Szerelmem, PM emlékére

Hogyan tudnám elengedni a boldogságot?

Hogyan tudnám elfogadni a NINCS-et?

Hogyan tudnék hinni a SEMMI-ben?

Szerelmem, PM emlékére

Úgy gondolom, hogy legtöbbünk, aki elvesztette a párját, élete jobbik felét, valamiféle skizofrén állapotban él sokáig - talán örökre. Egyik énünk éli a látszólag teljesen normális mindennapokat, jön-megy, teszi a dolgát, még akár elégedett is lehet. Ám a másik én, a gyászoló, a szeretett lény hiányát feldolgozni alig-alig tudó, ott lapul a háttérben, és gyakran elég egy illat, egy zenefoszlány, egy kép, egy ismerős hely, hogy előbújjon és könnycseppet varázsoljon az arcunkra, vagy éppen hangosan ordítsa ott bent, a lélek rejtett zugában, hogy „nagyonfáj, nagyonfáj”.

Két év telt el azóta, hogy PároM elment. Tudtuk, hogy el fog menni, azt hiszem, elengedtük egymást, és mégis, még most is, ennyi idő elteltével is érzem a köteléket, amely hozzá fűz. Egyszer, már ágyban fekvő betegként azt mondta nekem: "Tudod, azon gondolkodtam, hogyha már egyikünknek mennie kell, akkor inkább én legyek az." És én akkor nem kérdeztem meg tőle, hogy velem mi legyen, nekem mi értelme van élnem - nélküle. Azóta is ez a gondolat gyötör: mihez kezdjek nélküle?

A halála után – szégyellem bevallani, de így volt – megkönnyebbülést éreztem, hogy vége a szenvedésnek: az övének is és az enyémnek is. Hazatámolyogtam és csak ültem, ültem a sötét szobában és megpróbáltam elképzelni, hogyan élhetek ezután – nélküle. Másnap és még egy hétig a zenéinket hallgattam az ő egyik ingébe bújva, megpróbáltam megfogni az illatát, felidézni a hangját, és fényképeket nézegettem. Azután kiválogattam az összes képet, amelyeken együtt vagyunk – milyen szánalmasan kevés az a 133 kép egy évtized több ezer fotóiból! A legtöbb időt azonban azzal töltöttem, hogy összeállítsak egy diavetítést RÓLA. Olyan képeket kerestem, amelyek jellemzőek rá, egy arckifejezés, egy mozdulat, ahogy állni szokott csípőre tett kézzel, ahogy fogja a poharat, megpróbáltam őt újra és újra jelenné varázsolni, visszahozni az elmúlt boldog időket, valahogy túlélni a napokat - nélküle.

Egy hét után összecsuktam a kanapét, amelyről a kórházba vittük, elsüllyesztettem a közös ágyneműt és elkezdtem átrendezni a szobát. De nem csak átrendeztem, hanem selejteztem, kifestettem, ablakot mázoltam – ez a mai napig nincs befejezve. Ez átmenetileg lekötötte a gondolataimat, azt az illúziót keltve, hogy most éppen összevesztünk – volt ilyen is -, és mindjárt, rögtön megszólal a telefon, felveszem, és az ismerős pincemély hangot hallom, hogy most már elég volt a duzzogásból, legyen végre béke újra és szeretet.

Aztán munka, munka és munka rogyásig. Új helyre mentem dolgozni, hogy semmi ne emlékeztessen rá, de persze az emléktől nem lehet csak úgy szabadulni. A mai napig él bennem a késztetés, hogy ha valami szépet látok, érdekeset hallok, megosszam vele. A mai napig nem tudok úgy belépni a szkájp-ba, hogy ne várjam az ismerős csengőhangot. Vannak zenék, amelyeket a mai napig nem tudok meghallgatni.

És igen, tudom, hogy valami új dologba kellene fognom, át kéne értékelnem az életemet, de nem megy. A közelmúltban egy orvosi probléma kapcsán merült föl bennem, hogy ideje lenne bakancslistát csinálnom.

És nem tudtam. Nincs bakancslistám, mert nélküle semmi nem érdekel annyira, hogy azt mondhassam, nem halhatok meg anélkül, hogy… Most a világ egyik legszebb és leggazdagabb országában töltöm az év felét, és se kedvem, se erőm megmozdulni, elmenni megnézni a hegyeket. Ablakomból a Zugersee-re látok, és folyton a kamonkői panorámára gondolok. 

Az életem vele volt egész, ő adott értelmet a kirándulásoknak, a zenéknek, a színháznak, minden társas cselekvésnek. Nekem most már csak az olvasás és a munka marad, úgy érzem, hogy minden más igazából pótcselekvés.

És csak most értettem meg igazán József Attila szenvedélyes átkozódását a Kései sirató-ban:

„Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó órán!” 

Az egyik énem jól van. Terveket sző, tesz-vesz, dolgozik, tavat csinál a kertben, lakást keres, néha már nevetni is tud újra.

A másik énem dermedten ül a szakadék szélén, és jajgat, siratja a talán sosem-volt, mégis elveszett életet.

"A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok."

A gyönyörű keze, amit annyira imádtam. 

 * Nagy István Attila

Szerelmem, PM emlékére

14-én lesz két éve, hogy PároM örökre elhagyott.

Köszönöm Kedves Olvasó, hogy elkísértél/elkísérsz ezeken az emlék-kirándulásokon.

A blog egy kellemes időtöltésként indult még 2010-ben, amikor mindketten munkanélküliek voltunk, rengeteg szabadidővel és kevés pénzzel, ám a ránk váró boldogabb idők biztos tudatában.

A Sors/Isten/Karma/Végzet úgy hozta, hogy emlék- és terápiablog lett belőle. Az elmúlt két évben a blogírás nagyon sokat segített nekem, hogy fel tudjam fogni a felfoghatatlant, fel tudjam dolgozni a feldolgozhatatlant: PároM halálát, ugyanakkor vissza tudjak menni az időben a boldog napok felidézésével.

Ha nincs kedved bíbelődni azzal, hogy mi, mikor és hogyan történt, röviden összefoglalom 11 és fél évünk történetét.

Internetes társkeresőn ismerkedtünk meg 2003. december 9-én. Én egy sikertelen házassággal a hátam mögött, két kamaszodó gyerek gondjával a nyakamon meglehetősen frusztrált voltam, masszív falakat építettem magam köré. PároM szintén egy kudarcos házasság és egy nagy szerelmi csalódás terhével érkezett a kapcsolatunkba, igaz, az ő két gyereke addigra már felnőtt. PároM tégláról téglára bontotta le körülöttem a bizalmatlanságból, félelemből bezárkózásból, önbizalomhiányból emelt falat. Nyíltsága, humora, a pontosságra való törekvése - bár ez, bevallom, néha az idegeimre ment -, optimizmusa, hihetetlen 6. érzéke, a rám való teljes koncentrálás eléggé megkönnyítette számára a feladatot.

Viszonylag hamar kiderült, hogy hibáink, gyengeségeink, az általunk cipelt külön múlt dacára – vagy ezekkel együtt – egymás másik felei vagyunk. 

A közös érdeklődés, a hasonló műveltség ellenére rengeteg újat tudtunk egymásnak mutatni, a zene, az irodalom, a színház mindkettőnk életében fontos szerepet játszott már a megismerkedésünk előtt is, a különböző prioritásokat remekül össze tudtuk illeszteni, így egy új minőség jött létre kettőnk életében. A kirándulás közös felfedezés volt: az üdülési csekknek köszönhetően – amelyből nekem bőven volt – jutottunk el Bakonybél-Somhegyre. Innentől kezdve nem volt megállás, kiderült, hogy ez mindkettőnk számára új és izgalmas időtöltés, legyen szó túrázásról vagy csak céltalan csellengésről.

Tulajdonképpen a kirándulások segítettek túlélni a távolságot: 2011-ben úgy alakult az életünk, hogy én Németországban kezdtem dolgozni, két hónap munka, egy hónap szabadság. Az otthonlét idején majdnem mindig mentünk valahova, a tervezés, várakozás megkönnyítette a külön töltött idő elviselését.

Hagyományos értelemben mi nem éltünk együtt, minglik voltunk, mindkettőnknek megvolt a saját lakása, és hol itt, hol ott éltünk. Rengeteg tervünk volt, úgy gondoltuk, hogy amíg bírjuk, inkább a falusi turizmust preferáljuk, és ha megöregszünk, akkor nézzük meg a városokat, ezért van, hogy a leírásokban viszonylag kevés város szerepel. PároM idén augusztusban ment volna nyugdíjba, nagyon készült rá, bár mivel nekem még jócskán dolgoznom kellett volna, úgy terveztük, hogy pár évet ráhúz, utána élvezi a megérdemelt pihenést, én meg csak annyit dolgozom, amennyi a kirándulások anyagi fedezetéhez szükséges.

Ebbe a derűs jövőképbe egy villám hirtelenségével csapott bele a tragikus diagnózis 2014-ben: tüdőrák, mellhártya áttéttel, operálhatatlan. Akkor még semmit nem tudtunk a rákról, eleinte még reménykedtünk, mert a kemó az első három hónapban nagyon sokat javított a daganatok méretén, felére-harmadára csökkentek. Erről többet nem szeretnék írni, az utolsó 4 hónapot PároM gyakorlatilag ágyban töltötte, a multiplex csigolya-áttétek miatti lebénulás Damoklész-kardjával a fejünk fölött. Végig otthon ápoltuk, és arról se akarok írni, mennyire nem kaptunk segítséget se az egészségügytől, se a hivataloktól.

A kirándulások elfogytával ebbe és a következő bejegyzésbe olyan képeket válogattam, amelyek témájuknál vagy a hozzájuk kötődő emléknél fogva kedvesek a szívemnek.

Szerelmem, PM emlékére

Lakatos István: Tükör Tükröd voltam. Egységben ragyogott világod bennem: felhők, fák, galambok. Zúztál ezer darabra, most ezer szilánk villogja vissza arcod.

Szerelmem, PM emlékére