Írtam volt, hogy Ipolytölgyes eddig az egyetlen falu, ahova visszatértünk, mégpedig szilveszterkor.

Ezúttal tehát - a kánikulára való tekintettel - néhány hűsítő kép:

Előző: Ipolytölgyes II.

Ahányszor itt jártunk, mindig ilyen kevés víz volt az Ipolyban. A Kossuth utca végétől hangos zeneszó kísérte utunkat, mint később megtudtuk, ez a Szent Erzsébet Otthonból jött, ahol fogyatékos embereket gondoznak, és éppen valamilyen rendezvény volt.

Maga a falu nagyon gondozott, tiszta utcák, ápolt előkertek. Természetesen itt találtunk egy kedvenc épületet. (A lakóházak vonatkozásában meglehetősen kategorikusak vagyunk: a „tetszik”-be csak azok kerülhetnek be, amelyek valamivel „megfognak” bennünket, amelyekben szívesen laknánk – még akkor is, ha nem éppen új, sőt akár még újszerű állapotban sincsenek.)

Természetesen itt is megvan a szokványos, sárga templom, és egy elbűvölően naiv kápolna. A templom – legnagyobb sajnálatunkra – zárva volt.

És itt, Ipolytölgyesen szoktunk rá, hogy megnézzük a temetőket. Belátom, morbidnak tűnik az ötlet, hogy az ember vadidegenként falusi temetőket látogat, de van bennük valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. A falusi temetők kicsi, és bármily abszurdnak tűnik is, de emberközpontú helyek. Itt van értelme a végtisztesség szónak; és szerintünk nagy dolog, ha valaki élete végén megkapja a végtisztességet. Igen, a falusi temetőket belengi valamiféle szelíd megnyugvás, emlékezés szeretteinkre, még akkor is, ha ők nem itt nyugszanak. Emlékezzünk hát tisztelettel és szeretettel mindazokra, akik nem lehetnek már velünk. És ne csak halottak napján.

 Következő: Ipolytölgyes - a visszatérés

Írtam, hogy sikerült a népi jelleget megőrizni. A bútorok (pl. a két lóca, a tulipános láda,ami ezen a képen pont nem látszik, de a honlapon igen, a komód, ami konyhaszekrényként funkcionál) mind eredeti, régi darabok.

Dióliget, mint írtam, nagyjából másfél kilométerre van a falutól. Mintegy 100-150 présház egymás hegyén-hátán valamilyen eklektikus településfélét alkot, többnyire persze nyaralófalu jelleggel. Mi egyetlen állandó lakosról tudunk, aki télen a házakra is felügyel. Sajnos, úgy tűnik, Galovics úr háza üdítő kivétel, mivel a legtöbb esetben a modernizálás során megfeledkeztek az eredeti funkcióról, és mindenféle modern borzadványt emeltek tetőtér gyanánt a meglévő falakra. Ilyeneket nem is fényképeztünk. A kevés nekünk tetszőt viszont igen. (Hát, igen, javíthatatlanul ódivatúak vagyunk.)

 Délután, miután 15 perc alatt lesétáltunk Dióligetről, bejártuk a falucska mind a négy utcáját (Petőfi, Kossuth, Rákóczi és Dózsa György ). A Petőfi utca a falut átszelő út ipolytölgyesi szakaszának a neve, mi azonban úgy gondoljuk, hogy a főutca a Kossuth utca, ez vezet az Ipolyhoz.

Előrebocsátom, hogy Ipolytölgyesről nem tudok és persze nem is akarok elfogulatlanul írni. Ez az 500 lelket sem számláló falucska Szob és Vámosmikola között annyira, de annyira a szívünkhöz nőtt, hogy eddig ez az egyetlen hely, ahova valóban visszatértünk. (Pedig sok olyan település volt, amire azt mondtuk, hogy vissza kell menni, de egyelőre úgy tűnik, van még sok megnézésre érdemes.)

Egy szombat reggel tehát nekilódultunk az ismerős úton (zónázó+busz), és nagyjából 1 órás utazás után megérkeztünk Ipolytölgyesre, ahol szerencsésen megtaláltuk Galovics úr házát. Ő rendkívül közvetlen kedvességgel fogadott bennünket, ágynemű a kocsiba és menjünk. Szóval a saját autóján fuvarozott el bennünket a falutól mintegy 1,5 – 2 km távolságra található „Dióliget” nevű helyre, ahol présházak sokasága között bújik meg az övé is. Mellesleg szőlő nincs a közelben. 

A vendégház számunkra maga volt a csoda. Galovics úr szemmel láthatóan törekedett arra, hogy a présház autentikus jellege megmaradjon, ugyanakkor azért csak-csak legyen benne némi komfort. Sikerült neki, mi le voltunk nyűgözve. Ha valakinek nem létkérdés a tévé, az internet, nem vágyik jakuzzira és minibárra, deellenben szereti a csöndet, a nyugalmat és a kissé puritán környezetet, az semmiképp ne hagyja ki a Galovics vendégházat! Direkt olyan képeket kerestem, amelyek nincsenek a honlapon. Ez a pince szintén Galovics úr tulajdona, remek borokat ittunk itt, mivel természetesen meghívott bennünket egy kóstolóra. (Úgy látszik, a pincetulajdonosok már csak ilyenek. )

<