Szerelmem, PM emlékére

Na, igen. Zebegény, Kismaros és a Dunakanyar többi csodálatos települése is azok közé a helyek közé tartozik, ahova nem jutottunk vissza. Szob felé jövet-menet a vonat átzúg ezeken a falvakon, így aztán valamelyik utunkon úgy döntöttünk, leszállunk és ténfergünk kicsit. Belekóstolva a hangulatba, legott eldöntöttük, hogy ide (is) visszajövünk, célzottan csak egy adott településre egy hosszú hétvégére (amit azért lehetőség szerint nem hétvégére időzítettünk, pont hogy elkerüljük a vasárnapi kiránduló tömegeket.)

Ki nem hallott Zebegényről, a múlt század elejének pezsgő művészi "központjáról", Szőnyi Istvánról, Zebegény életének ihletett megörökítőjéről?  

 Kismaros

igazi nevezetessége a kisvasút, hivatalos nevén Királyréti Erdei Vasút. Na, ezt pont kihagytuk, gondolván, hogy majd egy hosszabb kirándulás keretén belül egy teljes napot szánunk a programra.

Szerelmem, PM emlékére

Előző évben már jártunk Tatán, igaz, télen, ráadásul egy igen zimankós hétvégén, ezért már akkor elhatároztuk, egyszer még rászánunk egy napot, hogy tényleg megnézzünk mindent, amit csak lehet. Gyönyörű idő volt, Tata csak egy ugrás Vértesszőlőstől, így aztán minden adott volt egy remek tatai kiránduláshoz.

Az első utunk természetesen a Várhoz vezetett.  

Szerelmem, PM emlékére

Nem tudom, milyen ötlettől vezérelve mentünk 2008. májusában Vértesszőlősre, de annyira megtetszett a környék, hogy augusztusban visszamentünk, igaz, akkor Vértestolnára.

Vértesszőlősnek mindössze 3000 lakosa van, ám a leghíresebb közülük, Samu, már nagyjából 350 000 éve halott.

Szerelmem, PM emlékére

Dömös, ez az 1100 lakosú kis falu Budapesttől mindössze 45 km-re,

igazán kedvező fekvése révén ideális kirándulóhely, számos gyönyörű túra kiindulópontja. Egyik oldalon a Duna hömpölyög lustán, szemben a Remete-hegy,a falut a Visegrádi-hegység lankái ölelik körbe – kell ennél több?

Ez a kirándulás alapvetően nem a túrázásról szólt, de ha már ott voltunk, természetesen fel akartunk menni a Prédikálószék 639 m magas csúcsára, és természetesen ismét eltévedtünk. A Szentfa-kápolnáig simán eljutottunk a sárga-piros-zöld jelzésen.

Ott kellet volna valahogy rátérnünk a piros háromszögre, de azt nem találtuk. Kerestük mindenhol, de Somhegy óta egyértelmű, hogy bénák vagyunk a túrázáshoz, nyilván nem volt még ember, aki ne találta volna meg a Prédikálószéket. Hogy végül merre jártunk, és hogyan keveredtünk vissza Dömösre, arról fogalmam sincs. Tulajdonképpen nem nagyon szomorkodtunk, hiszen úgy voltunk vele, hogy egy egynapos kirándulásra bármikor visszajöhetünk még.

Igen, a bakancslista, ami már örökre így marad.

Dömös egy galériával is büszkélkedhet a Polgármesteri Hivatal épületében. A nagyteremben a Dömös 900 éves c. helytörténeti kiállítás látható. Körben színes miniatúrák, az eseményeket elbeszélő krónikás szövegrészek láthatók és olvashatók. A tárlókban Dömös honfoglalás előtti történetének régészeti emlékei, majd Árpád- és középkori leletek, tárgyi emlékek, írásos dokumentumok tanúskodnak a község gazdag történetéről.

Dömösön az 50-es évek elején egy kisebb művésztelep-féle alakult ki, a művészek műveiből is láthatunk párat a Polgármesteri Hivatalban.

Szerelmem, PM emlékére

Erre a szigligeti kirándulásra nagyon készültünk, annál is inkább mert egy egész hetet töltöttünk itt.

Vonattal mentünk Tördemicig, és emlékeim szerint onnan valami busszal Szigligetre, mivel nem volt kedvünk ismét legyalagolni azt a pár kilométert.

Ez a legklasszabb turista információ, amit valaha láttunk, a tördemici állomáson található:

Ezúttal a Kamonkő Panzióban szálltunk meg, méghozzá a teraszos szobák egyikében. Nem mondhatnánk olcsónak, a napi 12.500 forintos ár a mi pénztárcánknak kissé borsos volt, de ez a látvány minden pénzt megért.

Balra a Rókarántó (mármint a teraszról nézve), 

jobbra a Királyné szoknyája (megintcsak a teraszról nézve),

szemben a Balaton,

 Eddig soha nem hallottunk a tragikus sorsú Farkas Istvánról, nem ismertük a munkásságát, 

de elismeréssel adózunk az ízlésének, hogy Szigliget legjobb helyén építtette fel a villáját, amelyhez hatalmas kert/park is tartozik.

Amúgy a szobánk viszonylag szerényen berendezéssel bírt, de tartozott hozzá fürdőszoba, tévé, úgyhogy nagyjából mindenünk megvolt. Ráadásul reggelenként bőséges reggelit kaptunk a rendkívül kedves személyzettől. És aminek a legjobban örültünk: pár napig senki nem volt a szomszéd szobában – összességében alig volt vendég, pedig eléggé főszezonban voltunk ott -, így nem kellett osztoznunk a hatalmas teraszon.

Első sétánk a Rókarántóra vezetett. Nem tudjuk, kik, mikor és miért adták ezt a nevet a 168 méteres dombnak, de nekünk nagyon tetszik, megpróbáltunk valami mese-félét költeni hozzá, ám Benedek Elekhez hasonló tehetség híjján inkább megtartjuk magunknak. Mindenesetre a Rókarántó rendkívül csöndes, nyugodt, amolyan mélázásra való hely, csak azon csodálkoztunk, hogy a 19. századi szőlősgazdák pont ide gondoltak felépíteni egy kápolnát: már maga a lejtőkön való szőlőművelés se egyszerű, nekünk nem lenne kedvünk kapálás után ide felmászni.

A kápolna belseje, kulcslyukon át fényképezve:

A Rókarántó másik, szomorú nevezetessége egy emlékmű, amelyet a II. Világháborúban itt lezuhant/lelőtt amerikai bombázó legénységének állítottak.

Természetesen az ide vezető utat is Rókarántónak hívják, végigsétáltunk rajta, és végigszomorkodtuk a sétát, ugyanis a meglehetősen vonzó kilátást nyújtó utat régebbi (ezek még hagyján) és újabb építésű házak szegélyezik, ez utóbbiak némelyike igen meghökkentő külsővel bír, és szerintünk az egész valahogy nem illik bele az idilli környezetbe. (Bár azt sem tartjuk kizártnak, hogy 50-100 év múlva ugyanúgy részei lesznek a tájnak, ahogy ma része a Kamonkő Villa és a MEDOSZ-szálló.)

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Királyné szoknyáját is megmásztuk, 

ám valami rejtélyes módon fönt nem készültek képek. Igaz, túl sok látnivaló nem volt, a kilátást takarta a növényzet, a vár romjait gazzal benőtt kövek halványan kivehető körvonala jelezte. Ezeket a képeket nézvén úgy tűnik, hogy az azóta eltelt időben történtek látványos változások, pl. épült egy fából ácsolt kilátó.

Ki nem hallott Szigliget második legnevezetesebb helyéről, a Szigligeti Alkotóházról? Tudtuk, hogy régen kastély volt, tudtuk, hogy híres íróink, költőink nagy része megfordult itt. Hogy csak az általunk ismerteket említsük: Örkény István, Zelk Zoltán, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Magda, Kertész Imre, Nagy László, Vas István, Tatay Sándor, Palotai Boris, Pilinszky János, Tímár György, Németh László, Fekete István, Lázár Ervin, Somlyó György, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Déry Tibor, Bella István, Füst Milán.

Ám arról fogalmunk se volt, hogy ilyen attraktív a kastély parkja. A szerény utcafront alapján nem is gondolná az egyszerű arra tévedő, hogy milyen csodákat talál a bejárat mögött.

Ezeket a fa-matuzsálemeket elnézve biztosak voltunk abban, hogy lombjaik alatt egyik-másik hírességünk is megfordult.

 Ott a fa alatt az a kicsi szobrocska amúgy nem is olyan kicsi, a Primavera nevet viseli és Borsos Miklós alkotása.

Ezúttal meglátogattuk a 4 éve sajnálatosan kihagyott Avasi templomromot is,

amely a Kamon-kő tanösvény 2. állomása.

Magát a tanösvényt is bejártuk, rendhagyó módon nem az 1. állomással kezdve, mert a várat egy külön program keretében akartuk meghódítani.

A tanösvény egy nagyjából 6 km-es, nagyon kellemes és nem túl nehéz sétát jelent a „félsziget” vulkanikus eredetű ún. „szigligeti halmain”, és persze a névadó Kamon-kőn. A Kamon-kő – de sok helyen láttam Kamonkőnek is írva – rejtélyes neve felkeltette a fantáziánkat, ám végül nagy nehezen megtaláltuk az eredetét, ami elég a prózai: a „kamon” szó a szláv „kamenъ” (каменъ = kő) magyarított változata, a „kő” pedig régen „szikla” jelentéssel is bírt, így aztán a Kamon-kő egyszerűen kb. kősziklát jelent, ami már önmagában is elég bizarr szó, mert ugyan miből lehet még szikla, ha nem kőből?

Az „Ófaluban” vagy „Öreg-faluban” természetesen a túrától függetlenül is sokat sétáltunk. Lenyűgözött bennünket a múlt emléke, a zegzugos, kanyargós utcácskák, nádfedeles házak romantikája, még akkor is, ha tudjuk, hogy a paraszti lét közel sem volt romantikus, inkább kemény, erőt próbáló küzdelem a mindennapokkal.

 És ha már küzdelem, akkor ne menjünk el főhajtás nélkül a az Ófaluban (Kisfaludy utca) található világháborús emlékmű és katonai temető mellett.

A temető viszont innen 1 km-re van, a Réhelyi és az Antal-hegyi út kereszteződésében.

Itt bóklászva lettünk figyelmesek egy sírra, amely visszafogott egyszerűségével, a rajta lévő kisplasztika ismerős vonalaival már messziről sejttette, hogy egy rendkívüli ember nyugszik itt. És valóban, Marton László sírja méltó nyughely egy nagy művész számára. Megdöbbentő volt számunkra ez a sír, mert PároM Pesten, munkába menet nap-mint nap elhaladt Attila – az imádott költő - Duna parti szobra előtt, és fogalmunk se volt arról, hogy Marton László pont Szigligeten nyugszik.

Sétáltunk a Tapolca-patak mentén is, amely szerintünk összeköttetésben van az Alkotóházban csörgedező vizekkel, hogy ez a természet műve, vagy emberi beavatkozás, azt nem sikerült kiderítenünk.

Jövet-menet jól esett beülni az Eszterházy Pincébe egy pohár borra.

Mivel többnyire busszal közlekedtünk, óhatatlanul várakoztunk ebben a bájos buszmegállóban is: