Szerelmem, PM emlékére

A spanyolok igazából Málaga-nak írják (és ejtik), de ez olyan idétlenül néz ki a magyar szövegben, úgyhogy én maradok a Malagánál.

Jövet-menet többször is jártunk itt, a képek talán így ömlesztve is engednek némi bepillantást a város hangulatába.

 És nem, a Picasso Múzeumban nem voltunk, bár imádtuk a "Picasso kalandjai"-t.

Szerelmem, PM emlékére

 Andalúziának számos konnotációja van: a bikaviadalok, a mór erődök, a Costa del Sol – és a „fehér falvak”.

A tengerparttól pár kilométerre eltávolodva már a Sierra Nevada-ban (a.m. „havas hegység), Spanyolország legmagasabb hegységében járunk, ahol nem ritkák a 3000 méter feletti hófödte csúcsok sem. [Mulhacén (3479 m), Veleta (3393 m), Alcazaba (3371 m), Cerro los Machos (3324 m), Puntal de Vacares (3143 m), Cerro del Caballo (3015 m)].

A hegység lankásabb, tenger felé eső lejtőin bújnak meg a híres-neves „fehér falvak”.  A hófehérre meszelt házaknak a hegyvidéki háttérrel, a környező erdőkkel és a lazúrkék éggel alkotott éles kontrasztja rendkívül látványossá teszi őket. Eredetileg persze nem a látvány miatt, hanem nagyon is praktikus okokból festették a házakat fehérre: a fehér falak a legnagyobb nyári forróságban, amikor a hőmérő higanyszála nem ritkán 50 fokig is felkúszik, hűvösen tartják az otthonokat. A fehér falvak története is a római és a mór időkig nyúlik vissza. 

Mijas az egyik legnevezetesebb fehér falu. Közigazgatási területe tulajdonképpen 3 különálló településből áll, 150 km^2-en, mintegy 74 000 lakossal. La Cala de Mijas a tengerparton, kicsit beljebb Mijas Costa és a leghíresebb, Mijas Pueblo. A közbeszédben többnyire Mijas alatt ez utóbbit értik. Mijas Pueblo nem egészen 10 km-re Fuengirolától  a Sierra de Mijas hegység déli lejtőjén fekszik. 

Mijas tulajdonképpen nem is igazán falu a maga 30ezres lakosságával, plusz az állandóan jelenlévő turistákkal. Ez a folyamatos turistainvázió sajnos erősen rányomja bélyegét a településre, a központban egymást érik cafeteriák és a szuvenírboltok, amelyek Mijas híres kézműves termékeit, a cserépedényeket és bőrárukat, vagy azok olcsósított változatait árulják.

Mivel eléggé szezon előtt voltunk, sikerült néhány turista-mentes képet is csinálni.

Ahhoz, hogy igazán át tudjuk élni a fehér falu hangulatát, kicsit kijjebb menni a központból, ahol viszont tényleg igazi, hamisítatlan „pueblo-érzéssel” találkozhatunk, és még egy piaci csarnokba is be tudunk menni, ahol számunkra teljesen értelmezhetetlen áruk sokaságát látjuk.

Mijas egyik nevezetes temploma az Ermita de la Virgen de la Peña, inkább kápolna, mint templom. Érdekessége, hogy egy karmelita szerzetes vájta a sziklába 1656 -1682 között, eredetileg szerzetesi barlangnak szánva. Szűz Mária egyébként a város védőszentje.

Sajnos, elállítódott a gép... de azért elég jól kivehető a csicsás oltár	és a kincsesszekrény, amelyek némi ellentmondásban vannak a sziklatemplom puritánságával.

A másik, az Iglesia de la Inmaculada Concepción már tényleg templom, a 16. században épült, természetesen egy mecset helyére. Na igen, nemhiába hívják a Katolikus Királyokat katolikusnak: amint egy talpalatnyi helyet elfoglaltak a móroktól, máris építettek egy templomot.

Mivel a falu 400 méterrel fekszik a tengerszint felett, számos pontjáról nyílik lenyűgöző kilátás.

Ám Mijas igazi attrakciója a „csacsitaxi” (Burro-Taxi). Mivel a lakosok eredetileg kézművességgel és földműveléssel foglalkoztak, teherautó híján a fő szállítóeszköz a csacsi volt. Amikor az 50-es években nagyobb számmal kezdtek el turisták szálingózni a faluba, sok csacsifogattal találkoztak, amelyekkel az emberek jöttek-mentek, dolgoztak. Néhányuk kedvet kapott egy kis fényképezkedésre,  esetleg„csacsigolásra”, amit némi készpénz ellenében a gazdák meg is engedtek. Aztán idővel rájöttek, hogy ez egy kiváló üzleti lehetőség, így az évek folyamán ebből intézmény lett, komoly csacsiparkkal, több mint 60 jószággal, és persze a módját is megadják, az állatok rendkívül dekoratív, színes felszerelést viselnek. Lehet bérelni csak csacsit, csacsit kocsival és csacsit hintóval. A csacsikat persze senki nem kérdezi…

Ha jól emlékszem, 2010-ben 12 €-t kértek egy kis csacsigolásért, ami számunkra rendkívül sok volt, így ez a program kimaradt.

Helyette tettünk egy rövid kitérőt a város feletti Ermita del Calvario kápolnához, amiben a legnehezebb résznek az A-387-es országút átszelése bizonyult.

Az út további része korrektül jelölve van kis vas-keresztekkel. Az úton végig csodás panoráma nyílik a városra.

A kápolnát 1719-ben építették a karmelita szerzetesek, spirituális visszavonulásukat és a lelki megtisztulásukat segítendő.

Visszatérve a városba, a buszmegállóba menet még beugrottunk a Museo Histórico - Etnológico-ba, a néprajzi múzeumba, ahol rendkívül érzékletesen mutatják be mijas-i múlt turistamentes hétköznapjait az olajsajtolástól kezdve a házak meszelésére használt mész elkészítésén keresztül a márványbányászat jelentőségének bemutatásáig.

Szerelmem, PM emlékére

Ronda

Ronda – gyönyörű. Ennek a poénnak nyilván senki nem tud ellenállni, aki megpillantja a Serranía de Ronda fennsíkjára épített jellegzetes spanyol „fehér falu” fehér házait.

A Guadalévin folyó az évmilliók során a sziklák közé egy 130 mély szurdokot vájt, az El Tajo-t, amely a városkát két részre osztja.

A szurdok felett ível át Ronda jelképe és leghíresebb látnivalója, a Puente Nueva, az Új Híd”.

A hidat 1751-93 között építették, Jose Martin de Aldehuela tervei alapján. A legenda szerint Aldehuela pár évvel az avatás után a hídról leugorva lett öngyilkos, mondván, hogy ilyen mesterművet soha többé nem fog tudni alkotni.

A középső ív felett látható ablak egy börtönnek tervezett helyiséghez tartozik, amelyet azonban soha nem használtak.

Pillantás a hídról:

A szurdokot még két másik híd is átíveli, 

A rendkívüli elhelyezkedésnek köszönhetően jószerint bármerre is jár az ember, csodásnál is lenyűgözőbb kilátással találkozik.

A 35 000 lakosú város történelme nagyjából megegyezik Andalúzia többi városának történelmével, kőkor, rómaiak, arabok, keresztények.

A város egyébként arról is híres, hogy itt van a bikaviadalok bölcsője: 1785-ben itt adták át Spanyolországban az első kör alakú, kőből készült arénát. Az arénában 6000 nézőnek van hely, az átmérője pedig 66 méter. Az itt élő Romero és Ordóñez család több híres matadort is adott a városnak. A Romero családnak köszönhetőek a bikaviadalok ma is érvényben lévő szabályai:  az eredetileg lovas harc helyett a gyalogos küzdelem bevezetése, a kendő használata, a stílus és pózok kidolgozása, egyszóval a híres Escuela Rondeña (Rondai iskola) megteremtése.

. A bikaviadal- múzeumban a "Museo taurino"-ban a bikaviadalok ereklyéi, kellékei láthatók.

Mivel mi nem vagyunk hívei eme sportnak, meg egyébként is szűkösek voltak az anyagi lehetőségeink, nem mentünk be se az arénába, se a múzeumba.

 Ronda egyébként nem csak a híres matadorokról, a Puente Nueva-ról és fehér házairól nevezetes, a fekvésének köszönhető lenyűgöző látvány mellékes volt a környező hegyekben tevékenykedő banditák, a „Bandolero”-k számára. A helyi robinhoodok és rózsasándorok számára évszázadokig igazi aranybányát jelentettek az erre utazók.  

	A leghíresebb közülük az 1805-33 között élt José María Hinojosa, alias „El Tempranillo“ (ez egy szőlőfajta, elég vicces, mintha a mi Rózsa Sándorunkat Kadarkának hívnák). Róla az a legenda terjedt el, hogy a hölgyektől egy kézcsók kíséretében vette el a gyűrűiket, mondván, hogy ilyen gyönyörű kacsókra nem kell ékszer.
Egy másik híres bandorelo, José Mateo Navarro Balcazar, alias „El Tragabuche” (1780- ?), a Romero család rokona,  rondai matadorként kezdte a pályafutását, ám miután első felindulásában megölte a feleségét és annak szeretőjét, nem maradt sok választása, kénytelen volt banditának állni.
	Az utolsó banditák egyikét, Juan Mingolla Gallardo-t, alias „Pasos Largos“-t (1873-1934), egy tűzpárbajban lőtte le a rendőrség.

A bandorelok annyira jellegzetes alakjai voltak a vidéknek, hogy Rondában banditamúzeum, a Museo del Bandolero, őrzi az emléküket.

Nem mellesleg Prosper Mérimée Carmen című elbeszélése is itt játszódik, csak Bizet tette át a helyszínt Sevillába.

Ronda nem csak Mérimée-t bűvölte el. Rainer Maria Rilke, James Joyce, Ernest Hemingway, Max Frisch,    Orson Welles - hogy csak a leghíresebbeket említsük - szintén csodálattal adóztak Ronda szépségének. Ez utóbbi olyannyira, hogy hamvait - kívánságára - az aréna közelében temették el.  

A káprázatos kilátáson túl maga a város is szemet gyönyörködtető, a kis girbe-gurba utcákkal, a házakon csodás kovácsoltvas erkélyekkel, templomokkal, terecskékkel.

Szerelmem, PM emlékére

2010 nem a kirándulások éve volt. Mindketten munka nélkül, segélyen – bár az akkor még 9 hónapig járt -, kilátástalanul, mentálisan elég rozogán. Nagyon-nagyon kellett volna valami, ami kicsit kibillent bennünket ebből az állapotból.

Ezt úgy próbáltuk meg, hogy rövid és olcsó kis kirándulásokat terveztünk. Tavasszal elutaztunk egy napra Martonvásárra, nyáron egy kedves rokont látogattunk meg Nagybörzsönyben.

Kapóra jött tehát áprilisban PároM húgának a meghívása, akik pár hónapja éltek Andalúziában.

Állják az útiköltséget, szállást adnak, meleg kaját, nekünk csak a hideg kajáról és egyéb kiadásokról kell gondoskodnunk. Igazán nagyvonalú ajánlat, nem is tudtunk rá nemet mondani.

Mozgósítottuk tehát az összes tartalékunkat, pénzt váltottunk – akkor még 260 Ft-ért adták az Eurót –, lesz, ami lesz, és irány Andalúzia!

Spanyolországgal való kapcsolatunk nem kezdődött túl ígéretesen. Az történt ugyanis, hogy Barcelona mellett egy parkolóban rendkívül rafinált módon - vagy ha úgy tetszik, rendkívül egyszerűen -  kiraboltak minket.

Autóval mentünk, helyesebben vittek bennünket: a sógor épp akkor vett egy új kocsit a feleségének, és azt vitte ki neki, de hogy ne menjen üresen, magával vitt bennünket és egy kollégáját, hogy legyen váltósofőr.  (Mi nem vezetünk.) Miután éjjel-délelőtt egyhuzamban lezúgtunk Barcelonáig, ott megálltunk egy parkolóban egy rövid pihenőre. Sógor meg a kolléga elmentek a büfébe, mi pedig letelepedtünk a kocsi csomagtartójára (egy ötajtós Mercedes terepjáró-féléről beszélünk, nemigen értek az autókhoz, de akkor baromi drága és menő járgánynak számított, szerintem még ma is az),

Ez nem az az autó,

de a "mienk" is kísértetiesen így nézett ki.

hogy elfogyasszuk szerény szendvicseinket. Egyszer csak odajött hozzánk egy fazon, és elkezdett kérdezősködni, meg mutogatni. Udvarias emberek lévén, felálltunk, elnéztünk a jelzett irányba, és megpróbáltuk valahogy elmagyarázni neki, hogy egyrészt nem értjük, mit mond, másrészt fogalmunk sincs semmiről. Aztán tovább indultunk, hiszen még 1000 km állt előttünk. Valamikor útközben elő akartam venni valamit a válltáskámból, ám nem találtam. De  ekkor még nem aggódtam, gondolván, beesett hátul a csomagok közé.

A sokk  El Faroban – az volt az úticél, ott laktak sógorék - következett, mikor kirámoltuk a csomagtartót, és sehol nem találtuk a válltáskát. Ezután meglehetősen emelt hangú, heves szóváltás kezdődött, komoly becsületsértésekkel, egymás hibáztatásával, ajtócsapkodással, ami végül is azzal végződött, hogy PároM – sógorom segítségével – meglehetősen nagy mennyiségű alkohollal próbálta, na igen… Ez persze nem bizonyult hatékony problémamegoldásnak, így aztán az első spanyol éjszakát a legkevésbé sem romantikus hangulatban töltöttük. Másnapra aztán mindkettőnk feje kitisztult, számba vettük a veszteségeket – szemüveg, mindkettőnké, lakáskulcs, éppen olvasott könyvtári könyv, egyéb apróságok, némi aprópénz - mivel szerencsére a pénz nagy része PároM zsebében lapult -, és a legfájóbb: az én személyim, majd elkezdtük találgatni, mikor s hogyan történt a gyalázat, és hát mivel útközben sehol máshol nem álltunk meg, nem volt nehéz kitalálni, hogy az a barcelonai parkolós jelenet nem volt véletlen: ketten ülnek egy piszok menő és drága kocsi hátuljában, nyilván van ott mit „aratni”. A fazon elvonta a figyelmünket, egy társa pedig a másik irányból odaosont a kocsihoz és felmarkolta, amit talált. Ez pedig az ülésen heverő táskám volt.

Irány tehát a közeli Fuengirola, a rendőrség. Itt ért bennünket az első meglepetés. Kicsit aggódtunk ugyanis a nyelvi akadályok miatt. Sógoromék csak pár hónapja éltek Spanyolországban, az ő spanyolságuk még az én angolomnál is bizonytalanabb, márpedig azt a legnagyobb jóindulattal se lehet tudásnak nevezni.  Az én német nyelvtudásom ugyan elég jó, de vajon tudnak-e a fuengirolai rendőrök németül? Nem tudtak. Volt ott viszont egy igen kedves és segítőkész nő, sajnos a nevére már nem emlékszem, aki, mint megtudtam, munkanélküli angoltanár, és a segély fejében ún. közmunka keretén belül köteles volt havi x órát tolmácskodással tölteni a rendőrségen. Na, igen, így is lehet közmunkát végeztetni, főleg, mivel Fuengirola elég jelentős turisztikai központ. Az ő segítségével és az én nagyon hiányos, dadogós angolommal végül sikerült felvenni a jegyzőkönyvet, amit másnap elvittünk Marbellába az ottani magyar konzulátusra. Ott rendkívül kedvesen és megértően fogadtak, és amikor a második hét végén pont elkezdtem idegeskedni,  hogy mi lesz, ha a háromhetesre tervezett ott tartózkodásunk alatt sem érkezik meg - megkaptam az ideiglenes útlevelet, ami azért volt rendkívül fontos, mert már megvolt a repülőjegyünk haza. Mondjuk érdekes lett volna, ha csak egy-két hetet akartunk volna maradni.

No és ez volt az az alkalom, amikor sógorom elvitt bennünket Marbella kikötőjébe, miután végeztünk a konzulátuson. Ezért nem mentünk oda vissza később a harmadik spanyol utunkon.

 Végül pár nap után engedett közöttünk a feszültség, és maradéktalanul átadhattuk magunkat a varázslatos andalúz életérzésnek. 

Mivel első utunkra Fuengirolába nem éppen szerencsés körülmények között került sor, oda még egyszer visszamentünk egy napra. 

Fuengirola egy egyszerű halászfaluból fejlődött 60ezres várossá, ezzel a Costa del Sol egyik legjelentősebb településévé valamikor a múlt század elején, amikor elkészült a Málaga-Fuengirola közötti vasúti összeköttetés. Ma komoly, talán leginkább a HÉV-hez hasonlítható járat köti össze a két várost. Akkor rendkívüli módon rácsodálkoztunk a szerelvényen található utastájékoztatóra, amely a pontos időn, a teljes vonalon és a következő megállón kívül még a külső hőmérsékletet is tudatja a kedves utazóközönséggel.

Persze Fuengirola történelme is ősi időkre nyúlik vissza, 3000 évvel ezelőtt föníciaiak és görögök éltek itt, halkonzerválással múlatva az időt, erről a vár alatt talált szabályos  „halkonzervgyár” maradványai tanúskodnak. A görögöket követték a karthágóiak, akik ellenőrzésük alatt tartották az egész mai spanyol tengerpartot Barcelonától Cádizig. Központjukat a mai Murcia tartományban építették ki, a meglepő Karthago – ma Cartagena – néven. Őket követték i.e. 200 körül a rómaiak, akik gyakorlatilag az egész félszigetet uralmuk alá hajtották, nevét is tőlük kapta: „Iberica” azt jelenti, hogy a „nyulak vidéke”. A rómaiak 400 évig maradtak, majd a népvándorlás hullámai elsodorták őket: jöttek a gótok, más néven „vandálok”, Andalúzia névadói. 300 évig ők is jól elvoltak, amikoris 711-ben megjelentek az arabok. Az őket megelőző népek emlékei elenyésztek, ám a mórok alkotásait mai is számos helyen megcsodálhatjuk. Ők építették a fuengirolai várat is a 10. században, amelyet aztán 700 évig használtak. 1485-ben a már ismerős Katolikusi Királyok seregeinek sikerül véget vetni a mórok uralmának, és onnantól épültek szerte a tartományban a késő gót-kora reneszánsz templomok, katedrálisok, mint a granadai vagy a malagai. 

Amennyit mi Málaga és Marbella között láttunk, az alapján az a benyomásunk, hogy a tengerpart e két város között gyakorlatilag egybefüggő településláncot alkot, a régebbi városok - Torremolinos, Benalmadena, Fuengirola, La Cala, Calahonda – között gyöngysorszerűen „Urbanización”-nak nevezett új lakó/üdülőnegyedek, vagy mik, épültek a nagyjából 60 km-es út mentén (Urb. Marina del Sol, El Chapparal, Playa Marina és így tovább, végig az autópálya mentén). Köztük elég sok a lakatlan, a válság a turizmust is visszavetette.

El Faro is egy viszonylag régi-új település abban az értelemben, hogy a nevét adó világítótorony meglehetősen régi, ám a falucska házai zömmel újnak tűntek. Mivel a strandolás továbbra se vonzott bennünket, ráadásul áprilisban a tenger egyébként se csábított fürdésre, volt időnk sétálgatni a faluban és környékén. Magukról a településekről túl sok információt nem lehet megtudni, a gugli szinte kizárólag a szálláshelyekre és eladó ingatlanokra koncentrál, hacsak nem bírnak valamilyen látványossággal. El Faro tulajdonképpen a világítótornyáról nevezetes, és arról, hogy a Costa del Sol egyébként homokos partját itt sziklák törik meg – egy ilyenre épült a torony, és maga a település is elég dimbes-dombos – amelyek kis medencéket alkotnak, ahol a víz olyan kristálytiszta, mint sehol máshol a tengerparton. 

Sétálgattunk a falu környékén is, őszintén sajnálva, hogy botanikai ismeretek híján csak halvány sejtésünk van arról, mit látunk.

Egy alkalommal elkísértük a sógornőmet egy – talán – Elviria nevű településre fitnessz-edzésre, és amíg ő a különböző kínpadokon izzadt, mi kicsit sétálgattunk.

Ez a Hacienda Playa nevű üdülő (negyed? település?).  

Említettem, hogy a strandolás nem a mi műfajunk. Ennek ellenére rengeteget sétáltunk a tengerparton, meg nem unva örökké változó állandóságát. 

És végül voltunk fogalmam sincs, hol, nyilván valahol Fuengirola és Marbella között. Ott lőttük ezeket a képeket.

Szerelmem, PM emlékére

Loja

Nem, Lojában kivételesen nem teljesen tévedtünk el. Csak éppen a folyó rossz partján mentünk.

Úgy gondoltuk, hogy Granadában eltelve az emberi kéz alkotta csodákkal, visszaúton elmerülünk egy kicsit természet anyácskánk alkotásában is. Kigugliztuk, hogy Granada és Malaga között, Granadától kb 50 km-re, van egy Loja nevű kisváros, ahol és Sierra Gorda és a Monte Hacho között, a Genil völgyében számos túraútvonal kínálkozik. Mi a legrövidebbet választottuk, egy mindössze 4-5 km-es túrát a Genil partján az ún. A Los Infiermos (a pokol)-hoz.

A katolikus királyok számára Loja Granada bejáratát és kulcsát jelentette. Medina Lauxa (az őrök városa) arab neve fontos stratégiai jelentőségre utal, valamint Granada keresztény meghódítása során az általa betöltött katonai szerepre. Ferdinánd és Izabella (ők a Granadából ismerős „Katolikus Királyok) nagyrabecsüléséről, amellyel a várost 3 napos támadás után 1486-ban kitüntették, a címer tanúskodik: egy aranyos vár egy ezüst híd fölött, a "Loxa flor entre espinas", azaz „Rózsa a tövisek között” felirattal.

A városka alacsonyabban fekszik, mint az autópálya, a buszról leszállva ez a látvány fogadott bennünket.

Ekkor éppen csak annyit sétáltunk a városban, amíg megtaláltuk a Los Infiermos (a pokol)-hoz vezető utat. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk, mert a turistaút Loja egyik külvárosában, La Esperanzában egy hídnál kezdődik, és nem tudtuk eldönteni, átmenjünk-e rajta vagy sem. A német oldalak azt írták, hogy az út jól ki van táblázva, hát mi nem ezt tapasztaltuk. Végül nem mentünk át, hanem a folyó bal oldalán sétáltunk, ám ez rossz döntés volt: a túloldalról valószínűleg sokkal szebb lett volna a látvány.

A Genil  a Cordóbánál már említett Guadalquivir legfontosabb mellékfolyója, 358 km hosszú.

Elhaladtunk egy "valami" mellett, ami leginkább egy putrira emlékeztetett, ijesztő, ám szerencsére kikötött kutyával, és vele, aki cseppet sem volt ijesztő.	Az út kezdetben nem volt túl érdekes, csak - nem lévén geológusok - erre a kopár hegyre nem találtunk magyarázatot.
Furcsa, de a városka mögött is ilyen kopár hegyek látszódtak.	Aztán leérve a Genil partjára, kezdett izgalmas lenni a táj.
A folyó beszorul a sziklák közé,	és bizarr alakzatúra formálja őket.
	Itt még jól járható út van, ami egyszer csak váratlanul véget ér.

Így aztán végül nem láttuk a poklot. 4 év múlva átéltük...

 Visszafelé természetesen nem az úton mentünk, hanem a Genil partján.

Visszatérve a városba, kicsit sétálgattunk,

 Lojában van egy Alcazaba (erőd) is, de oda nem mentünk fel.

Végül estefelé

visszabuszoztunk La Calába. Ami azért nem volt olyan egyszerű, mert kétszer is át kell szállni, egyszer Málagában, másodszor pedig Fuengirolában, így aztán jócskán este lett, mire megérkeztünk.

Benalmadena: Parque la Paloma 

Eddig meggyőződésem volt, hogy az a hatalmas park, amit két kirándulás között a sógorékkal látogattunk meg, Fuengirolában van. De nem, hanem Benalmadenában, ahova két év múlva még visszamentünk, bár akkor a parkot kihagytuk. De így utólag egyértelmű, hogy az a páva, amit a teleféricohoz menvén útközben láttunk, innen jött ki.

A la Paloma parkot valamikor a 80-as években hozták létre, és azóta a város egyik nevezetessége lett - mint utólag megtudtuk. Fő attrakciója a kaktusz-világ, amely az egész környéknek valami túlvilági jelleget kölcsönöz. De 200 000 négyzetméteren vannak itt árnyas fák, pálmák, tavacskák, kutak, szobrok – és nyulak minden mennyiségben. Ez utóbbiak szabadon rohangálnak a mezőkön, szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat itt.

Mi ebből sajnos nem sokat láttunk, mivel nem kettesben mentünk oda, így alkalmazkodnunk kellett a sógoromékhoz. Ők meg már többször jártak itt, úgyhogy nem tudtunk annyi időt tölteni, amennyit szerettünk volna.Gyakorlatilag csak a kaktuszos részt jártuk be…

Nerja

Ez évi andalúziai tartózkodásunk utolsó útja Nerjába vitt bennünket, hogy megnézzük híres nerjai cseppkőbarlangot, a „Cueva de Nerja”-t.

Malagából busszal nagyon egyszerűen megközelíthető, a busz szinte a barlang előtt tesz le, bár igazából nem is Nerjában van, hanem onnan kb 5 km-re egy Maro nevű helyen. A nerjai cseppkőbarlang a német wiki szerint a madridi Prado és a granadai Alhambra után Spanyolország harmadik leglátogatottabb nevezetessége. Ezt ugyan nehezen hisszük el, hiszen hol van Cordóba, Sevilla, Ronda (!) és a többi gyönyörűség, de a wiki nyilván jobban tudja. Amikor ott jártunk, nem voltunk túl sokan, igaz, fél óránként engedik be a látogatókat, egyénileg nem lehet bemenni. Mi egy spanyol csoporthoz csapódtunk, és rendkívül sajnáltuk, hogy nem értjük, mit mond a vezető.

A barlangot 1959-ben játszadozó gyerekek fedezték fel,

A bejáratnál ez a szobor nekik akar emléket állítani. Szerintünk a sziklát mászó alakok semmiképp se játszadozók és végképp nem gyerekek.

és a mai napig tartogat meglepetéseket a kutatók számára. A szerteágazó barlangrendszer több mint 4 km hosszú, de csak kb a harmada látogatható. A kutatások szerint ie. 30 000-től ie. 1 880-ig lakott volt, az emberi jelenlétnek számos nyomát fedezték itt fel, többek között barlangrajzokat is, amiket mi nem láttunk, de biztos ott vannak.

Mint minden tisztességes barlangban, itt is „termek” vannak, amelyek elnevezései a határtalan emberi képzelőerő bizonyítékai. Van itt „balett-terem”, „Kataklizma-terem”, „Szellemek terme” és egy koncertterem,

ahol minden évben a „Nemzetközi Zene- és Táncfesztivál” keretein belül koncertekkel, balett-előadásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. 

 A jól bejárható másfél kilométeres úton csodás cseppkövekkel, sziklaképződményekkel találkozhatunk, a föld alatti világ félelmetesen gyönyörűséges csodáival, ám mivel elég egyértelműen jelezve van, hogy tilos fényképezni, és mi alapvetően szabálykövető népség vagyunk, csak titokban lőttünk néhány képet, és hát tekintettel arra, hogy egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, olyanok is lettek. Sajnos...

Szerencsére a barlangnak van honlapja, ahol a jobb alsó gombra kattintva  kiválasztható, hogy melyik részt akarja látni a látogató, és így virtuálisan végigjárható szinte az egész barlangrendszer.

Nerja

egyébként a barlangon kívül is megér egy kirándulást. Mi a barlangtól némi tanakodás után – mivel egyrészt sajnáltuk a pénzt buszra, másrészt az 4-5 km igazán semmiség, harmadrészt az ilyen gyalogos túrák során általában kicsit eltévedünk és olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket egyébként nyilván nem láttunk volna - gyalog mentünk vissza a városba, többé-kevésbé megmaradva a járható úton – vagy annak közelében -, így aztán kivételesen mindenféle bolyongás nélkül egy kényelmes, nagyjából egy órás séta után értük el a város szélét. Ez mindenképpen jó döntés volt, hiszen így gyönyörködhettünk a lenyűgöző panorámában (tudatában vagyok annak, hogy írásaimban túlságosan is gyakran használom a lenyűgöző panoráma kifejezést, de - mondjuk ki bátran – nem sok írói véna szorult belém, így aztán nem tudok kellően plasztikus szinonimákat a lenyűgöző panorámára).

Ez a viktoriánus vízvezeték a Puente del Aguila (sasok hídja) nevet viseli. Különlegessége, hogy téglából épült 1880-ban. A közeli Maro település cukorgyárába szállította a vizet. A cukorgyár ugyan már rég bezárt, de a Puente del Aguila vizét kommunális célokra még ma is használják.

Ebbe a kolumbáriumba úgy keveredtünk, hogy meglátva az első itatóhelyet, leültünk egy "tinto"-ra (vörösbor és szénsavas citromos üdítő keveréke, meglepően frissítő és finom), és akkor láttuk a temetési menetet. Senkit ne tévesszen meg a látvány, ez csupa- csupa művirág, ami nagyon meglepett bennünket, mivel bármerre jártunk, mindenhol rengeteg virágot láttunk, a parkokban, házak kerítésén, erdőn-mezőn, úgyhogy nem igazán értettük. Bár végülis a művirággal kevesebb gond van.

Nerja meglehetősen régi település: a cseppkőbarlangról már volt szó, ezen kívül, többek között, római emlékeket is találhatunk a városban. Óvárosa pedig a tipikus andalúziai falvak hangulatát nyújtja szűk utcákkal, és fehér házakkal, bár mi kicsit sokalltuk az üzleteket, szuvenír-árusokat, valahogy olyan érzésünk volt, hogy túlságosan „elturistásodott” (persze ez Loja kivételével az összes városról elmondható, ahol megfordultunk).

A városháza is olyan "andalúz"..., 

 Értelemszerűen nem maradhatott el a rituális kézmosás sem egy szép, kicsit mór jellegű kútnál.

Lesétáltunk a Rio Chillar partjára is. A folyó felsőbb szakasza frissítő és nem túl nehéz túrázási lehetőségeket nyújt, sziklákkal, vízeséssel, medencével, ahol fürdeni lehet. Ezt most kihagytuk, mondván, hogy egy nap kevés mindenre, és majd ha már mindent láttunk Andalúziában, akkor még eljövünk ide is.

Nerja legfőbb látványossága azonban egy, a tengerbe jócskán benyúló, elég magas földnyelv, amit Európa teraszának (Balcón de Európa) hívnak, és ahonnan – hah, már megint – káprázatos panoráma nyílik a tengerre és a Sierra Almijara hegyláncra, amely mellesleg természetvédelmi terület.

Ez a földnyelv bejáratánál áll. Kérdés: hogyan öntözik a növényeket? Minden nap létráznak?