Szerelmem, PM emlékére

Szárszó, az Szárszó.

Ha volt a világon hely, ahova PároM igazán kötődött, az Balatonszárszó. Anyai nagyszülei valamikor az 1920-as években építettek ott egy szerény kis nyaralót, így az édesanyja, ő maga és a gyerekei is gyakorlatilag Szárszón nőttek fel, gyakran azon az áron, hogy előbb kikérték őket az iskolából év végén. PároM elmondása szerint ő az éveket úgy számolta, hogy mennyit kell még Szárszóig aludni, a szünidők végén mélységes szomorúsággal élte meg, hogy haza kell menni Budapestre. (A történethez tartozik, hogy elég zaklatott gyermekkora volt, a szülei válása, az egyetlen gyermek - húga édesanyja második házasságából született - „tulajdonjoga” feletti hercehurca, az állandó költözések – az általános iskola 8 osztályát 6 különböző intézményben végezte -, egy igazi mostohaanya, mindez nagyon megviselte, nem csoda, hogy az egyetlen biztos hely, állandóságot jelentő menedék Szárszó és a nagymama volt számára.) Aztán később, igazi hosszúhajú hippiként a boldog 70-es években Szárszóra járt bulizni, csajozni a haverokkal, még később – mivel munkája lehetővé tette – ott töltötte a nyarakat a saját gyerekeivel. Rengeteg élményt, emléket osztott meg velem ezekből az időkből, amelyeknek én nem lehettem részese, ám olyan mély átéléssel, annyi szeretettel mesélte el a történeteket, hogy a végén magam előtt tudtam látni a sovány, esetlen kisfiút, aki után a mamája szalad a vízben a bögre kakaóval, a szintén sovány, és még mindig esetlen kiskamaszt, aki a teraszon pattogtatja a labdáját, a sovány, még mindig esetlen - ez az esetlenség élete végéig jellemző volt rá, nem igazán tudott mit kezdeni a magasságával, a hosszú lábaival, karjaival, gyakran frusztrálta a soványsága - kamaszt, aki a haverokkal balatonkörbestoppoló versenyt rendez, a büszke fiatal apát, aki úszni, tollasozni tanítja a gyerekeit. A gondos gazdát, aki a vonaton cipeli Budapestről a palántákat, a Harka utcai fürdőhelyet, ami nem strand, csak egy, a nádasba vágott ösvényen megközelíthető vízfelület, a lángossütőt a bazársoron – ez sincs már meg -, a szárszói nyarakat augusztus végén lezáró hatalmas tábortüzet. Magam előtt látom mindezt, és szomorú vagyok, hogy azokat az éveket nélkülem élte át – bár korántsem vagyok biztos abban, hogy azt az életformát hosszú távon tolerálni tudtam volna, ha akkoriban találkozunk. Aztán a történelem úgy hozta, hogy a nyaraló a húgáé lett, aki lebontotta a szerény lakot és egy palotát húzott fel a helyére. Onnantól kezdve PároM már ritkán járt Szárszóra, csak vendégként, igaz szívesen látott és szívélyesen fogadott vendégként.

Pár éve már Szárszó sincs, a palota eladódott…

Szerelmem, PM emlékére

Tardosra nyilván a vértestolnai arcok útmutatásai alapján kerültünk, mivel előtte soha még csak nem is hallottunk a faluról, de mindenképpen megérte átruccanni. A két falu kb 5 km-re fekszik egymástól, meglepően jó a buszközlekedés, így aztán szokásunkhoz híven már a kora reggeli órákban ott toporogtunk a buszmegállóban.

A Tardos Szövetkezeti bolt megállóból egyenesen a kőbánya felé vettük az irányt, mondván, hogy essünk túl minél előbb a „nagy kalandon”, a falut majd megnézzük utána.

A tardosi „vörösmárvány” elég híres, annak dacára, hogy mi nem tudtunk róla eddig, és hogy nem is igazi márvány. Valahogy úgy alakult, hogy a földtörténet jura időszakában rózsaszínes, majd egyre sötétebb vörös színű, óceáni medencékre jellemző üledék rakódott le errefelé. Innen már csak egy ugrás kellett volna, hogy igazi márvány legyen belőle, de sajnálatos módon ez elmaradt. Hiányzott még pár dolog (nyomás, hőmérséklet), hogy olyan mértékben préselődjön össze, hogy valódi márvánnyá váljon. Ezért hívják tömör mészkőnek is.

Ez ugyan egyrészt pech, mert lényegesen kevesebbet lehet érte kapni, mint az igazi márványért, másrészt viszont szerencse, mivel felhasználása, megmunkálása, sőt, még összetétele is megegyezik a klasszikus márványokéval: kalcium-karbonát (kalcit), ám a bányászata lényegesen egyszerűbb. A témáról bővebben itt.

A bányából visszafelé jövet még beugrottunk Tarnóczy András rádiómúzeumába. (Tardos, Rákóczi u. 8., +36-30/234-6840)  Sajnálom, hogy ott nem készültek képek. A rádiókon túl az volt számunkra a legmeghökkentőbb, hogy az udvarban a tyúkól előtti rész tardosi vörösmárvánnyal volt kirakva…

Utána már csak a faluban ténferegtünk. Tardos a Gerecse legmagasabban fekvő települése, olyan "hegyek" koszorúzzák, mint a 633 m magas Nagy-Gerecse, az 554 m magas Öreg-Kovács és az 505 m magas Gorba-tető, ezek egyúttal a Gerecse legmagasabb hegyei.

Szerelmem, PM emlékére

Vértestolna egy kicsinyke zsákfalu – nem, nem a Vértesben – a Gerecse hegység egyik kis völgyében. Hogy akkor miért VÉRTEStolna? Fogalmam sincs, ahogy arról sem, miért pont oda mentünk alig pár hónappal a vértesszőlősi kirándulás után, talán mert megtetszett a környék. A település oly sok más faluhoz hasonlóan elnéptelenedett a török hódoltság idején, és a 18. században a földesúr - Eszterházy – németeket telepíttetett be, főleg Baden-Württembergből. Furcsa fintora a sorsnak, hogy a 40-es években Vértestolnán nem kitelepítések zajlottak, hanem BEtelepítések.  Ez annyit jelentett, hogy pár sváb család házát elvették és magyarokat költöztettek beléjük. Hogy miért, ki tudja? Ezek a betelepülő magyar családok a viszonyok konszolidálódása után szinte mind elköltöztek – nyilván hazamentek oda, ahonnan származtak, ahol rokonok, barátok éltek. 

A falu egyetlen látványossága a Páduai Szent Antal nevére szentelt, barokk stílusú műemlék római katolikus templom (Petőfi Sándor u. 54.), amely a 18. században épült.

Helyesebben találtunk még egyet, az ún. Bundschu-kutat javasolták megtekinteni a helyi arcok a falu központi találkahelyén, a kocsmában. Meg is tekintettük, de igazából nem érte meg a fáradságot, kilométereket caplattunk a moccanatlan augusztusi hőségben valami kókadt napraforgó-föld, legelő, némi susnyás, miegymás mellett, és bár a táj meglehetősen klassz volt, nem nyűgözött le bennünket, a rekkenő melegben hűs forrásvízre, árnyas fákra vágytunk, amit a kútnál és környékén meg is találtuk egy kissé elhanyagolt pihenőhely formájában. Hiábavalóan nyomoztunk azonban a kút elnevezése után, semmit nem tudtunk kideríteni. A "Bundschuh" nyilvánvalóan német szó, él is ilyen nevű család Vértestolnán, a kapcsolat egyértelmű, de hogy konkrétan ki, mikor és miért nevezte el a forrást Bundschu-nak, az most már valszeg örökre rejtély marad.

Amúgy a falu tök cuki, egy szépen karbantartott községházával. A német nyelvű feliratok azt sejtetik, hogy  a faluban erősen ápolják a sváb hagyományokat.

Persze itt is van utcai kút, elég rendhagyó a kinézete az eddig látottakhoz képest. És hát mögötte a festett tornácoszlopos ház is megér egy kattintást a fényképezőgépen.

Szállásunk a CILI VENDÉGHÁZ-ban volt.

A ház közelében van ez a Kálvária. Sajnos ide is kicsit előbb érkeztünk, ha várunk még pár évet, akkor teljes pompájában láthattuk volna a megújult Kálváriát.

Szerelmem, PM emlékére

Mivel Vértesszőlőst és nevezetes helyeit viszonylag hamar bejártuk, Tatát is megnéztük, úgy döntöttünk, hogy egy napra még átugrunk Tatabányára is.

Tatabánya, ez a közel 70 000 lakosú város meglepő módon Komárom-Esztergom megye székhelye, tulajdonképpen a bányászatnak köszönheti a felvirágzását – és aztán a hanyatlását is. Közel 100 éven keresztül bányásztak itt szenet, 1896-tól (talán nem véletlen, hogy pont ebben az évben kezdték itt a szénkitermelést) 1987-ig, amikorra a szénvagyon kimerült. Ám a szocializmus éveiben a 4 falu (Tatabánya - az akkori Óváros értendő ezalatt -, Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida) egyesüléséből született Tatabánya diadalmasan hirdette a szocializmus győzelmét, a vas és acél országának energiát adó szén „mindenhatóságát”. Lakótelepek nőttek ki a semmiből, a 30 bányásszal kezdődő kitermelés a 70-es évek végére 12000 fős bányásznépességet produkált, az ennek megfelelő infrastrukturális intézményekkel egyetemben. Tatabánya igazi város lett.

Ám mi most nem a város nevezetességeire voltunk kíváncsiak, hanem csakis kizárólag a Turul kedvéért rándultunk át Vértesszőlősről.

Az utat rendkívül jól látható piros táblák jelölték, ráadásul az Álmos vezér út szinte nyílegyenesen vezet a Turulhoz, így kivételesen itt sem tévedtünk el.

Az állomástól elindulva rögtön ebbe az 56-os emlékműbe botlottunk. Péterfy László 2004-es alkotásának érdekessége, „hogy a síkvölgyi akna mellett álló kapu került beépítésre. A bánya aknájához vezető kapu, egyben "rabkapu" is volt, ugyanis az 50-es években a Kisrúgógyár helyén internálótábor volt. A rabtábor, melyből lépcső vezetett a bányaaknához, a lépcső tetején állt az ideépített kapu. Körül két oldalt kerítés. Ez volt a rabtábor és a bánya közötti választóvonal. A kapu egyik oldalán a rabtábor, másik oldalán a bánya szabadsága, mert itt a rabok egyenrangúak voltak szabad bányásztársaikkal. Az alkotásban a kapu egyik oldalán a szenvedés áll, hatalmas göröngyös kövekkel, de a tábla itt is hirdeti : "Jószerencsét!" És lélekben hőseink átmennek a kapun, ott állnak a legmagasabb erkölcsi csúcson, emlékezve az elnyomás ellen felszólalók mártíromságára.” (via)

Aztán elhagytuk a várost, valami lépcső rémlik, és ő.

Végül egy nem túl nehéz séta után felértünk a Turulhoz. És megdöbbentünk: azt sejtettük, hogy nagy, de azt nem, hogy ENNYIRE.

A Turulról és a Szelim-barlangról  ebben a blogban olvashatsz egy remek és olvasmányos összefoglalót, én ezt nem tudnám überelni, úgyhogy maradok csak a képeknél.

 A Szelim-barlang, nos, hát az olyan, mint egy barlang.

Onnan föntről persze a kilátás se rossz.

Van ott egy jó kis pihenőpark is, padokkal meg minden, úgyhogy szerény tízórainkat itt fogyasztottuk el. A képen csak az enyém látszik, mert PároM „éhesebb” volt.

Miután „kitúráztuk” magunkat, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy ebédet is. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Tatabánya belvárosában egyetlen működő éttermet sem találtunk. Hiába kérdezgettük a járókelőket – akik mellesleg alig voltak - , senki nem tudott tanácsot adni, valaki ajánlott valami szállót (most megnéztem a gugliban, Hotel Árpád-nak hívják, elrémisztően szocialista épület), hogy annak az éttermében… De a bejáratnál visszarettentünk, annyira kihalt volt minden. Végül egyik megszólított konkrétan ajánlotta a Vadvirág éttermet,  „kicsit messze van, de megéri” felkiáltással. Hát, tényleg messze volt, vagy 2-3 km-re a központtól, csak mentünk, mentünk, egyre falusiasabb lett a környék – naná, mint utólag kiderült, Alsógallán jártunk. 

Útközben találkoztunk Ady Endrével. Melocco Miklós Ady-szobrát a Turultól visszatérőben egy kis terecskén fedeztük fel. A szemüveget nem mi rajzoltuk rá, ENNYIRE viccesek nem vagyunk. PároM csak leült mellé egy kicsit, megvitatni vele a világ dolgait. Akkor még nem sejtettük, hogy pár év múlva mennyire aktuális lesz minden sora. (Szerintünk)

És immár Alsógallán egy Hősök emlékművét is láttunk, nem messze az étteremtől. Az alkotóról megoszlanak a vélemények: Gyertyán Jenő vagy Schrotta János 1926. Eredetileg első világháborús emlékműnek készült, melyre azután a II. Világháború. emléktábláját is elhelyezték

Alsógallával végül azért volt szerencsénk, mert ott is van állomás, nem kellett visszabócorognunk a városba. A kiadós diner után teli hassal nem esett volna jól újra megtenni a távot. Így csak az állomásra kellett kisétálnunk, igaz, az is majd' 2 km volt, de legalább nem ugyanazon az úton mentünk.

Az állomáson láttunk egy pompás távvezetéket, amit természetesen meg kellett örökíteni,

és ilyen pöpec kis piros vonatot. Akkoriban - 2008-ban - még nem voltak olyan gyakoriak, így mi is kellően rácsodálkoztunk Alsógallán az ejropéer fílingre.

Szerelmem, PM emlékére

Előző évben már jártunk Tatán, igaz, télen, ráadásul egy igen zimankós hétvégén, ezért már akkor elhatároztuk, egyszer még rászánunk egy napot, hogy tényleg megnézzünk mindent, amit csak lehet. Gyönyörű idő volt, Tata csak egy ugrás Vértesszőlőstől, így aztán minden adott volt egy remek tatai kiránduláshoz.

Az első utunk természetesen a Várhoz vezetett.