben szerencsére nincs.

Szerelmem, PM emlékére

Nézsára eredetileg 2013. március 23-án akartunk menni, ám 15-én ("Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét!" – megvan, ugye?) gyanússá vált, hogy az elkövetkező egy-két hétben valószínűleg nem fognak évszázados melegrekordok megdőlni, és esély sincs arra, hogy kellemes tavaszi napsütésben sétálgassunk a nézsai „hegyekben”, így fájó szívvel kénytelenek voltunk lemondani a már lefoglalt szállást. Szerencsénkre a Korándi Vendégház rendkívül rugalmasan kezelte a röpködő mínuszokra vonatkozó aggályainkat, így végül egy szép májusi napra tettük át az időpontot, amikor vonatra majd buszra pattanván elindultunk Nézsára. (Érdemes rákattintani és elismeréssel adózni a honlap szerkesztőinek, akik időt és fáradságot nem kímélve, Csaba királyfi esetlegesen a honlapra keveredő késői leszármazottaira is gondolván, lelkiismeretesen átültették a főcímeket székely rovásírásra is!)  

Megérkezvén Nézsára, rögtön egy "falunapba" csöppentünk.

A képek alapján azt hihetnéd, Kedves Olvasó, hogy ez a falunap kizárólag valamiféle kirakodóvásárt jelent, de nem, voltak kultúrprogramok is, csak mi azokról - nem tudván róluk - lemaradtunk. Illetve egyet mégis sikerült elcsípnünk, a mentősök bemutatóját.

A mentősök bemutatója, háttérben a kisfiat:

Nem, ez nem egy ugrálóvár, hanem "élőcsocsó".

Miután nagyjából körbejártuk a falut, és szomorúan megállapítottuk, hogy sehol egy etetőhely, ahol hot-dognál komolyabb étket vehetünk magunkhoz, és ezt a megállapításunkat a helyiek is megerősítették, viszont a főzőverseny eredményhirdetése utáni „potya”zaba még soká lesz, kénytelenek voltunk valami alternatíva után nézni, ami egy éppen a buszmegállóba beálló busz képében jött: irány Alsópetény. (Ebből a bekezdésből úgy tűnik, mintha életünk és kirándulásaink fő célja az étkezés lenne, ami így ebben a formában nem igaz, ám tény, hogy kirándulásainkon szeretjük megadni a módját, és naponta legalább egyszer valamiféle „luxus” táplálékot magunkhoz venni, valami olyasmit, ami otthon nincs, nevezetesen egy helyi étterem kínálatából lehetőleg valami „helyi” étket.)

Alsópetényben nem volt nehéz megtalálnunk a „Hármaskönyv” nevezetű éttermet (ami fogadó is egyben), mivel eléggé közel van a buszmegállóhoz. Az étterem minden képzeletünket felülmúlta, főleg, ha számításba vesszük, hogy Alsópetény lakossága 550 fő… Az ápolt, rusztikus környezet, a bőséges választék, a hatalmas adagok, az udvarias kiszolgálás, hát igen, sok étteremben megfordultunk, általában kellemes élményeket szereztünk azokban is, de a Hármaskönyv tényleg egyike a leg-leg-legeknek. 

Ha már ott voltunk, kicsit bóklásztunk is a faluban.

Sétánk során két „furcsaságra” bukkantunk.

Az egyik a templom. Már messziről látszott, hogy valami nem stimmel, láttunk ugyanis egy templom-szerű épületet és mellette egy harangtornyot. Megmásztuk hát a kisebb dombocskát, és kiderült, hogy nem optikai csalódás: valóban külön van a templom és külön a harangtorony. Azon már nem lepődtünk meg, hogy zárva volt.

A másik furcsaság nem is furcsa, inkább meglepő: a kicsiny faluban egy hatalmas kastély, gyönyörűen gondozott parkkal, ami ráadásul látogatható. Így hát körbesétáltuk a parkot, a kastélyról meg kiderült, hogy egy üzemelő szálló és rendezvényhelyszín, így oda nem mentünk be.

Nézsa kellemes kis falucska, de igazából semmi különös „attrakcióval” nem  tud szolgálni, már ha eltekintünk attól, hogy a nézsai gyerekek ilyen iskolába járnak:

Ez a Revicky-kastély, és mivel a falunapra tekintettel módunk volt bemenni – kiállítások, bemutatók voltak ott -, bizton állíthatjuk, hogy a nézsai gyerekek pompás környezetben tanulhatnak, igaz, tornatermük, az nincs.

A kastélyhoz természetesen hatalmas park is tartozik – itt zajlott a falunap -, ebben a parkban bukkantunk rá erre a szoborra, fogalmunk sincs, mi ez, de elég réginek tűnik.

Nézsán láttuk az egyik nekünk legjobban tetsző ’56-os emlékművet. Valahogy hozzánk közelebb állnak az egyszerű, visszafogott, pátoszmentes emlékművek, mint a hatalmas ívű, emelkedett, szenvedélyes alkotások. Mi emlékezni is csendben szeretünk.

No, ennek a visszafogottságnak ez a műemlék maximálisan megfelel:

Nem tudjuk, mi lehetett fénykorában, de a - ki tudja mióta fent lévő – táblán a „Községi Tanács VB” felirat kellően nosztalgikus emlékeket hívott elő bennünk.

Előző: Ipolytölgyes - a visszatérés

Nagybörzsönybe hullafáradtan érkeztünk. Az történt ugyanis, hogy eltévedtünk. Ipolytölgyesről indultunk gyalog – Galovics úr mutatott egy utat a szántóföldeken keresztül, amely gyakorlatilag levágja a derékszöget, és nagyjából 4-5 km gyaloglást jelent.  Igenám, de nekünk volt turistatérképünk, és ott találtunk egy klassz turistautat, erdőben, amely a nagybörzsönyi tóhoz visz. Mit nekünk holmi szántóföld!

A mai napig nem értjük, és fogalmunk sincs, hogyan, merre kóboroltunk, amikor nagyjából 4 óra erdei séta után (amely séta nem nélkülözte a romantikát sem, hiszen a végén már vízmosásokban, szurdokokban csúsztunk-másztunk) visszaértünk arra a helyre, ahonnan megtámadtuk az erdőt. Erre onnan jöttünk rá, hogy volt az erdő szélén egy hatalmas, embermagas bogáncs, továbbá egy beton körgyűrű, amiről hosszan elmélkedtünk útközben, hogy vajon mi célt szolgál.

 Egyszóval délben, 4 óra séta után, szédítő hőségben ott lihegtünk a kiindulópontnál, hogy akkor most hogyan tovább? Vissza Dióligetre vagy újabb gyaloglás? Makacsok vagyunk. Ha már úgy terveztük, hogy ma Nagybörzsönyben ebédelünk és kisvasutazunk, akkor annak úgy is kell lennie, elindultunk hát a korábban lenézett szántóföldön.

Nem csoda, hogy mikor hullafáradtan, izzadtan, szomjúságtól félholtan Nagybörzsönybe értünk, első utunk a kocsmába (Börzsöny Étterem) vezetett. Azt hiszem, életemben hideg sör olyan jól még nem esett. Ráadásul az étterem igazi, hamisítatlan retro hely, minden utólagos beavatkozás ellenére hűen őrzi a 70-es, 80-as évek hangulatát, és az áraik nagyon barátságosak.

(A kólás üveg - igazi, hamisítatlan üveg! -  ne tévesszen meg senkit, a sört rögtön azután ittuk, hogy beestünk a helyiség ajtaján, az ebéd kicsit később volt, miután körbejártuk a falut.) 

www.etterem.hu/7962

Ezek után nagyon-nagy csalódást keltett, hogy az utolsó kisvasutat pont lekéstük.

Következő: Nagybörzsöny I.