Szerelmem, PM emlékére

Fényképnézegetés közben bukkantam az állatkerti képekre, eddig valamiért elkerülte a figyelmemet, hogy ott is jártunk, 2011. márciusában. Némiképp mulatságosnak is találtuk, hogy mások ilyen idősen már unokákkal mennek az állatkertbe, és nem is tudom, kicsit mélabúsan állapítottuk meg, hogy kettőnknek összesen 4 ivarérett gyereke van, és ilyen idős korunkban, mint ők, bizony már túl voltunk a családalapításon, valahogy egyikük se siet a házasság és gyereknemzés szentségébe. Persze túlságosan nem szomorkodtunk, annyi tervünk volt még, hogy igazán nehéz lett volna unokákat beiktatni, gondoltuk, van még időnk.

A budapesti állatkert (hivatalos nevén Fővárosi Állat- és Növénykert) a világ egyik legrégebbi állatkertje. 1866-ban adták át, akkor lényegesen nagyobb, mintegy 18 hektáros területen.

Az állatkert 1067 állatfaj körülbelül tíz és félezer egyedét mutatja be, ami világviszonylatban is jelentős gyűjtemény. Az eredeti ketreces bemutatókat mára már a legtöbb állat esetén felváltották a korszerű, természethű kifutók. Huszonévvel ezelőtti emlékeimhez képest, amikor a gyerekekkel jártunk ide, valóban hatalmas változások zajlottak, nekünk nagyon tetszettek az egyes kontinensek „házai”, mint az Afrika-ház, Dél-Amerika-ház, India-ház és többi, ahol nem elszigetelten mutatnak be állatokat, hanem igyekeznek állatcsoportokat a természeti környezetükben elhelyezni. Az egyes „házakban” autentikus dekoráció teszi teljesebbé az élményt.

Mi nagyon élveztük, egy egész napot elbóklásztunk ott, úgyhogy mindenkinek tudom ajánlani ezt a programot – gyerekkel vagy anélkül.

Szerelmem, PM emlékére

 Andalúziának számos konnotációja van: a bikaviadalok, a mór erődök, a Costa del Sol – és a „fehér falvak”.

A tengerparttól pár kilométerre eltávolodva már a Sierra Nevada-ban (a.m. „havas hegység), Spanyolország legmagasabb hegységében járunk, ahol nem ritkák a 3000 méter feletti hófödte csúcsok sem. [Mulhacén (3479 m), Veleta (3393 m), Alcazaba (3371 m), Cerro los Machos (3324 m), Puntal de Vacares (3143 m), Cerro del Caballo (3015 m)].

A hegység lankásabb, tenger felé eső lejtőin bújnak meg a híres-neves „fehér falvak”.  A hófehérre meszelt házaknak a hegyvidéki háttérrel, a környező erdőkkel és a lazúrkék éggel alkotott éles kontrasztja rendkívül látványossá teszi őket. Eredetileg persze nem a látvány miatt, hanem nagyon is praktikus okokból festették a házakat fehérre: a fehér falak a legnagyobb nyári forróságban, amikor a hőmérő higanyszála nem ritkán 50 fokig is felkúszik, hűvösen tartják az otthonokat. A fehér falvak története is a római és a mór időkig nyúlik vissza. 

Mijas az egyik legnevezetesebb fehér falu. Közigazgatási területe tulajdonképpen 3 különálló településből áll, 150 km^2-en, mintegy 74 000 lakossal. La Cala de Mijas a tengerparton, kicsit beljebb Mijas Costa és a leghíresebb, Mijas Pueblo. A közbeszédben többnyire Mijas alatt ez utóbbit értik. Mijas Pueblo nem egészen 10 km-re Fuengirolától  a Sierra de Mijas hegység déli lejtőjén fekszik. 

Mijas tulajdonképpen nem is igazán falu a maga 30ezres lakosságával, plusz az állandóan jelenlévő turistákkal. Ez a folyamatos turistainvázió sajnos erősen rányomja bélyegét a településre, a központban egymást érik cafeteriák és a szuvenírboltok, amelyek Mijas híres kézműves termékeit, a cserépedényeket és bőrárukat, vagy azok olcsósított változatait árulják.

Mivel eléggé szezon előtt voltunk, sikerült néhány turista-mentes képet is csinálni.

Ahhoz, hogy igazán át tudjuk élni a fehér falu hangulatát, kicsit kijjebb menni a központból, ahol viszont tényleg igazi, hamisítatlan „pueblo-érzéssel” találkozhatunk, és még egy piaci csarnokba is be tudunk menni, ahol számunkra teljesen értelmezhetetlen áruk sokaságát látjuk.

Mijas egyik nevezetes temploma az Ermita de la Virgen de la Peña, inkább kápolna, mint templom. Érdekessége, hogy egy karmelita szerzetes vájta a sziklába 1656 -1682 között, eredetileg szerzetesi barlangnak szánva. Szűz Mária egyébként a város védőszentje.

Sajnos, elállítódott a gép... de azért elég jól kivehető a csicsás oltár	és a kincsesszekrény, amelyek némi ellentmondásban vannak a sziklatemplom puritánságával.

A másik, az Iglesia de la Inmaculada Concepción már tényleg templom, a 16. században épült, természetesen egy mecset helyére. Na igen, nemhiába hívják a Katolikus Királyokat katolikusnak: amint egy talpalatnyi helyet elfoglaltak a móroktól, máris építettek egy templomot.

Mivel a falu 400 méterrel fekszik a tengerszint felett, számos pontjáról nyílik lenyűgöző kilátás.

Ám Mijas igazi attrakciója a „csacsitaxi” (Burro-Taxi). Mivel a lakosok eredetileg kézművességgel és földműveléssel foglalkoztak, teherautó híján a fő szállítóeszköz a csacsi volt. Amikor az 50-es években nagyobb számmal kezdtek el turisták szálingózni a faluba, sok csacsifogattal találkoztak, amelyekkel az emberek jöttek-mentek, dolgoztak. Néhányuk kedvet kapott egy kis fényképezkedésre,  esetleg„csacsigolásra”, amit némi készpénz ellenében a gazdák meg is engedtek. Aztán idővel rájöttek, hogy ez egy kiváló üzleti lehetőség, így az évek folyamán ebből intézmény lett, komoly csacsiparkkal, több mint 60 jószággal, és persze a módját is megadják, az állatok rendkívül dekoratív, színes felszerelést viselnek. Lehet bérelni csak csacsit, csacsit kocsival és csacsit hintóval. A csacsikat persze senki nem kérdezi…

Ha jól emlékszem, 2010-ben 12 €-t kértek egy kis csacsigolásért, ami számunkra rendkívül sok volt, így ez a program kimaradt.

Helyette tettünk egy rövid kitérőt a város feletti Ermita del Calvario kápolnához, amiben a legnehezebb résznek az A-387-es országút átszelése bizonyult.

Az út további része korrektül jelölve van kis vas-keresztekkel. Az úton végig csodás panoráma nyílik a városra.

A kápolnát 1719-ben építették a karmelita szerzetesek, spirituális visszavonulásukat és a lelki megtisztulásukat segítendő.

Visszatérve a városba, a buszmegállóba menet még beugrottunk a Museo Histórico - Etnológico-ba, a néprajzi múzeumba, ahol rendkívül érzékletesen mutatják be mijas-i múlt turistamentes hétköznapjait az olajsajtolástól kezdve a házak meszelésére használt mész elkészítésén keresztül a márványbányászat jelentőségének bemutatásáig.

Szerelmem, PM emlékére

Loja

Nem, Lojában kivételesen nem teljesen tévedtünk el. Csak éppen a folyó rossz partján mentünk.

Úgy gondoltuk, hogy Granadában eltelve az emberi kéz alkotta csodákkal, visszaúton elmerülünk egy kicsit természet anyácskánk alkotásában is. Kigugliztuk, hogy Granada és Malaga között, Granadától kb 50 km-re, van egy Loja nevű kisváros, ahol és Sierra Gorda és a Monte Hacho között, a Genil völgyében számos túraútvonal kínálkozik. Mi a legrövidebbet választottuk, egy mindössze 4-5 km-es túrát a Genil partján az ún. A Los Infiermos (a pokol)-hoz.

A katolikus királyok számára Loja Granada bejáratát és kulcsát jelentette. Medina Lauxa (az őrök városa) arab neve fontos stratégiai jelentőségre utal, valamint Granada keresztény meghódítása során az általa betöltött katonai szerepre. Ferdinánd és Izabella (ők a Granadából ismerős „Katolikus Királyok) nagyrabecsüléséről, amellyel a várost 3 napos támadás után 1486-ban kitüntették, a címer tanúskodik: egy aranyos vár egy ezüst híd fölött, a "Loxa flor entre espinas", azaz „Rózsa a tövisek között” felirattal.

A városka alacsonyabban fekszik, mint az autópálya, a buszról leszállva ez a látvány fogadott bennünket.

Ekkor éppen csak annyit sétáltunk a városban, amíg megtaláltuk a Los Infiermos (a pokol)-hoz vezető utat. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk, mert a turistaút Loja egyik külvárosában, La Esperanzában egy hídnál kezdődik, és nem tudtuk eldönteni, átmenjünk-e rajta vagy sem. A német oldalak azt írták, hogy az út jól ki van táblázva, hát mi nem ezt tapasztaltuk. Végül nem mentünk át, hanem a folyó bal oldalán sétáltunk, ám ez rossz döntés volt: a túloldalról valószínűleg sokkal szebb lett volna a látvány.

A Genil  a Cordóbánál már említett Guadalquivir legfontosabb mellékfolyója, 358 km hosszú.

Elhaladtunk egy "valami" mellett, ami leginkább egy putrira emlékeztetett, ijesztő, ám szerencsére kikötött kutyával, és vele, aki cseppet sem volt ijesztő.	Az út kezdetben nem volt túl érdekes, csak - nem lévén geológusok - erre a kopár hegyre nem találtunk magyarázatot.
Furcsa, de a városka mögött is ilyen kopár hegyek látszódtak.	Aztán leérve a Genil partjára, kezdett izgalmas lenni a táj.
A folyó beszorul a sziklák közé,	és bizarr alakzatúra formálja őket.
	Itt még jól járható út van, ami egyszer csak váratlanul véget ér.

Így aztán végül nem láttuk a poklot. 4 év múlva átéltük...

 Visszafelé természetesen nem az úton mentünk, hanem a Genil partján.

Visszatérve a városba, kicsit sétálgattunk,

 Lojában van egy Alcazaba (erőd) is, de oda nem mentünk fel.

Végül estefelé

visszabuszoztunk La Calába. Ami azért nem volt olyan egyszerű, mert kétszer is át kell szállni, egyszer Málagában, másodszor pedig Fuengirolában, így aztán jócskán este lett, mire megérkeztünk.

Benalmadena: Parque la Paloma 

Eddig meggyőződésem volt, hogy az a hatalmas park, amit két kirándulás között a sógorékkal látogattunk meg, Fuengirolában van. De nem, hanem Benalmadenában, ahova két év múlva még visszamentünk, bár akkor a parkot kihagytuk. De így utólag egyértelmű, hogy az a páva, amit a teleféricohoz menvén útközben láttunk, innen jött ki.

A la Paloma parkot valamikor a 80-as években hozták létre, és azóta a város egyik nevezetessége lett - mint utólag megtudtuk. Fő attrakciója a kaktusz-világ, amely az egész környéknek valami túlvilági jelleget kölcsönöz. De 200 000 négyzetméteren vannak itt árnyas fák, pálmák, tavacskák, kutak, szobrok – és nyulak minden mennyiségben. Ez utóbbiak szabadon rohangálnak a mezőkön, szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat itt.

Mi ebből sajnos nem sokat láttunk, mivel nem kettesben mentünk oda, így alkalmazkodnunk kellett a sógoromékhoz. Ők meg már többször jártak itt, úgyhogy nem tudtunk annyi időt tölteni, amennyit szerettünk volna.Gyakorlatilag csak a kaktuszos részt jártuk be…

Nerja

Ez évi andalúziai tartózkodásunk utolsó útja Nerjába vitt bennünket, hogy megnézzük híres nerjai cseppkőbarlangot, a „Cueva de Nerja”-t.

Malagából busszal nagyon egyszerűen megközelíthető, a busz szinte a barlang előtt tesz le, bár igazából nem is Nerjában van, hanem onnan kb 5 km-re egy Maro nevű helyen. A nerjai cseppkőbarlang a német wiki szerint a madridi Prado és a granadai Alhambra után Spanyolország harmadik leglátogatottabb nevezetessége. Ezt ugyan nehezen hisszük el, hiszen hol van Cordóba, Sevilla, Ronda (!) és a többi gyönyörűség, de a wiki nyilván jobban tudja. Amikor ott jártunk, nem voltunk túl sokan, igaz, fél óránként engedik be a látogatókat, egyénileg nem lehet bemenni. Mi egy spanyol csoporthoz csapódtunk, és rendkívül sajnáltuk, hogy nem értjük, mit mond a vezető.

A barlangot 1959-ben játszadozó gyerekek fedezték fel,

A bejáratnál ez a szobor nekik akar emléket állítani. Szerintünk a sziklát mászó alakok semmiképp se játszadozók és végképp nem gyerekek.

és a mai napig tartogat meglepetéseket a kutatók számára. A szerteágazó barlangrendszer több mint 4 km hosszú, de csak kb a harmada látogatható. A kutatások szerint ie. 30 000-től ie. 1 880-ig lakott volt, az emberi jelenlétnek számos nyomát fedezték itt fel, többek között barlangrajzokat is, amiket mi nem láttunk, de biztos ott vannak.

Mint minden tisztességes barlangban, itt is „termek” vannak, amelyek elnevezései a határtalan emberi képzelőerő bizonyítékai. Van itt „balett-terem”, „Kataklizma-terem”, „Szellemek terme” és egy koncertterem,

ahol minden évben a „Nemzetközi Zene- és Táncfesztivál” keretein belül koncertekkel, balett-előadásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. 

 A jól bejárható másfél kilométeres úton csodás cseppkövekkel, sziklaképződményekkel találkozhatunk, a föld alatti világ félelmetesen gyönyörűséges csodáival, ám mivel elég egyértelműen jelezve van, hogy tilos fényképezni, és mi alapvetően szabálykövető népség vagyunk, csak titokban lőttünk néhány képet, és hát tekintettel arra, hogy egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, olyanok is lettek. Sajnos...

Szerencsére a barlangnak van honlapja, ahol a jobb alsó gombra kattintva  kiválasztható, hogy melyik részt akarja látni a látogató, és így virtuálisan végigjárható szinte az egész barlangrendszer.

Nerja

egyébként a barlangon kívül is megér egy kirándulást. Mi a barlangtól némi tanakodás után – mivel egyrészt sajnáltuk a pénzt buszra, másrészt az 4-5 km igazán semmiség, harmadrészt az ilyen gyalogos túrák során általában kicsit eltévedünk és olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket egyébként nyilván nem láttunk volna - gyalog mentünk vissza a városba, többé-kevésbé megmaradva a járható úton – vagy annak közelében -, így aztán kivételesen mindenféle bolyongás nélkül egy kényelmes, nagyjából egy órás séta után értük el a város szélét. Ez mindenképpen jó döntés volt, hiszen így gyönyörködhettünk a lenyűgöző panorámában (tudatában vagyok annak, hogy írásaimban túlságosan is gyakran használom a lenyűgöző panoráma kifejezést, de - mondjuk ki bátran – nem sok írói véna szorult belém, így aztán nem tudok kellően plasztikus szinonimákat a lenyűgöző panorámára).

Ez a viktoriánus vízvezeték a Puente del Aguila (sasok hídja) nevet viseli. Különlegessége, hogy téglából épült 1880-ban. A közeli Maro település cukorgyárába szállította a vizet. A cukorgyár ugyan már rég bezárt, de a Puente del Aguila vizét kommunális célokra még ma is használják.

Ebbe a kolumbáriumba úgy keveredtünk, hogy meglátva az első itatóhelyet, leültünk egy "tinto"-ra (vörösbor és szénsavas citromos üdítő keveréke, meglepően frissítő és finom), és akkor láttuk a temetési menetet. Senkit ne tévesszen meg a látvány, ez csupa- csupa művirág, ami nagyon meglepett bennünket, mivel bármerre jártunk, mindenhol rengeteg virágot láttunk, a parkokban, házak kerítésén, erdőn-mezőn, úgyhogy nem igazán értettük. Bár végülis a művirággal kevesebb gond van.

Nerja meglehetősen régi település: a cseppkőbarlangról már volt szó, ezen kívül, többek között, római emlékeket is találhatunk a városban. Óvárosa pedig a tipikus andalúziai falvak hangulatát nyújtja szűk utcákkal, és fehér házakkal, bár mi kicsit sokalltuk az üzleteket, szuvenír-árusokat, valahogy olyan érzésünk volt, hogy túlságosan „elturistásodott” (persze ez Loja kivételével az összes városról elmondható, ahol megfordultunk).

A városháza is olyan "andalúz"..., 

 Értelemszerűen nem maradhatott el a rituális kézmosás sem egy szép, kicsit mór jellegű kútnál.

Lesétáltunk a Rio Chillar partjára is. A folyó felsőbb szakasza frissítő és nem túl nehéz túrázási lehetőségeket nyújt, sziklákkal, vízeséssel, medencével, ahol fürdeni lehet. Ezt most kihagytuk, mondván, hogy egy nap kevés mindenre, és majd ha már mindent láttunk Andalúziában, akkor még eljövünk ide is.

Nerja legfőbb látványossága azonban egy, a tengerbe jócskán benyúló, elég magas földnyelv, amit Európa teraszának (Balcón de Európa) hívnak, és ahonnan – hah, már megint – káprázatos panoráma nyílik a tengerre és a Sierra Almijara hegyláncra, amely mellesleg természetvédelmi terület.

Ez a földnyelv bejáratánál áll. Kérdés: hogyan öntözik a növényeket? Minden nap létráznak?

Szerelmem, PM emlékére 

Vannak helyek, amelyeket többször is látni kell, amelyekben napokat kell/ene eltölteni ahhoz, hogy teljes pompájában kitáruljon előtted, hogy figyelmed a monumentálisról az apróbb részletekre is kiterjedhessen, hogy ne csak nézz, hanem láss is. Nekünk egy teljes napunk volt rá, de ez kevésnek bizonyult. Annál is inkább, mert figyelni kellett az órát: a Nasridák palotájába és a Generalife-be csak a jegyen szereplő időpontban lehet bemenni, mi pedig nem akartunk kísérletezni, hogy mi történik akkor, ha valaki elkésik. És hát meg is kellett őket találni a hatalmas komplexumban.   

A „vörös erőd” a mai napig uralja Granadát, súlyosan, monumentálisan emelkednek az ég felé négyzetes tornyai, háttérben a Sierra Nevada 3000 méteres, hófödte csúcsai alig 30 km-es távolságban. Kívülről nem is sejthető, micsoda kecses, filigrán belsőt takar a masszív vár. Az Alhambra annyira tömény, mint a halva, minden lépésnél valami látnivaló tárul eléd, szemed belekáprázik az arany, a kőből faragott csipkék, boltívek, márvány, szobrok, szökőkutak, látványába, egy nap nem elég, hogy mindent megnézz, megérts, és akkor még nem voltál a Generalifében, a nyári rezidenciában, ahol a színes virágpompa, a mediterrán növények kavalkádja, a tavacskák, a szökőkutak csobogása, a madarak csivitelése tovább fokozza az élményt, minden érzékedre szükséged van, hogy befogadd.

Nem akarok a téma szakértőjeként tetszelegni, akkor is csak nagyjából volt fogalmunk, hogy merre járunk, a spanyol és angol nyelvű információkat csak töredékesen tudtuk értelmezni, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelt bennünket, hogy ez a Puerta de la Justitia, a Puerta del Vino, ez most a Comares palota, ez meg a Mexuar: egyszerűen csak tátottuk a szánkat és el-elakadó lélegzettel gyönyörködtünk a látványban. Ezért nem fűzök megjegyzést a képekhez: járd be velem képzeletben ismét az utat, gyönyörködj Te is, Kedves Olvasó, élvezd a képeket. Kívánom, hogy juss el Granadába és lásd Te is a csodát!  

 Ha érdekelnek a részletek, akkor itt nagyon olvasmányosan megtudhatsz mindent az Alhambra történetéről, itt részletesen láthatod a Mexuar és a Comares palotát, itt pedig a híres oroszlános udvart, amit legnagyobb pechhünkre és bánatunkra ottjártunkkor éppen renováltak.

Generalife

 A Generalife palota a 14. században épült közvetlenül az Alhambra közelében, mint a Naszrida Monarchia rezidenciája. Neve Yannat al- Arife-bót származik, azt jelenti, a “ művész kertje” vagy “ nemes kert”. És valóban, csodálatos, szemet gyönyörködtető egyvelege az épített és természetes környezetnek, annyira harmonikus, annyira tökéletes, amilyet emberkéz csak alkotni tud. Ez a kertkomplexum a szultánok nyári rezidenciájául szolgált, egy csendes pihenőhely, ahova a szultán, feleségei kíséretében elmenekülhetett a palota zűrzavarától. 

 Még vetettünk egy pillantást az V. Károly kútra. A gyönyörű reneszánsz alkotás - kapaszkodj meg, Kedves Olvasó! - az akkori idők benzinkútja, azaz lóitató.

Akkor, ott nem tudtuk mire vélni ezt a szobrot, aztán később tudtuk meg, hogy ő Washington Irving (1783-1859) amerikai író, aki azzal vívta ki a granadaiak elismerését, hogy a 19. században regényt írt az Alhambráról "Az Alhambra meséi" címmel. A könyvnek akkora sikere volt, hogy emberek százai kerekedtek fel meglátogatni a helyet. Ez az alhambrai turizmus kezdete.

2011-ben még azt terveztük, hogy valamikor majd visszatérünk ide, és a most megszerzett ismeretek birtokában újra felfedezzük magunknak a várost. 

Granadától két gyönyörű képpel búcsúzom. 

Szerelmem, PM emlékére

Máig nem értem, hogy mertünk nekivágni a 4 napos granadai kirándulásnak úgy, hogy nem foglaltunk előre szállást. Annál is inkább furcsa a dolog, mert ugyanakkor a belépőjegyet az Alhambrába jó előre megvettük a neten, mivel olvastam, hogy érdemes időben gondoskodni a jegyről, mert egyrészt nagyon hosszú sorok állnak a pénztárnál, másrészt limitálva van a napi látogatók száma, így az is előfordulhat, hogy valaki órákig áll sorba, és végül nem jut be. A limitet nem tudom, mennyire igaz, a sort viszont a saját szemünkkel láttuk kanyarogni több száz méteren keresztül. Ekkora sort én csak '84-ben az akkori Leningrádban láttam.  

De ne szaladjunk ennyire előre, hisz még meg se érkeztünk a második "családlátogatásra" Andalúziába 2011 őszén.

Ezúttal külön utaztunk, én Düsseldorf/Weeze-ből, PároM két nappal később Budapestről. Persze mindjárt itt is volt egy kis kavarodás, ugyanis a sógornőmmel eleve késve indultunk La Calaból a repülőtérre, ráadásul PároM gépe kicsit előbb landolt, plusz bónuszként eltévedtem a repülőtéren. A malagai repülőtér óriási, van vagy 60 kapu, és valahogy egy légtérben van az egész, én meg naná, hogy rossz irányba indultam, az indulási oldal felé, az érkezést egy viszonylag jelentéktelen tábla jelzi, elkerülte a figyelmemet, úgyhogy mire megtaláltam, PároM már sík ideg volt. Eleve nem szereti a késést (hajjaj, de mennyire nem!), ráadásul beparázott, hogy ott áll egy idegen városban, nyelvtudás, pénz nélkül, mi meg sehol… szóval EZ nem az a romantikus találkozás volt, amire az ember két hónap távollét után számít. Szerencsére a dolgok hamar kisimultak, és mire La Calaba értünk, már minden rendben volt.

La Cala akkor még új volt számunkra, sógorék előtte nem sokkal költöztek oda, úgyhogy tátottuk a szánkat rendesen a medence, a kert, meg úgy általában a ház láttán. 

 La Cala a Costa del Sol tipikus települése,  nem az az igazi hamisítatlan spanyol falu, amit annyira szeretünk, inkább valamiféle elegye a turistákat kiszolgálni hivatott modernségnek és a spanyol hagyományoknak. Ami a legfeltűnőbb volt – és nem csak itt, hanem mindenhol, amerre jártunk, a vadiúj, hatalmas, eléggé luxus-kinézetű, ám szemmel láthatóan lakatlan társasházak tömege. 

Erről a valamiről sose tudtuk eldönteni, mi. Elvileg látogatható (lett volna), ám hiába mentunk a megadott időben, mindig zárva volt.

Itt éppen egy körforgalmat adnak át egy iskola mellett. Annyira jellemző Andalúziára, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a körforgalom-szigetek díszítésére: nincs két egyforma, mindegyik ötletes, szellemes, nem ám, hogy odaraknak valami térkövet, osztjónapot. A legtöbb valamiképpen kapcsolódik a helyhez, mindegyik jellegzetes. Amelyik meg nem, azt jól ápolt növényzet díszíti. Mi az összes ott-tartózkodásunk alatt mindössze egyetlen elhanyagolttal találkoztunk.

És a tenger. Őszintén szólva, bennünket lenyűgözött, rengeteg időt töltöttünk a tengerparton sétálgatva, kagylót, simává koptatott kavicsot gyűjtve, ám maga a strandolás tulajdonképpen kimaradt: én nem igazán szeretek órákig a tűző napon tétlenül sülni, főleg, mikor annyi látnivaló van, ráadásul minden csupa homok, ami persze rendkívül forró tud lenni. Szóval imádjuk a tengert, de a strandolás nem a mi műfajunk.

Na, és akkor itt kapcsolódunk a bevezetőhöz: kicsit belaktuk a szobánkat, és máris indultunk Granadába, ugyanis október 17-re szólt a belépőjegyünk az Alhambrába. Tényleg fogalmam sincs, hogy mertünk nekivágni 16-án az útnak szállás nélkül, hiszen alapvetően egyikünk se az az improvizatív típus. Nyilván azt gondoltuk, hogy egyrészt eddigi kirándulásainkon mindenütt rengeteg szálláslehetőséget láttunk, az ötcsillagos szuperluxus hotelektől kezdve a hostelekig mindenki megtalálja a pénztárcájának megfelelőt, másrészt október közepére talán már vége van a turistaszezon legnagyobb őrületének, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek turisták, de talán nem annyi, mint a nyári hónapokban. (Tudtommal október 15. a hivatalos turistaszezon vége.)

Az állomás elég messze van a belvárostól, és ahogy közeledtünk a az óvároshoz, egyre több szállás mellett haladtunk el, ám valamiért egyik se igazán nyerte el a tetszésünket. És milyen jó, hogy nem kapkodtuk el a dolgot, ugyanis hihetetlen nagy szerencsénkre egy kis mellékutcában hirtelen elénk ugrott az ideális szállás, a Pension Los Montes. 

Napi 25 €-ért a belváros szívében, ennél többre igazán nem vágytunk, és még az az apró bibi se zavart bennünket hogy a szobához nem tartozott fürdőszoba, de ezt annyira nem bántuk, mivel sok időt úgyse akartunk ott tölteni, és a folyosón található közös fürdő rendkívül tiszta volt.  Viszonylag korán érkeztünk, így aztán az első napot céltalan ténfergéssel töltöttük, leginkább az „Albaicín” városrészben.

Mivel a szállásunk a Calle Elvira nevű utca  egyik csendes kis mellékutcájában volt, sétánkat értelemszerűen itt kezdtük (amúgy a Calle Elvira a város egyik legkedveltebb turistautcája, egyik irányban a Plaza Nueva-ra visz, amely viszont a város egyik legjelentősebb tere, közvetlenül az Alhambra alatt), mi a másik irányban indultunk, így a „Puerta Elvirán” keresztül jutottunk be Albaicínbe. A kaput valamikor a 11. században építették a ziridák. 

Később egész falat húztak a város köré, ennek ma már csak a maradványai láthatók.

Albaicín (írják Albaycín-nek is) Granada legősibb, a mór időkből származó része, és tényleg olyan benyomásunk volt, mintha az elmúlt századok nyomtalanul suhantak volna el. Albaicín a város három dombjának az egyikén épült, eredete az ibér törzsekig nyúlik vissza, de persze a rómaiak is letelepedtek itt, miután sikeresen meghódították Ibériát. Aztán valamikor a 11. században jöttek a mórok, akik magától értetődő természetességgel vették birtokukba a várost. Virágkorában 40 000 lakosa volt és 30 mecset szolgálta a hitéletet. A 15. században, a mórok kiűzése után a keresztények telepedtek le, a mecseteket templomokká alakították (San Salvador templom). Mivel ez volt az első találkozásunk egy mór-spanyol várossal, nem győztünk betelni a girbe-gurba utcák bámulásával, ahol minden házon találtunk valami érdekeset, minden terecske üldögélésre csábított, minden járda lenyűgözött a változatos mintázatával, és a jellegzetes szagok, tea, vízipipa – és ami nincs: benzinbűz, mivel a szűk utcákba autóval bemenni képtelenség -, a zajok, az egyik házból arab dallamok szűrődnek ki, a másikban flamencot gyakorol valaki a gitáron, ügyetlenül, ám mégis felismerhetően, hadaró spanyol szavak keverednek arab, német, angol és ki tudja milyen nyelvekkel, igen, turisták mindenhol.  A városrész 1994 óta a világörökség része.

Találtunk egy csendes, meglepő módon akkor éppen turistáktól mentes terecskét is, a „Mirador de San Nicolás”-t, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik az Alhambrára.

Granadának persze van egy másik arca is, az  „El Centro”, ez nagyjából olyan, mint a legtöbb európai város, kicsit reneszánsz, kicsit barokk, kicsit szecessziós, kicsit romantikus, kicsit neoklasszicista, jellegzetes spanyol építészeti elemekkel ötvözve.