Szerelmem, PM emlékére

Nos, először is le kell szögeznünk, hogy a Mezquita tényleg nagy. Óriási. Hatalmas. Persze, utazás előtt leírva láttuk, hogy 179 m hosszú és 134 m széles, ám nem igazán tudtuk elképzelni, milyen is a valóságban, még úgy sem, hogy PároM – focirajongó is lévén – igen hatásosan egy focipályával próbálta összehasonlítani, ami ugye nagyjából 100-110 m hosszú és 70-75 m széles, nade másfél, teljesen fedett, oszlopokkal zsúfolt focipálya, ugye…

Nos, nem is akarom tovább szaporítani a szót, a Nagymecsetről már mindent leírtak, elmondtak, amit tudni érdemes, kutakodásaim során ez a leírás nyerte meg legjobban a tetszésemet. Érdekes, alapos, olvasmányos, ennél jobbat én se tudnék, sőt.

Persze, mi is ismertük V. Károly híres mondását, mely szerint „ most van valamitek, ami bárhol megtalálható, azelőtt viszont olyasmitek volt, amiből csak egy létezett a világon", de semmiképp se értünk egyet vele. Hiszen azzal, hogy egy mecsetbe beleapplikáltak egy katolikus templomot, nem szűnt meg a mecset egyedisége, sőt, szerintünk ezzel vált igazán kuriózummá, és persze ez is megerősítette azt, amiben mindig is hittünk/szeretnénk hinni, hogy az emberiség nagyrésze vallástól, származástól, nemzetiségtől függetlenül teljesen jól elvan egymással, ha békén hagyják. Ha békén hagyják…

És akkor a Nagymecset, ahogy mi láttuk.

Említettem, hogy két napig csak a várost jártuk, ám a Mezquita szinte mindenütt ott volt:

A torony érdekessége,	hogy a régi minaret tetejére építették.
Amúgy most 69 m magas,	a minaret 48 m magas volt.
Sajnos, mi kicsit korán jártunk erre, mivel 2014. óta a torony újra látogatható.

Persze sétáink során többször el is mentünk a Mezquita mellett:

 A narancsos udvar  minden mecset elengedhetetlen tartozéka, rituális mosdás, ugyebár. A fák alatt ténferegve nekünk azonban támadt még egy ötletünk - nem tudtuk eldönteni, hogy saját-e avagy olvastuk valahol -, nevezetesen, hogy talán arra is szolgálhatott, hogy az ember a mindennapos nyüzsgésből ide betérve megnyugodjon, lehiggadjon, mintegy relaxálódva lépjen be az isten házába. (Bár, végülis nyilván a rituális mosdás is ugyanezt a célt szolgálja.)

Állítólag 98 db narancsfa van itt, mi ugyan meg nem számoltuk.	Persze azért vannak ciprusok meg pálmák is,
meg természetesen a torony,	és a torony

Aztán beléptünk a mecsetbe, és csak tátottuk a szánkat.

 Miután elteltünk az oszlopokkal, jutott idő a részletekre is:

A Mihráb a fényviszonyok miatt meglehetősen nehezen fényképezhető:

Aztán egyszercsak átmentünk ez alatt a boltív alatt, és feltárult előttünk a templom:

Igazi, hatalmas, nagyrészt barokk templom, oltárral, szószékkel, festett ablakokkal:

Ha már ott voltunk, bementünk a kincstárba is, bár őszintén szólva mindig némi fenntartással  szemléljük a katolikus egyház által felhalmozott kincseket. 

Még egy utolsó pillantás az oszloperdőre:

És ezzel véget is ért a córdobai kirándulás.

Szerelmem, PM emlékére

A 2013-as év másik „nagy” kirándulása Spanyolország volt, szeptemberben. Azért az, mert PároM húga Spanyolországot választotta lakóhelyül. Mivel a férj vállalkozó, LÉNYEGESEN jobb anyagi körülmények között élnek, mint mi, megengedhetik maguknak Andalúziát. 2013-ban már harmadszor látogattuk meg őket. Most is felkészülten mentünk, mivel utazás előtt eldöntöttük, hogy mindenképpen ellátogatunk Córdobába. Előre megrendeltük a szállást, menetrendeket tanulmányoztunk, költségvetést készítettünk, szóval mindent megtettünk, hogy ne érhessen minket kellemetlen meglepetés. Persze azért ért…

A nagyvárosi szálláskeresés meglehetősen nehéz, pláne, ha az a nagyváros Spanyolországban van, és mi nem vagyunk birtokában a megfelelő nyelvtudásnak. Mertugye az ideális szállásnak számunkra két alapvető feltétele van, amelyek többnyire eléggé ellentmondanak egymásnak: először is a legfontosabb, hogy ne legyen drága, mert igaz, hogy rokonokat látogattunk, de a kirándulásainkat mi finanszíroztuk. Másodszor, ami szintén fontos: lehetőleg a belvárosban legyen, hogy tömegközlekedésre ne kelljen már pénzt és időt fordítani. Na, ez a két feltétel eléggé nehezen egyeztethető össze, mivel a belvárosi szállások általában drágák. Spanyolországgal az volt a szerencsénk, hogy oda a németek is szeretnek járni, így aztán találtunk egy csomó német oldalt, ahonnan aztán remekül ki tudtuk választani a nekünk legmegfelelőbbet – ehhez persze az is kellett, hogy a spanyolok gondoljanak a csóró turistákra is, és még a belvárosban is vannak olyan szállások, hostelek, amelyek megfizethetőek.

A „Hospederia Luis de Gongora” 

minden tekintetben szuper volt. Napi 40 €-ért közel Córdoba fő látványosságához a Mezquita-hoz (Nagymecset), meg úgy általában közel mindenhez, amit Cordobában mindenképpen látni kell. Nem állítom, hogy mi mindent láttunk, három nap ehhez túl kevés, de amit láttunk, az Córdoba-rajongóvá tett bennünket.

Mivel előtte Németországban jártunk, hatalmas kontrasztot véltünk felfedezni a két ország, a két nép között. Mi úgy éreztük, hogy Németország valahogy súlyos, monumentális, robusztus, komoly- hogy azt ne mondjuk, komor, de ez persze így túlzás -, nyomasztó, még a könnyed dolgok is súlyosnak hatnak. Andalúzia színes, vidám, könnyű, kecses, légies, még a súlyos dolgok is könnyednek hatnak. Lehet, hogy a sok napfény teszi? Vagy a „néplélek”? Vagy csak azért éreztük így, mert a Rajna-völgyének természet alkotta fenséges sziklaormait hasonlítottuk össze egy város színes forgatagával? Nem tudom, bár jártunk Rondában is, ami tényleg sziklára épült város, de ott sem éreztük ezt a kissé nyomasztó fenségességet…

Az első két napot ténfergéssel töltöttük, többször is elmentünk a Nagymecset mellett, szemeztünk vele, gyűjtöttük a bátorságot, hogy felkészülten érjen bennünket az élmény.

Córdoba valami egészen különleges abból a szempontból, hogy a három nagy vallás évszázadokon át békésen megfért egymás mellett, sőt, az egyetemen – amely kezdetben, a 8. században, a Nagymecsetben működött – zsidó, keresztény és muszlim tudósok gyakran egymás mellett, egymás munkásságát erősítve dolgoztak.

Córdoba négy leghíresebb szülötte:

A három vallásnak eme egymás mellett élése a teszi a córdobai – és természetesen a többi andalúziai – városképet oly szemet gyönyörködtetően változatossá, ugyanakkor mégis harmonikussá.

Két napig tehát mást se csináltunk, mint

- bejártuk a szűk kis utcákat:

Ez Córdoba talán legtöbbet fényképezett utcája, a Calleja de las Flores. Valóban egyedülálló látványt nyújt a fehérre meszelt házak, színes virágok együttese, háttérben a Mezquita tornyával.

- üldögéltünk mindenféle tereken:

Az óvárosban (és Andalúzia többi városában is) nagyon sok utca és tér ilyen apró kaviccsal van kövezve, gyakran mintát is raknak a különféle színű kavicsokból.	Ami ugyan nagyon látványos, ám a rajta való közlekedés nem túl kellemes. Még szerencse, hogy párosunk nőtagja - azaz én - sosem kedvelte a tűsarkú cipőt.

      a legtöbbet itt, amit mi csak „főtér”-nek hívtunk, az igazi neve amúgy „Plaza de las Tendillas”, azaz a „kis boltok tere”.  Kedvező elhelyezkedése az óváros és a modern városrész között igazi találkozó és pihenőhellyé teszi. A teret a „Gran Capitán” szobra uralja, aki a pezsgő 15. század végének fura figurája volt, eredetileg Gonzalo Fernández de Córdoba y Aguilar –nak hívták, és az akkor még mór uralom alatt álló Granada elleni harcokban elért katonai és diplomáciai sikereivel vívta ki a „Nagy Kapitány” nevet.

- lesétáltunk a Guadalquivir partjára, 

Igen, a háttérben az a nagy épület a Mezquita

A folyó partján sok ilyen elhagyott vízimalom van, állítólag még a mór időkből. Bennünket valahogy megérintett ez a méltóságteljes pusztulás, a múlandóságnak ez a mementója:

- átkeltünk a római hídon (Puente Romano), amit – a nevéből is kitalálható – a rómaiak építettek valamikor Kr. e. 45 körül, a Via Augusta részét képezte, amely Rómából vezetett Cádízba. A mórok teljesen átépítették, mai arculatát az azt követő évszázadok folyamatos "renoválásai" révén érte el. Hihetetlen, de majd’ 2 évezreden át az egyetlen córdobai híd volt, csak a 20. században épültek újabbak.

 A Puente Romano lenyűgöző látványt nyújt:

- körbesétálva az erődítményt - a múzeumba nem mentünk be - egy hatalmas, a Guadalquivir éles kanyarulatába beékelődő parkba jutottunk, ez a "Campo de las Verdad-Miraflores":

- bolyongtunk a "Juderiá"-ban, a régi zsidó negyedben, bekukkantottunk a 14. században épült zsinagógába is:

- természetesen láttuk a régi városfalat is, egy elég nagy része meglepően jó állapotban van, ma az óvárost választja el az új városrésztől:

- kicsit ténferegtünk a modern városrészben, annál is inkább, mert ez a két forgalmas főút közötti gyönyörű sétány vezetett az állomásra, és már érkezéskor a szállóba sietvén eldöntöttük, hogy ezt meg kell néznünk ráérősebben is:

Végül az utolsó napon bemerészkedtünk a Mezquita-ba.