Előző: Somhegy - A Bakony

Magunk is meglepődtünk azon, hogy az Odvaskő-barlangot milyen simán és egyszerűen megtaláltuk. Lehet, hogy azért, mert a Boroszlán-tanösvényen mentünk?

Odafelé nagyon egyszerű dolgunk volt: felszálltunk egy buszra, amelyik az Odvaskő megállónál tett le bennünket. Ott elindultunk a nagyon szépen karbantartott, rendezett tanösvényen, amelyen az ismertető táblák segítenek az eligazodásban, a tűzrakó helyek pedig pihenésre csábítanak. Sajnáltuk is, hogy nem volt nálunk egy oldal szalonna, hagyma.  Maga a barlang kicsi és sötét, igaz, nem mentünk be túlságosan mélyen, nehogy úgy járjunk, ahogy szegény Thészeusz járt volna Ariadné nélkül. Így aztán nem találkoztunk se bakonyi betyárokkal – akik a legenda szerint szívesen időztek volt itt -, se denevérekkel, amelyeknek 10 védett illetve szigorúan védett faja él az Odvaskő-barlangban.

Mondtuk, hogy sötét volt.

Visszafelé gyalog tettük meg a kb 5-6 km-nyi  utat Bakonybélbe. Végig a Gerence patak mellett haladtunk, ottjártunkkot természetesen nem sok víz volt benne, nem is tudjuk elképzelni, hogy volt képes az a kis semmi víz ilyen „ámokfutásra”.

Viszont láttunk havasi cincért (Rosalia alpina), ami ritka, védett faj.

Bakonybélbe érve még megnéztük az Erdők Házát. (Mivel lemerült az akku, itt már nem tudtunk fényképezni.)

Nos, összefoglalva, Bakonybél csodálatos település, a Somhegyi Vadászház az egyik legjobb, legnyugisabb szálláshely – bár vadászati szezonban valószínűleg kevésbé nyugis -, Jolikának pedig minden elismerésünk a remek étkezésekért, a kedvességéért, felejthetetlen napokat töltöttünk itt!

Előző

Természetesen a Bakonyban is eltévedtünk, naná. Jolika nagyon kedvesen javasolta, hogy ha szeretünk túrázni, de nem vágyunk megerőltető hegymászásra, akkor nézzük meg a Júlia-forrást. El is magyarázta, hogyan találjuk meg, nincs messze, és nagyon szép.

Mi boldogan el is indultunk a Jolika által mondott úton, mentünk, mendegéltünk, az erdő gyönyörű volt, a fák zöldelltek, a madarak csiviteltek – egyébként nem is, meglepően csöndes volt az erdő, amerre jártunk, csak bogarak zümmögését lehetett hallani. A többi állat valószínűleg légzetvisszafojtva figyelte csörtetésünket, alig várva, hogy eltűnjünk végre az ő területükről.

 De a Júlia-forrás nem akart a szemünk elé kerülni, és lassan az út is elfogyott alólunk.  Már éppen kezdtünk kétségbe esni, amikor egy susnyáson átvágva egy patak bukkant elő jóformán a semmiből.

No, gondoltuk, ha elindulunk forrásirányba, akkor ott lesz a Júlia-forrás. De nem volt ott, helyette erre a lélegzetelállító, lenyűgözően vad és romantikus szurdokra bukkantunk:

 Mivel eléggé elfáradtunk, a szurdok végén  - nem kis vitával - nagyjából betájoltuk, hogy milyen irányba kellene mennünk, hipp-hopp átgázoltunk az erdőn, vízmosáson, cuppogós mocsárfélén, és valamikor a kora délutáni órákban – írtam volt, hogy pacsirták lévén mi általában akkor indulunk, amikor mások még csak nem is ébredeznek - , rekkenő hőségben kijutottunk ide:

Párom mondta is, hogy mindig szeretett volna valakivel kézenfogva búzamezőn sétálni, de valahogy nem így képzelte...

No, ezt megkerülve, viszketősre izzadva éppenpont Somhegy felső  - Bakonybélhez közelebbi – végén ájultunk vissza a civilizációba.

 Utólag a honlapot nézegetve arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel  a Kerteskői szurdokot találtuk meg. Megérte. 

Következő: Somhegy - Odvaskő

Előző: Nagybörzsöny - az utolsó előtti

Úgy alakult, hogy az idei ünnepet szintén Nagybörzsönyben sikerült eltöltenünk, egy présházban.

Mert Nagybörzsönyben ugyanúgy találhatók présházak, mint Ipolytölgyesen, csaképpen nagyobb volumenben, mint ott, és szőlő ugyanúgy nincs, mint ott. (Mindkét helyen, számos más településhez hasonlóan, a 19. századi filoxéra-járvány végzett az ültetvényekkel.
Maga a présház 3 teljesen különálló helyiségből áll, az egyik összkomfortos (víz, villany, zuhanyzó, cserépkályha), a másik kettő nem, úgy értve, hogy azokban csak villany van. A ház amúgy eladó, ha valakit érdekelne, szívesen megadom a tulaj elérhetőségét. Mi mindenesetre nem vevőként voltunk ott, mivel sajnálatos módon hiányzik a megfelelő mennyiségű - 4,5 millió körüli - összeg a kasszából, de abszolút gondtalanul élveztük a pazar kilátást.

Ezúttal ugyan nem mentünk le a mintegy 1 km-re található horgásztóhoz, de fényképek az előző alkalommal bőségesen készültek.

 Folyt.

Következő: Somhegy I.

Előrebocsátom, hogy Ipolytölgyesről nem tudok és persze nem is akarok elfogulatlanul írni. Ez az 500 lelket sem számláló falucska Szob és Vámosmikola között annyira, de annyira a szívünkhöz nőtt, hogy eddig ez az egyetlen hely, ahova valóban visszatértünk. (Pedig sok olyan település volt, amire azt mondtuk, hogy vissza kell menni, de egyelőre úgy tűnik, van még sok megnézésre érdemes.)

Egy szombat reggel tehát nekilódultunk az ismerős úton (zónázó+busz), és nagyjából 1 órás utazás után megérkeztünk Ipolytölgyesre, ahol szerencsésen megtaláltuk Galovics úr házát. Ő rendkívül közvetlen kedvességgel fogadott bennünket, ágynemű a kocsiba és menjünk. Szóval a saját autóján fuvarozott el bennünket a falutól mintegy 1,5 – 2 km távolságra található „Dióliget” nevű helyre, ahol présházak sokasága között bújik meg az övé is. Mellesleg szőlő nincs a közelben. 

A vendégház számunkra maga volt a csoda. Galovics úr szemmel láthatóan törekedett arra, hogy a présház autentikus jellege megmaradjon, ugyanakkor azért csak-csak legyen benne némi komfort. Sikerült neki, mi le voltunk nyűgözve. Ha valakinek nem létkérdés a tévé, az internet, nem vágyik jakuzzira és minibárra, deellenben szereti a csöndet, a nyugalmat és a kissé puritán környezetet, az semmiképp ne hagyja ki a Galovics vendégházat! Direkt olyan képeket kerestem, amelyek nincsenek a honlapon. Ez a pince szintén Galovics úr tulajdona, remek borokat ittunk itt, mivel természetesen meghívott bennünket egy kóstolóra. (Úgy látszik, a pincetulajdonosok már csak ilyenek. )

<

Előrebocsátva: Diósjenő pont nem zsákfalu…

A dolog 2006-ban kezdődött. Szeptember végén még nyíltak a völgyben a kerti virágok, de már lehetett tudni, hogy az október 23-i ünnep nem lesz felhőtlen. Igaz, szívünkhöz a március 15. áll közelebb, ez azonban nem akadályozott bennünket abban, hogy október 23-án is részt vegyünk valamely eseményen. Nos, ebbéli szándékunkat akadályoztatva látván úgy határoztunk, hogy – ha már az utcára nem mehetünk -, hagyjuk itt a várost. Szempontjaink szerint az áhított hely ne legyen messze, viszont legyen kicsi és a szállás olcsó. Hosszas térképtanulmányozás után ráböktünk Diósjenőre. (Pont a térkép közepén)

 
A közlekedés kiváló, vonattal Vácig, onnan kis „bizmuttal” Diósjenőre. (Autóval nem rendelkezvén, mi kizárólag tömeg – és nem közösségi! – közlekedésben gondolkodunk.

 Diósjenő történetét, látnivalóit nem részletezem, minden megtalálható itt.

A Horváth kulcsosház gazdája nagyon kedves volt, kijött elénk autóval, és elfuvarozott a szállásra. Suttyó városiként valami döbbenetesen szépnek találjuk a majd’ 100 éves parasztházat, amelyet féltő gonddal hozattak rendbe.

   Következő: Diósjenő II.