Szerelmem, PM emlékére

Soltvadkert: kisváros a Duna-Tisza közén, beszorulva Kiskőrös (Petőfi) és Kiskunhalas (halasi csipke) közé, nem igazán tud semmi jellegzetest felmutatni. Nincsenek elragadó utcái, csak széles, semmibe vesző aszfaltcsíkok, bár az összkép rendezett, nincsenek néprajzilag értékelhető házai, a legtöbbjük a 70-es években épült, azóta esetleg kipofozott kockaház, templomai egyentemplomok, majd’ minden faluban ilyen van, a városi rangot '93-ban kapta meg, bár tulajdonképpen továbbra is csak egy nagyobbacska falu. 

Szóval igazából senki nem lenne kíváncsi rá, ha…

Ha nem lenne a Büdöstó és a Szervi.

 Kezdjük az utóbbival. A Szervi, az egy cukrászda. A Szervánszky család alapított valamikor a 70-es években - nagy szó volt ez akkor! - egy szerény kis fagyizót, megteremtve ezzel az egészséges konkurenciát az addigi egyetlen, hébe-hóba működő, kizárólag a csoki-vanília-eper-puncs-citrom (esetleg karamell - ám mindez nem egyidejűleg, hanem random váltakozva) vonalon mozgó ÁFÉSZ cukrászdának. A hely annyira felkapott lett - joggal, mert igazán finom fagyit gyártottak, és már akkor is volt legalább 10 féle -, hogy muszáj volt terjeszkedniük. Először csak az épületet vették meg, amelyben a fagyizó működött, majd a szomszédos épület is cukrászda lett, és ma már egy hatalmas épületkomplexum az egész, ahol a fagyi és a sütemény mellé felolvasó-esteket, író-olvasó találkozókat is kaphat az ide látogató. A cukrászda nem csak küllemében - most éppen olyan igazi, békebeli hangulatot próbál sugallni - haladt a korral, kezdeti szerény Szervánszky fagyizó nevéből először Korona cukrászda lett, majd még jobban behódolva a kor elvárásainak ma már a Szent Korona cukrászda az ő neve.

A belső térben - az Irodalmi Kávéházban - a magyar irodalom jeles alakjainak kissé naiv felfogású plakettjei láthatók. (Éppen ezért nem nagyon értettük, mit keres Csokonai, Kölcsey, Vajda János, Ady, Kosztolányi és a többiek társaságában Wass Albert, de hát nem kell nekünk mindent érteni.) Mindenesetre elismeréssel hajtunk fejet a tulajdonos előtt, 

Ez a naiv felfogású szobrászkodás egyébként a városka számos pontján fellelhető, és leginkább a település neves személyiségeinek - mint Krämer Fülöp, Nagy-Pál István, Szakács László - kíván emléket állítani. 

Mindazonáltal az egész településen látszik, hogy igyekvő, szorgos, a városukat szerető emberek lakják, az utcák tiszták, rendezettek, vannak egészen új településrészek megdöbbentően szép, modern házakkal, az emberek kedvesek, segítőkészek. És persze van szüreti fesztivál ősszel, meg Vadkerti Gasztro Nap és Koccintás tavasszal, a Büdöstónál nyáron hétvégenként színes programok - ezért ritkán mentünk hétvégén. Szerettünk ide járni.

Szerelmem, PM emlékére

Kemencei kirándulásunkból visszaúton pár órát eltöltöttünk Szobon.

Ennyi idő alatt persze sok mindent nem lehet megnézni, de valahogy mégis az a kép alakult ki bennünk, hogy lehangoló település, túl sok látnivaló nélkül, és még egy normális éttermet se találtunk.

Szerelmem, PM emlékére

Pilisvörösvárat amúgy nem túl szép, kissé jellegtelen falunak tartottuk - elnézést az ottani lakosoktól, lehet, hogy ebbe belejátszott a szomorkás, hol esős, hol csak szitálós októberi időjárás is -, kevés látnivalóval.

A pilisvörösváriak nem cicóztak, a Hősök terén kialakítottak egy háborús emlékmű-kompozíciót, ahol szimultán megtekinthető minden elvesztett háborúnk, forradalmunk emlékműve. (Itt vetődött fel bennünk a kérdés, hogy vajon a Rákóczi-szabadságharcnak miért nem állítanak emlékművet. A választ persze nem tudjuk. Rákóczi a Tenkes kapitánya óta valahogy kiment a "divatból".)

Egy bájos utcarészlet. Vajon mi keltette fel a figyelmünket annyira, hogy PároM le is fotózta?

A török hódoltság után Vörösvár első német telepesei az 1690-es években érkeztek erre a tájra; a település római katolikus egyházközségének alapítási éve hivatalosan 1692. A Nagyboldogasszony-templom a mai formáját 1932-34 között nyerte el.

Pilisvörösvár őslakossága Bajor Gizella szobrával kívánt saját német gyökereire emlékezni. Tóth Dávid alkotása 2000

 Vasút minden mennyiségben. PároM imádott mindent, ami vasból volt. Talán, mert vasesztergályosnak kezdett tanulni. De akkor miért hagyta ott egy év után a sulit?

Ezt csak úgy láttuk és megtetszett.

A Csobánkai utca elején a múlt században egy régi láncos kút állott, amit mindenki török kútként emlegetett. Valahol a környéken emelkedhetett annak idején az az 1543-ban épített török vár, amelyet Evlia Cselebi török utazó “kizil hiszár palankaszi”-ként, azaz vörös palánkvárként említ. 

A Pilis völgyében 1850 és 1970 között folytattak széntermelést. A pilisvörösvári és a pilisszentiváni bányászok legnagyobb sztrájkja 1928. november 23-án kezdődött, ekkor a munkások magasabb bért, lakbér- és túlórapótlékot, a szénjárandóság emelését, továbbá emberséges bánásmódot követeltek. 

Szent Borbála a bányászok védőszentje. A pilisvörösvári Lipót-akna bányászai számára épült 1930-ban a kápolna, ma már plébániatemplom.

Ezt a valamilyen víz partján lévő nádast a szállásunk felé bócorgva láttuk, nem túl messze a panziótól.

Szállásunk a Gondola Panzióban volt. 

Szerelmem, PM emlékére

Na, igen. Zebegény, Kismaros és a Dunakanyar többi csodálatos települése is azok közé a helyek közé tartozik, ahova nem jutottunk vissza. Szob felé jövet-menet a vonat átzúg ezeken a falvakon, így aztán valamelyik utunkon úgy döntöttünk, leszállunk és ténfergünk kicsit. Belekóstolva a hangulatba, legott eldöntöttük, hogy ide (is) visszajövünk, célzottan csak egy adott településre egy hosszú hétvégére (amit azért lehetőség szerint nem hétvégére időzítettünk, pont hogy elkerüljük a vasárnapi kiránduló tömegeket.)

Ki nem hallott Zebegényről, a múlt század elejének pezsgő művészi "központjáról", Szőnyi Istvánról, Zebegény életének ihletett megörökítőjéről?  

 Kismaros

igazi nevezetessége a kisvasút, hivatalos nevén Királyréti Erdei Vasút. Na, ezt pont kihagytuk, gondolván, hogy majd egy hosszabb kirándulás keretén belül egy teljes napot szánunk a programra.

Szerelmem, PM emlékére

Tardosra nyilván a vértestolnai arcok útmutatásai alapján kerültünk, mivel előtte soha még csak nem is hallottunk a faluról, de mindenképpen megérte átruccanni. A két falu kb 5 km-re fekszik egymástól, meglepően jó a buszközlekedés, így aztán szokásunkhoz híven már a kora reggeli órákban ott toporogtunk a buszmegállóban.

A Tardos Szövetkezeti bolt megállóból egyenesen a kőbánya felé vettük az irányt, mondván, hogy essünk túl minél előbb a „nagy kalandon”, a falut majd megnézzük utána.

A tardosi „vörösmárvány” elég híres, annak dacára, hogy mi nem tudtunk róla eddig, és hogy nem is igazi márvány. Valahogy úgy alakult, hogy a földtörténet jura időszakában rózsaszínes, majd egyre sötétebb vörös színű, óceáni medencékre jellemző üledék rakódott le errefelé. Innen már csak egy ugrás kellett volna, hogy igazi márvány legyen belőle, de sajnálatos módon ez elmaradt. Hiányzott még pár dolog (nyomás, hőmérséklet), hogy olyan mértékben préselődjön össze, hogy valódi márvánnyá váljon. Ezért hívják tömör mészkőnek is.

Ez ugyan egyrészt pech, mert lényegesen kevesebbet lehet érte kapni, mint az igazi márványért, másrészt viszont szerencse, mivel felhasználása, megmunkálása, sőt, még összetétele is megegyezik a klasszikus márványokéval: kalcium-karbonát (kalcit), ám a bányászata lényegesen egyszerűbb. A témáról bővebben itt.

A bányából visszafelé jövet még beugrottunk Tarnóczy András rádiómúzeumába. (Tardos, Rákóczi u. 8., +36-30/234-6840)  Sajnálom, hogy ott nem készültek képek. A rádiókon túl az volt számunkra a legmeghökkentőbb, hogy az udvarban a tyúkól előtti rész tardosi vörösmárvánnyal volt kirakva…

Utána már csak a faluban ténferegtünk. Tardos a Gerecse legmagasabban fekvő települése, olyan "hegyek" koszorúzzák, mint a 633 m magas Nagy-Gerecse, az 554 m magas Öreg-Kovács és az 505 m magas Gorba-tető, ezek egyúttal a Gerecse legmagasabb hegyei.