Szerelmem, PM emlékére

Éppen a környéken nyaraltunk, Soltvadkerten az ún. Büdös-tónál, és úgy gondoltuk, ha már itt vagyunk, miért ne. Legalább ilyet is látunk. 2010-ben ez még nem tűnt cikinek, pár év múlva aztán szomorúan meg is állapítottuk, hogy ma már nem biztos, hogy elmennénk.

"Az első magyarországi Kurultajon tett esküjükhöz hű szervezők elkezdték megvalósítani a harmadik törzsi gyűlést. A szervezők létrehozták 2009-ben a Magyar Turán Alapítványt amely a szervezést összefogta. A 2010-es Kurultájra már több mint nyolcvan magyar hagyományőrző csapatot vontak be az együttműködésbe, valamint felvállalták azt a küldetést is, hogy nem csak a kazakisztáni Madjar törzset hívják meg keletről, hanem minden hun és türk tudatú nemzetet. Így elkezdődött a Nagy Kurultaj szervezése, immár a sokkal nagyobb (az előző bösztörpusztai színhely hatszorosa!) területtel rendelkező, és a tömegek által jól megközelíthető (4 irányból), gyönyörű természeti adottságú Bugacon.
A rendezvény fővédnöke Lezsák Sándor úr, a Magyar Országgyűlés alelnöke volt.
A Nagy Kurultaj minden idők legnagyobb magyarországi hagyományőrző rendezvényévé vált. Több ezer hagyományőrző aktív részvételével, 17 hun és türk nemzet képviselőivel, hatalmas nomád jurta várossal, régészeti –antropológiai kiállítással, rekonstruált hun-avar és magyar viseletekkel, fegyverekkel. A magyar kézművesek az eseményre elkészítették a világ legnagyobb, egy bőrből készített táltos dobját. Rekonstruált, természetes alapanyagú visszacsapó íjjal Mónus József egy 603 méteres lövést adott le, amely az új Világrekordot is jelentette." ( forrás)

Az esemény tulajdonképpen a hajdanvolt gyerekkori pünkösdi búcsúkra emlékeztetett: igazából egy óriási kirakodóvásár, egzotikus programokkal dúsítva. Nekünk kicsit katyvaszosnak tűnt az egész - mert hát voltak ott talpig "ős"magyarba öltözött magyarok, szédítő népviseletbe öltözött ázsiai rokonok, mongolok, üzbégek és a többiek, aztán páncélos lovagok, lovasbemutató, íjászbemutató, bográcsban főzés, kiállítások -,  kicsit csodálkozva, néha hitetlenkedve sétáltunk a sokszínű, zajos forgatagban. Összességében élvezetes nap volt, mindenképpen megérte, ráadásul utólag derült ki számunkra, hogy ez nem közönséges Kurultaj volt, hanem Nagy Kurultaj.

Szerelmem, PM emlékére

2010-ben a már említett andalúziai kiránduláson kívül – anyagi okok miatt -  csak egy rövid, egynapos  martonvásári  kirándulásra futotta.

Martonvásár, ez az 5500 lakosú kis település, két dolog miatt vonzott bennünket: a mindössze 30 km-es távolság miatti olcsósága és PároM örök kedvence, Beethoven miatt.

Maga a falu nem mutatott túl sokat, igaz nem is nagyon jártuk be, hiszen a kastély az állomástól 7-800 méterre van, és ezúttal nem tévedtünk el. A park hatalmas, a kastély részletgazdag, az óvodamúzeum pedig nosztalgikus emlékeket ébresztett bennünk, az egész komplexum lenyűgöző, úgyhogy az egész napot ott töltöttük.

A kastély az 1783-as építésétől kezdve egészen 1893-ig a Brunszvik család tulajdonában volt, majd a Dréher család vette meg, ám ők sajnálatos történelmi okok miatt csak 1945-ig birtokolhatták, ekkor ugyanis államosították. Szerencsére nem olyan sorsra jutott, mint oly sok kastély Magyarországon, mivel 1953-ban a MTA kezelésébe került, így aztán viszonylag épségben maradt, sőt, a 70-es években csodálatosan helyreállították. Jelenleg is az MTA kezelésében van, itt működik a MTA Agrártudományi Kutatóközpontja.

Amikor Brunszvik Antal 1758-ban megvásárolta a martonvásári birtokot, csak határtalan mocsarat talált itt. Első feladata a mocsár lecsapolása, a vízelvezetés volt, nagyobb építkezésekre csak azután kerülhetett sor. A barokk kastélyt és a kápolnát 1773-75 között építette. Az épület közelében feltehetően barokk, távolabb tájképi kertet alakítottak ki az eredeti növényzet felhasználásával, mintegy 100 ha területen.

Fia a park tájképi jellegét erősítette, 1870-75 között pedig a kastélyt alakíttatta át a ma is látható neogótikus épületegyüttessé. Ezzel egyidőben a kertben is folytak átalakítások, főleg az egzóták száma gyarapodott, de van itt platán, tulipánfa, japán akác, fekete dió, páfrányfenyő, tiszafa, ciprusfenyő, juhar és számos egyéb fa, botanika iránt érdeklődőknek igazi ínyencfalat. Martonvásár a zenei kultúra különleges helye is, 1958. óta nyaranta a tó közepén található kis szigeten koncerteket tartanak. Az 1970-ben elpusztult fekete nyárfa-óriás alatt Beethoven szívesen időzött. A vasút megépítésekor a töltés a parkot kettévágta, területét 70 hektárra zsugorította. A kastély és park együttesét a II. világháborúban tetemes károk érték. A helyreállított kastély és parkja jelentős művészeti és építészeti alkotás, műemléki és természetvédelmi oltalom alatt áll. (forrás: http://www.dinpi.hu/martonvasari-park-tt)

A Brunszvik család talán nincs benne annyira köztudatban, mint sok más nemesi család, pedig nekik köszönhetjük – némi túlzással – az Apassionata-t és a az óvodarendszert.

Az úgy történt, hogy Brunszvikné Seeberg Anna bárónő elhatározta, hogy a gyerekeinek meg kell tanulniuk zongorázni. Zongoratanárnak az akkor már híres Beethovent gondolta legalkalmasabbnak, két lánya kíséretében felkereste hát a Mestert. És ez a kezdete egy igen-igen furcsa, szenvedélyes és szenvedéssel teli kapcsolatnak Beethoven és Josephine, a „halhatatlan kedves” között (bár az igazsághoz tartozik, hogy a Beethoven-kutatók között nincs konszenzus a „halhatatlan kedves” kilétét illetően, ám BJ a legvalószínűbb jelölt). Josephint ugyanis még abban az évben férjhez adják Joseph von Deym grófhoz, akinek 5 év alatt 4 gyereket szül. Josephin zongoratanáraként Beethoven rendszeres látogatója a családnak, és a gróf 2004-ben bekövetkezett váratlan halála után szerelmi kapcsolat szövődik közöttük, ám négy-gyerekes családanyaként Josephin vállára hatalmas súlyként nehezedik a társadalmi konvenciók és az anyagi gondok terhe, egy „nincstelen” zeneszerzővel való kapcsolatnak semmi perspektívája. Erről Teréz így ír húgának, Karolinnak: „"De mondd, Pepi (megj: Jozefin beceneve) és Beethoven, mi lesz ebből? Vigyáznia kell magára. Úgy gondolom, rá vonatkoznak a szavak, amelyeket a zongorakivonatban aláhúztál: Szívének elég erősnek kell lennie, hogy nemet mondjon; szomorú kötelesség, talán a legszomorúbb valamennyi közt". 1810-ben aztán férjhezmegy egy észt báróhoz.

Beethoven az 1800-as évek elején többször vendégeskedett Martonvásáron, az Appassionata-t bizonyíthatóan itt fejezte be, és Brunszvik Ferencnek - Teréz és Jozefin testvérének -  ajánlotta.

A Beethoven Múzeum korhűen berendezett szobáin végigjárva olyan érzésünk volt, mintha visszaröppentünk volna a Brunszvikok korába, áhítattal simogattuk meg a zongorát, amin a Mester játszott, rácsodálkoztunk a saját kézzel írt kottára és a rengeteg képre, szoborra, amely mind a halhatatlan géniusznak állít emléket.

A Brunszvik-család talán leghíresebb tagja Brunszvik Teréz, a magyar kisdedóvók létrehozója, a női egyenjogúság reformkori élharcosa. Az ő emlékét hivatott őrizni az óvodamúzeum, ahol igazán tanulságos és szórakoztató órát töltöttünk, gyakori „jé, erre emlékszem” felkiálltásokkal. 

 Amit a faluból még láttunk, az az Emlékezés tere közvetlenül a kastély mellett/előtt. Nevéhez méltón van itt Aradi vértanúk emlékműve, világháborús emlékmű, Trianon emlékmű, '56-os emlékmű, meg még egy "Szabadság fája".

Az ötlet tulajdonképpen tetszett, de a megvalósítás valahogy furcsára sikeredett, olyan esetlegesnek, koncepciótlannak tűnt számunkra az egész.

Természetesen ott, akkor rögtön elhatároztuk, hogy egy koncertre egyszer még visszajövünk ide. Hosszú maradt a bakancslista...

Szerelmem, PM emlékére

A spanyolok igazából Málaga-nak írják (és ejtik), de ez olyan idétlenül néz ki a magyar szövegben, úgyhogy én maradok a Malagánál.

Jövet-menet többször is jártunk itt, a képek talán így ömlesztve is engednek némi bepillantást a város hangulatába.

 És nem, a Picasso Múzeumban nem voltunk, bár imádtuk a "Picasso kalandjai"-t.

Szerelmem, PM emlékére

Ronda

Ronda – gyönyörű. Ennek a poénnak nyilván senki nem tud ellenállni, aki megpillantja a Serranía de Ronda fennsíkjára épített jellegzetes spanyol „fehér falu” fehér házait.

A Guadalévin folyó az évmilliók során a sziklák közé egy 130 mély szurdokot vájt, az El Tajo-t, amely a városkát két részre osztja.

A szurdok felett ível át Ronda jelképe és leghíresebb látnivalója, a Puente Nueva, az Új Híd”.

A hidat 1751-93 között építették, Jose Martin de Aldehuela tervei alapján. A legenda szerint Aldehuela pár évvel az avatás után a hídról leugorva lett öngyilkos, mondván, hogy ilyen mesterművet soha többé nem fog tudni alkotni.

A középső ív felett látható ablak egy börtönnek tervezett helyiséghez tartozik, amelyet azonban soha nem használtak.

Pillantás a hídról:

A szurdokot még két másik híd is átíveli, 

A rendkívüli elhelyezkedésnek köszönhetően jószerint bármerre is jár az ember, csodásnál is lenyűgözőbb kilátással találkozik.

A 35 000 lakosú város történelme nagyjából megegyezik Andalúzia többi városának történelmével, kőkor, rómaiak, arabok, keresztények.

A város egyébként arról is híres, hogy itt van a bikaviadalok bölcsője: 1785-ben itt adták át Spanyolországban az első kör alakú, kőből készült arénát. Az arénában 6000 nézőnek van hely, az átmérője pedig 66 méter. Az itt élő Romero és Ordóñez család több híres matadort is adott a városnak. A Romero családnak köszönhetőek a bikaviadalok ma is érvényben lévő szabályai:  az eredetileg lovas harc helyett a gyalogos küzdelem bevezetése, a kendő használata, a stílus és pózok kidolgozása, egyszóval a híres Escuela Rondeña (Rondai iskola) megteremtése.

. A bikaviadal- múzeumban a "Museo taurino"-ban a bikaviadalok ereklyéi, kellékei láthatók.

Mivel mi nem vagyunk hívei eme sportnak, meg egyébként is szűkösek voltak az anyagi lehetőségeink, nem mentünk be se az arénába, se a múzeumba.

 Ronda egyébként nem csak a híres matadorokról, a Puente Nueva-ról és fehér házairól nevezetes, a fekvésének köszönhető lenyűgöző látvány mellékes volt a környező hegyekben tevékenykedő banditák, a „Bandolero”-k számára. A helyi robinhoodok és rózsasándorok számára évszázadokig igazi aranybányát jelentettek az erre utazók.  

	A leghíresebb közülük az 1805-33 között élt José María Hinojosa, alias „El Tempranillo“ (ez egy szőlőfajta, elég vicces, mintha a mi Rózsa Sándorunkat Kadarkának hívnák). Róla az a legenda terjedt el, hogy a hölgyektől egy kézcsók kíséretében vette el a gyűrűiket, mondván, hogy ilyen gyönyörű kacsókra nem kell ékszer.
Egy másik híres bandorelo, José Mateo Navarro Balcazar, alias „El Tragabuche” (1780- ?), a Romero család rokona,  rondai matadorként kezdte a pályafutását, ám miután első felindulásában megölte a feleségét és annak szeretőjét, nem maradt sok választása, kénytelen volt banditának állni.
	Az utolsó banditák egyikét, Juan Mingolla Gallardo-t, alias „Pasos Largos“-t (1873-1934), egy tűzpárbajban lőtte le a rendőrség.

A bandorelok annyira jellegzetes alakjai voltak a vidéknek, hogy Rondában banditamúzeum, a Museo del Bandolero, őrzi az emléküket.

Nem mellesleg Prosper Mérimée Carmen című elbeszélése is itt játszódik, csak Bizet tette át a helyszínt Sevillába.

Ronda nem csak Mérimée-t bűvölte el. Rainer Maria Rilke, James Joyce, Ernest Hemingway, Max Frisch,    Orson Welles - hogy csak a leghíresebbeket említsük - szintén csodálattal adóztak Ronda szépségének. Ez utóbbi olyannyira, hogy hamvait - kívánságára - az aréna közelében temették el.  

A káprázatos kilátáson túl maga a város is szemet gyönyörködtető, a kis girbe-gurba utcákkal, a házakon csodás kovácsoltvas erkélyekkel, templomokkal, terecskékkel.

Szerelmem, PM emlékére

2010 nem a kirándulások éve volt. Mindketten munka nélkül, segélyen – bár az akkor még 9 hónapig járt -, kilátástalanul, mentálisan elég rozogán. Nagyon-nagyon kellett volna valami, ami kicsit kibillent bennünket ebből az állapotból.

Ezt úgy próbáltuk meg, hogy rövid és olcsó kis kirándulásokat terveztünk. Tavasszal elutaztunk egy napra Martonvásárra, nyáron egy kedves rokont látogattunk meg Nagybörzsönyben.

Kapóra jött tehát áprilisban PároM húgának a meghívása, akik pár hónapja éltek Andalúziában.

Állják az útiköltséget, szállást adnak, meleg kaját, nekünk csak a hideg kajáról és egyéb kiadásokról kell gondoskodnunk. Igazán nagyvonalú ajánlat, nem is tudtunk rá nemet mondani.

Mozgósítottuk tehát az összes tartalékunkat, pénzt váltottunk – akkor még 260 Ft-ért adták az Eurót –, lesz, ami lesz, és irány Andalúzia!

Spanyolországgal való kapcsolatunk nem kezdődött túl ígéretesen. Az történt ugyanis, hogy Barcelona mellett egy parkolóban rendkívül rafinált módon - vagy ha úgy tetszik, rendkívül egyszerűen -  kiraboltak minket.

Autóval mentünk, helyesebben vittek bennünket: a sógor épp akkor vett egy új kocsit a feleségének, és azt vitte ki neki, de hogy ne menjen üresen, magával vitt bennünket és egy kollégáját, hogy legyen váltósofőr.  (Mi nem vezetünk.) Miután éjjel-délelőtt egyhuzamban lezúgtunk Barcelonáig, ott megálltunk egy parkolóban egy rövid pihenőre. Sógor meg a kolléga elmentek a büfébe, mi pedig letelepedtünk a kocsi csomagtartójára (egy ötajtós Mercedes terepjáró-féléről beszélünk, nemigen értek az autókhoz, de akkor baromi drága és menő járgánynak számított, szerintem még ma is az),

Ez nem az az autó,

de a "mienk" is kísértetiesen így nézett ki.

hogy elfogyasszuk szerény szendvicseinket. Egyszer csak odajött hozzánk egy fazon, és elkezdett kérdezősködni, meg mutogatni. Udvarias emberek lévén, felálltunk, elnéztünk a jelzett irányba, és megpróbáltuk valahogy elmagyarázni neki, hogy egyrészt nem értjük, mit mond, másrészt fogalmunk sincs semmiről. Aztán tovább indultunk, hiszen még 1000 km állt előttünk. Valamikor útközben elő akartam venni valamit a válltáskámból, ám nem találtam. De  ekkor még nem aggódtam, gondolván, beesett hátul a csomagok közé.

A sokk  El Faroban – az volt az úticél, ott laktak sógorék - következett, mikor kirámoltuk a csomagtartót, és sehol nem találtuk a válltáskát. Ezután meglehetősen emelt hangú, heves szóváltás kezdődött, komoly becsületsértésekkel, egymás hibáztatásával, ajtócsapkodással, ami végül is azzal végződött, hogy PároM – sógorom segítségével – meglehetősen nagy mennyiségű alkohollal próbálta, na igen… Ez persze nem bizonyult hatékony problémamegoldásnak, így aztán az első spanyol éjszakát a legkevésbé sem romantikus hangulatban töltöttük. Másnapra aztán mindkettőnk feje kitisztult, számba vettük a veszteségeket – szemüveg, mindkettőnké, lakáskulcs, éppen olvasott könyvtári könyv, egyéb apróságok, némi aprópénz - mivel szerencsére a pénz nagy része PároM zsebében lapult -, és a legfájóbb: az én személyim, majd elkezdtük találgatni, mikor s hogyan történt a gyalázat, és hát mivel útközben sehol máshol nem álltunk meg, nem volt nehéz kitalálni, hogy az a barcelonai parkolós jelenet nem volt véletlen: ketten ülnek egy piszok menő és drága kocsi hátuljában, nyilván van ott mit „aratni”. A fazon elvonta a figyelmünket, egy társa pedig a másik irányból odaosont a kocsihoz és felmarkolta, amit talált. Ez pedig az ülésen heverő táskám volt.

Irány tehát a közeli Fuengirola, a rendőrség. Itt ért bennünket az első meglepetés. Kicsit aggódtunk ugyanis a nyelvi akadályok miatt. Sógoromék csak pár hónapja éltek Spanyolországban, az ő spanyolságuk még az én angolomnál is bizonytalanabb, márpedig azt a legnagyobb jóindulattal se lehet tudásnak nevezni.  Az én német nyelvtudásom ugyan elég jó, de vajon tudnak-e a fuengirolai rendőrök németül? Nem tudtak. Volt ott viszont egy igen kedves és segítőkész nő, sajnos a nevére már nem emlékszem, aki, mint megtudtam, munkanélküli angoltanár, és a segély fejében ún. közmunka keretén belül köteles volt havi x órát tolmácskodással tölteni a rendőrségen. Na, igen, így is lehet közmunkát végeztetni, főleg, mivel Fuengirola elég jelentős turisztikai központ. Az ő segítségével és az én nagyon hiányos, dadogós angolommal végül sikerült felvenni a jegyzőkönyvet, amit másnap elvittünk Marbellába az ottani magyar konzulátusra. Ott rendkívül kedvesen és megértően fogadtak, és amikor a második hét végén pont elkezdtem idegeskedni,  hogy mi lesz, ha a háromhetesre tervezett ott tartózkodásunk alatt sem érkezik meg - megkaptam az ideiglenes útlevelet, ami azért volt rendkívül fontos, mert már megvolt a repülőjegyünk haza. Mondjuk érdekes lett volna, ha csak egy-két hetet akartunk volna maradni.

No és ez volt az az alkalom, amikor sógorom elvitt bennünket Marbella kikötőjébe, miután végeztünk a konzulátuson. Ezért nem mentünk oda vissza később a harmadik spanyol utunkon.

 Végül pár nap után engedett közöttünk a feszültség, és maradéktalanul átadhattuk magunkat a varázslatos andalúz életérzésnek. 

Mivel első utunkra Fuengirolába nem éppen szerencsés körülmények között került sor, oda még egyszer visszamentünk egy napra. 

Fuengirola egy egyszerű halászfaluból fejlődött 60ezres várossá, ezzel a Costa del Sol egyik legjelentősebb településévé valamikor a múlt század elején, amikor elkészült a Málaga-Fuengirola közötti vasúti összeköttetés. Ma komoly, talán leginkább a HÉV-hez hasonlítható járat köti össze a két várost. Akkor rendkívüli módon rácsodálkoztunk a szerelvényen található utastájékoztatóra, amely a pontos időn, a teljes vonalon és a következő megállón kívül még a külső hőmérsékletet is tudatja a kedves utazóközönséggel.

Persze Fuengirola történelme is ősi időkre nyúlik vissza, 3000 évvel ezelőtt föníciaiak és görögök éltek itt, halkonzerválással múlatva az időt, erről a vár alatt talált szabályos  „halkonzervgyár” maradványai tanúskodnak. A görögöket követték a karthágóiak, akik ellenőrzésük alatt tartották az egész mai spanyol tengerpartot Barcelonától Cádizig. Központjukat a mai Murcia tartományban építették ki, a meglepő Karthago – ma Cartagena – néven. Őket követték i.e. 200 körül a rómaiak, akik gyakorlatilag az egész félszigetet uralmuk alá hajtották, nevét is tőlük kapta: „Iberica” azt jelenti, hogy a „nyulak vidéke”. A rómaiak 400 évig maradtak, majd a népvándorlás hullámai elsodorták őket: jöttek a gótok, más néven „vandálok”, Andalúzia névadói. 300 évig ők is jól elvoltak, amikoris 711-ben megjelentek az arabok. Az őket megelőző népek emlékei elenyésztek, ám a mórok alkotásait mai is számos helyen megcsodálhatjuk. Ők építették a fuengirolai várat is a 10. században, amelyet aztán 700 évig használtak. 1485-ben a már ismerős Katolikusi Királyok seregeinek sikerül véget vetni a mórok uralmának, és onnantól épültek szerte a tartományban a késő gót-kora reneszánsz templomok, katedrálisok, mint a granadai vagy a malagai. 

Amennyit mi Málaga és Marbella között láttunk, az alapján az a benyomásunk, hogy a tengerpart e két város között gyakorlatilag egybefüggő településláncot alkot, a régebbi városok - Torremolinos, Benalmadena, Fuengirola, La Cala, Calahonda – között gyöngysorszerűen „Urbanización”-nak nevezett új lakó/üdülőnegyedek, vagy mik, épültek a nagyjából 60 km-es út mentén (Urb. Marina del Sol, El Chapparal, Playa Marina és így tovább, végig az autópálya mentén). Köztük elég sok a lakatlan, a válság a turizmust is visszavetette.

El Faro is egy viszonylag régi-új település abban az értelemben, hogy a nevét adó világítótorony meglehetősen régi, ám a falucska házai zömmel újnak tűntek. Mivel a strandolás továbbra se vonzott bennünket, ráadásul áprilisban a tenger egyébként se csábított fürdésre, volt időnk sétálgatni a faluban és környékén. Magukról a településekről túl sok információt nem lehet megtudni, a gugli szinte kizárólag a szálláshelyekre és eladó ingatlanokra koncentrál, hacsak nem bírnak valamilyen látványossággal. El Faro tulajdonképpen a világítótornyáról nevezetes, és arról, hogy a Costa del Sol egyébként homokos partját itt sziklák törik meg – egy ilyenre épült a torony, és maga a település is elég dimbes-dombos – amelyek kis medencéket alkotnak, ahol a víz olyan kristálytiszta, mint sehol máshol a tengerparton. 

Sétálgattunk a falu környékén is, őszintén sajnálva, hogy botanikai ismeretek híján csak halvány sejtésünk van arról, mit látunk.

Egy alkalommal elkísértük a sógornőmet egy – talán – Elviria nevű településre fitnessz-edzésre, és amíg ő a különböző kínpadokon izzadt, mi kicsit sétálgattunk.

Ez a Hacienda Playa nevű üdülő (negyed? település?).  

Említettem, hogy a strandolás nem a mi műfajunk. Ennek ellenére rengeteget sétáltunk a tengerparton, meg nem unva örökké változó állandóságát. 

És végül voltunk fogalmam sincs, hol, nyilván valahol Fuengirola és Marbella között. Ott lőttük ezeket a képeket.