Előző: Ipolytölgyes II.

Ahányszor itt jártunk, mindig ilyen kevés víz volt az Ipolyban. A Kossuth utca végétől hangos zeneszó kísérte utunkat, mint később megtudtuk, ez a Szent Erzsébet Otthonból jött, ahol fogyatékos embereket gondoznak, és éppen valamilyen rendezvény volt.

Maga a falu nagyon gondozott, tiszta utcák, ápolt előkertek. Természetesen itt találtunk egy kedvenc épületet. (A lakóházak vonatkozásában meglehetősen kategorikusak vagyunk: a „tetszik”-be csak azok kerülhetnek be, amelyek valamivel „megfognak” bennünket, amelyekben szívesen laknánk – még akkor is, ha nem éppen új, sőt akár még újszerű állapotban sincsenek.)

Természetesen itt is megvan a szokványos, sárga templom, és egy elbűvölően naiv kápolna. A templom – legnagyobb sajnálatunkra – zárva volt.

És itt, Ipolytölgyesen szoktunk rá, hogy megnézzük a temetőket. Belátom, morbidnak tűnik az ötlet, hogy az ember vadidegenként falusi temetőket látogat, de van bennük valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. A falusi temetők kicsi, és bármily abszurdnak tűnik is, de emberközpontú helyek. Itt van értelme a végtisztesség szónak; és szerintünk nagy dolog, ha valaki élete végén megkapja a végtisztességet. Igen, a falusi temetőket belengi valamiféle szelíd megnyugvás, emlékezés szeretteinkre, még akkor is, ha ők nem itt nyugszanak. Emlékezzünk hát tisztelettel és szeretettel mindazokra, akik nem lehetnek már velünk. És ne csak halottak napján.

 Következő: Ipolytölgyes - a visszatérés

Írtam, hogy sikerült a népi jelleget megőrizni. A bútorok (pl. a két lóca, a tulipános láda,ami ezen a képen pont nem látszik, de a honlapon igen, a komód, ami konyhaszekrényként funkcionál) mind eredeti, régi darabok.

Dióliget, mint írtam, nagyjából másfél kilométerre van a falutól. Mintegy 100-150 présház egymás hegyén-hátán valamilyen eklektikus településfélét alkot, többnyire persze nyaralófalu jelleggel. Mi egyetlen állandó lakosról tudunk, aki télen a házakra is felügyel. Sajnos, úgy tűnik, Galovics úr háza üdítő kivétel, mivel a legtöbb esetben a modernizálás során megfeledkeztek az eredeti funkcióról, és mindenféle modern borzadványt emeltek tetőtér gyanánt a meglévő falakra. Ilyeneket nem is fényképeztünk. A kevés nekünk tetszőt viszont igen. (Hát, igen, javíthatatlanul ódivatúak vagyunk.)

 Délután, miután 15 perc alatt lesétáltunk Dióligetről, bejártuk a falucska mind a négy utcáját (Petőfi, Kossuth, Rákóczi és Dózsa György ). A Petőfi utca a falut átszelő út ipolytölgyesi szakaszának a neve, mi azonban úgy gondoljuk, hogy a főutca a Kossuth utca, ez vezet az Ipolyhoz.

Előrebocsátom, hogy Ipolytölgyesről nem tudok és persze nem is akarok elfogulatlanul írni. Ez az 500 lelket sem számláló falucska Szob és Vámosmikola között annyira, de annyira a szívünkhöz nőtt, hogy eddig ez az egyetlen hely, ahova valóban visszatértünk. (Pedig sok olyan település volt, amire azt mondtuk, hogy vissza kell menni, de egyelőre úgy tűnik, van még sok megnézésre érdemes.)

Egy szombat reggel tehát nekilódultunk az ismerős úton (zónázó+busz), és nagyjából 1 órás utazás után megérkeztünk Ipolytölgyesre, ahol szerencsésen megtaláltuk Galovics úr házát. Ő rendkívül közvetlen kedvességgel fogadott bennünket, ágynemű a kocsiba és menjünk. Szóval a saját autóján fuvarozott el bennünket a falutól mintegy 1,5 – 2 km távolságra található „Dióliget” nevű helyre, ahol présházak sokasága között bújik meg az övé is. Mellesleg szőlő nincs a közelben. 

A vendégház számunkra maga volt a csoda. Galovics úr szemmel láthatóan törekedett arra, hogy a présház autentikus jellege megmaradjon, ugyanakkor azért csak-csak legyen benne némi komfort. Sikerült neki, mi le voltunk nyűgözve. Ha valakinek nem létkérdés a tévé, az internet, nem vágyik jakuzzira és minibárra, deellenben szereti a csöndet, a nyugalmat és a kissé puritán környezetet, az semmiképp ne hagyja ki a Galovics vendégházat! Direkt olyan képeket kerestem, amelyek nincsenek a honlapon. Ez a pince szintén Galovics úr tulajdona, remek borokat ittunk itt, mivel természetesen meghívott bennünket egy kóstolóra. (Úgy látszik, a pincetulajdonosok már csak ilyenek. )

<

És akkor Pongi úr:

Egyik rendkívül bőséges, ízletes és kellemes árú ebédünk után éppen a szobánkba igyekeztünk, szokásos ebéd utáni sziesztánkat megejtendő, amikor a teraszon egy joviális úrra lettünk figyelmesek, aki éppen levest kanalazott, csak úgy állva egy asztal mellett. Kívántunk neki jó étvágyat, mire megkérdezte, hogy tetszik a falu. Mivel nagyon tetszett, nem esett nehezünkre áradozni róla. Kiderült, hogy ő ennek a panziónak a tulajdonosa, most már nyugdíjas, hobbija a borászkodás, és legott meg is hívott bennünket egy kis kóstolóra a pincéjébe, amely szerencsére kellemes közelségben, mintegy 10 méterre volt a panziótól.

(A kép kicsit sötét, de hát egy pincében sötét van...)

Arra sajnos nem emlékszünk, milyen borokat ittunk, de sok volt, és finom. Borozgatás közben, mintegy mellékesen derült ki, hogy ő Pongi úr, a falu volt tanácselnöke, később polgármestere, a jelenlegi polgármester apja. Igazi életművésznek tűnt, jó kedélyű, amolyan „megéri a pénzét” típus, aki földesúri eleganciával beszél az ottani emberekkel. Utólag szóba került még néhányszor, és arra jutottunk, hagy a falu valószínűleg nagyon sokat köszönhet neki. Saját borát palackozza is, lehet venni a panzióban, de csak megrendelésre, hát rendeltünk egy palackkal. Mikor itt tartózkodásunk végén fizettünk, kértük a bort, mint kiderült, a hölgy – valószínűleg a felesége – nem tud róla. Szomorúan indultunk a falu felé, mikor éktelen dudálással egy terepjáró kanyarodott a panzió elé: Pongi úrnak eszébe jutott a bor, és visszahozatta magát a szőlőből, ahol – gondoljuk – mustrán volt, megszemlélni a leendő termést.

A Gabó fagyizó – április lévén – zárva volt, pedig állítólag oda is megéri betérni: ribiszke-, málna- és szederfagyi kapható, mivel Kemence ezen gyümölcsök nagy termelője.

A bort egyébként szilveszterkor ittuk meg, kívánva Pongi úrnak még sok-sok kellemes, borászkodással töltött esztendőt.

Az biztos, hogy ide még vissza fogunk térni!

Babits Mihály

Hazám!

A HÁZ

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem legelőször látott;
itt a kert, amelyben építettem
homokból az első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe meneküljek, vár még.

A VÁROS

Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelágus vár nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.

AZ ORSZÁG, MAPPA SZERINT

Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a Nagy-Alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem, röpüld át hazámat!
Szemhatártól szemhatárig, s újra
merre emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a rögre,
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az marad örökre;
senkisem bíró, csak ahogy érzed!

AZ IGAZI ORSZÁG

Szállj ki, lelkem, keresd meg hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismert se kardot, se vámot
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj, lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom sohse legyen róka!
Az én tanyám' magassága védje!
Lelkem madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.

EURÓPA

Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Mont Blanc süllyedt, narancsfák kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha őseim városa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől népig
messze földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.

A GLÓBUS

Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh,röpüld át kis csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást, szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig:
te a végső szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségbe kémelj,
tán egy ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint dús hajó vén Robinsonokhoz.

EPILÓG

Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem neked való az űr hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint egy kárhozott a poklot;
de halálig, mint ki bűn között él,
várja híven az Éden sugáros
türelme; úgy vár reád a város
és a kis ház, melyben megszülettél.