Szerelmem, PM emlékére

2010 nem a kirándulások éve volt. Mindketten munka nélkül, segélyen – bár az akkor még 9 hónapig járt -, kilátástalanul, mentálisan elég rozogán. Nagyon-nagyon kellett volna valami, ami kicsit kibillent bennünket ebből az állapotból.

Ezt úgy próbáltuk meg, hogy rövid és olcsó kis kirándulásokat terveztünk. Tavasszal elutaztunk egy napra Martonvásárra, nyáron egy kedves rokont látogattunk meg Nagybörzsönyben.

Kapóra jött tehát áprilisban PároM húgának a meghívása, akik pár hónapja éltek Andalúziában.

Állják az útiköltséget, szállást adnak, meleg kaját, nekünk csak a hideg kajáról és egyéb kiadásokról kell gondoskodnunk. Igazán nagyvonalú ajánlat, nem is tudtunk rá nemet mondani.

Mozgósítottuk tehát az összes tartalékunkat, pénzt váltottunk – akkor még 260 Ft-ért adták az Eurót –, lesz, ami lesz, és irány Andalúzia!

Spanyolországgal való kapcsolatunk nem kezdődött túl ígéretesen. Az történt ugyanis, hogy Barcelona mellett egy parkolóban rendkívül rafinált módon - vagy ha úgy tetszik, rendkívül egyszerűen -  kiraboltak minket.

Autóval mentünk, helyesebben vittek bennünket: a sógor épp akkor vett egy új kocsit a feleségének, és azt vitte ki neki, de hogy ne menjen üresen, magával vitt bennünket és egy kollégáját, hogy legyen váltósofőr.  (Mi nem vezetünk.) Miután éjjel-délelőtt egyhuzamban lezúgtunk Barcelonáig, ott megálltunk egy parkolóban egy rövid pihenőre. Sógor meg a kolléga elmentek a büfébe, mi pedig letelepedtünk a kocsi csomagtartójára (egy ötajtós Mercedes terepjáró-féléről beszélünk, nemigen értek az autókhoz, de akkor baromi drága és menő járgánynak számított, szerintem még ma is az),

Ez nem az az autó,merci.jpg de a "mienk" is kísértetiesen így nézett ki.merci2.jpg

hogy elfogyasszuk szerény szendvicseinket. Egyszer csak odajött hozzánk egy fazon, és elkezdett kérdezősködni, meg mutogatni. Udvarias emberek lévén, felálltunk, elnéztünk a jelzett irányba, és megpróbáltuk valahogy elmagyarázni neki, hogy egyrészt nem értjük, mit mond, másrészt fogalmunk sincs semmiről. Aztán tovább indultunk, hiszen még 1000 km állt előttünk. Valamikor útközben elő akartam venni valamit a válltáskámból, ám nem találtam. De  ekkor még nem aggódtam, gondolván, beesett hátul a csomagok közé.

A sokk  El Faroban – az volt az úticél, ott laktak sógorék - következett, mikor kirámoltuk a csomagtartót, és sehol nem találtuk a válltáskát. Ezután meglehetősen emelt hangú, heves szóváltás kezdődött, komoly becsületsértésekkel, egymás hibáztatásával, ajtócsapkodással, ami végül is azzal végződött, hogy PároM – sógorom segítségével – meglehetősen nagy mennyiségű alkohollal próbálta, na igen… Ez persze nem bizonyult hatékony problémamegoldásnak, így aztán az első spanyol éjszakát a legkevésbé sem romantikus hangulatban töltöttük. Másnapra aztán mindkettőnk feje kitisztult, számba vettük a veszteségeket – szemüveg, mindkettőnké, lakáskulcs, éppen olvasott könyvtári könyv, egyéb apróságok, némi aprópénz - mivel szerencsére a pénz nagy része PároM zsebében lapult -, és a legfájóbb: az én személyim, majd elkezdtük találgatni, mikor s hogyan történt a gyalázat, és hát mivel útközben sehol máshol nem álltunk meg, nem volt nehéz kitalálni, hogy az a barcelonai parkolós jelenet nem volt véletlen: ketten ülnek egy piszok menő és drága kocsi hátuljában, nyilván van ott mit „aratni”. A fazon elvonta a figyelmünket, egy társa pedig a másik irányból odaosont a kocsihoz és felmarkolta, amit talált. Ez pedig az ülésen heverő táskám volt.

Irány tehát a közeli Fuengirola, a rendőrség. Itt ért bennünket az első meglepetés. Kicsit aggódtunk ugyanis a nyelvi akadályok miatt. Sógoromék csak pár hónapja éltek Spanyolországban, az ő spanyolságuk még az én angolomnál is bizonytalanabb, márpedig azt a legnagyobb jóindulattal se lehet tudásnak nevezni.  Az én német nyelvtudásom ugyan elég jó, de vajon tudnak-e a fuengirolai rendőrök németül? Nem tudtak. Volt ott viszont egy igen kedves és segítőkész nő, sajnos a nevére már nem emlékszem, aki, mint megtudtam, munkanélküli angoltanár, és a segély fejében ún. közmunka keretén belül köteles volt havi x órát tolmácskodással tölteni a rendőrségen. Na, igen, így is lehet közmunkát végeztetni, főleg, mivel Fuengirola elég jelentős turisztikai központ. Az ő segítségével és az én nagyon hiányos, dadogós angolommal végül sikerült felvenni a jegyzőkönyvet, amit másnap elvittünk Marbellába az ottani magyar konzulátusra. Ott rendkívül kedvesen és megértően fogadtak, és amikor a második hét végén pont elkezdtem idegeskedni,  hogy mi lesz, ha a háromhetesre tervezett ott tartózkodásunk alatt sem érkezik meg - megkaptam az ideiglenes útlevelet, ami azért volt rendkívül fontos, mert már megvolt a repülőjegyünk haza. Mondjuk érdekes lett volna, ha csak egy-két hetet akartunk volna maradni.

No és ez volt az az alkalom, amikor sógorom elvitt bennünket Marbella kikötőjébe, miután végeztünk a konzulátuson. Ezért nem mentünk oda vissza később a harmadik spanyol utunkon.

 Végül pár nap után engedett közöttünk a feszültség, és maradéktalanul átadhattuk magunkat a varázslatos andalúz életérzésnek. 

Mivel első utunkra Fuengirolába nem éppen szerencsés körülmények között került sor, oda még egyszer visszamentünk egy napra. 

Fuengirola egy egyszerű halászfaluból fejlődött 60ezres várossá, ezzel a Costa del Sol egyik legjelentősebb településévé valamikor a múlt század elején, amikor elkészült a Málaga-Fuengirola közötti vasúti összeköttetés. Ma komoly, talán leginkább a HÉV-hez hasonlítható járat köti össze a két várost. Akkor rendkívüli módon rácsodálkoztunk a szerelvényen található utastájékoztatóra, amely a pontos időn, a teljes vonalon és a következő megállón kívül még a külső hőmérsékletet is tudatja a kedves utazóközönséggel.

imgp0391.JPG

Persze Fuengirola történelme is ősi időkre nyúlik vissza, 3000 évvel ezelőtt föníciaiak és görögök éltek itt, halkonzerválással múlatva az időt, erről a vár alatt talált szabályos  „halkonzervgyár” maradványai tanúskodnak. A görögöket követték a karthágóiak, akik ellenőrzésük alatt tartották az egész mai spanyol tengerpartot Barcelonától Cádizig. Központjukat a mai Murcia tartományban építették ki, a meglepő Karthago – ma Cartagena – néven. Őket követték i.e. 200 körül a rómaiak, akik gyakorlatilag az egész félszigetet uralmuk alá hajtották, nevét is tőlük kapta: „Iberica” azt jelenti, hogy a „nyulak vidéke”. A rómaiak 400 évig maradtak, majd a népvándorlás hullámai elsodorták őket: jöttek a gótok, más néven „vandálok”, Andalúzia névadói. 300 évig ők is jól elvoltak, amikoris 711-ben megjelentek az arabok. Az őket megelőző népek emlékei elenyésztek, ám a mórok alkotásait mai is számos helyen megcsodálhatjuk. Ők építették a fuengirolai várat is a 10. században, amelyet aztán 700 évig használtak. 1485-ben a már ismerős Katolikusi Királyok seregeinek sikerül véget vetni a mórok uralmának, és onnantól épültek szerte a tartományban a késő gót-kora reneszánsz templomok, katedrálisok, mint a granadai vagy a malagai. 

 A Costa del Sol-t igazából az 50-es években fedezték fel a kevésbé előnyös időjárással ám annál jobb fizetőképességgel rendelkező angol, német és skandináv turisták, és ennek megfelelően ekkor indultak be a nagy szállodaépítések.

costamap.jpg

Amennyit mi Málaga és Marbella között láttunk, az alapján az a benyomásunk, hogy a tengerpart e két város között gyakorlatilag egybefüggő településláncot alkot, a régebbi városok - Torremolinos, Benalmadena, Fuengirola, La Cala, Calahonda – között gyöngysorszerűen „Urbanización”-nak nevezett új lakó/üdülőnegyedek, vagy mik, épültek a nagyjából 60 km-es út mentén (Urb. Marina del Sol, El Chapparal, Playa Marina és így tovább, végig az autópálya mentén). Köztük elég sok a lakatlan, a válság a turizmust is visszavetette.

Teljesen kihaltnak tűnnek,

imgp0167.JPG

legfeljebb egy-két lakásnak lehet lakója.

imgp0168.JPG

El Faro is egy viszonylag régi-új település abban az értelemben, hogy a nevét adó világítótorony meglehetősen régi, ám a falucska házai zömmel újnak tűntek. Mivel a strandolás továbbra se vonzott bennünket, ráadásul áprilisban a tenger egyébként se csábított fürdésre, volt időnk sétálgatni a faluban és környékén. Magukról a településekről túl sok információt nem lehet megtudni, a gugli szinte kizárólag a szálláshelyekre és eladó ingatlanokra koncentrál, hacsak nem bírnak valamilyen látványossággal. El Faro tulajdonképpen a világítótornyáról nevezetes, és arról, hogy a Costa del Sol egyébként homokos partját itt sziklák törik meg – egy ilyenre épült a torony, és maga a település is elég dimbes-dombos – amelyek kis medencéket alkotnak, ahol a víz olyan kristálytiszta, mint sehol máshol a tengerparton. 

Sétálgattunk a falu környékén is, őszintén sajnálva, hogy botanikai ismeretek híján csak halvány sejtésünk van arról, mit látunk.

Egy alkalommal elkísértük a sógornőmet egy – talán – Elviria nevű településre fitnessz-edzésre, és amíg ő a különböző kínpadokon izzadt, mi kicsit sétálgattunk.

Ez a Hacienda Playa nevű üdülő (negyed? település?).  

imgp0146_elviria.JPG

A kerítés mögött elég nagyocska apartmanházak 

imgp0135_elviria.JPG

sokasága rejtőzik egy igen-igen jól ápolt kertben. 

imgp0136_elviria.JPG

A házak közt kéklő medencét nem igazán értettük,imgp0134_elviria.JPG

mikor a kert végén ott kéklik maga a tenger. imgp0137_elviria.JPG

Említettem, hogy a strandolás nem a mi műfajunk. Ennek ellenére rengeteget sétáltunk a tengerparton, meg nem unva örökké változó állandóságát. 

És végül voltunk fogalmam sincs, hol, nyilván valahol Fuengirola és Marbella között. Ott lőttük ezeket a képeket.

 



 

 

 

 

 

 

 

 





 

 

 

 

 

 

 

 

Szerző: kisa  2016.07.09. 12:30 Szólj hozzá!

Címkék: tenger világítótorony 2010 kikötő várrom Tartalom: Andalúzia Fuengirola El Faro Castillo de Sohail Torre de Calaburras Elviria Playa Hacienda

Szerelmem, PM emlékére

A szigligeti várra egy teljes napot szántunk, bár ez végül soknak bizonyult, ezért maradt jócskán időnk az Ófaluban való sétálgatásra is, sőt még egy pohár borra is az Eszterházy Pincében.

 A vár története a szokásos: hopp, itt egy domb, építsünk rá egy várat! Az építők és IV. Béla mentségére szolgáljon, hogy a tatárjárás után valóban indokolt volt ezeknek a kőépítményeknek a léte, a tatárok ugyanis nem tudtak mit kezdeni velük. Meglehet, nem is nagyon akartak…

Azt hiszem, a szigligeti várról már leírtak mindent, amit tudni érdemes, például itt, meg itt, és itt is.

Meg még rengeteg helyen, 76 100 találat a guglin, plusz a képek.

Aki készületlenül érkezik, az a várban is talál tájékoztatókat:

Ez a tábla remekül mutatja be magának a hegynek a kialakulását:

imgp0505.JPG

A vár rekonstrukciója egyébként lassan 2 évtizede folyamatosan zajlik, sajnos, a legutóbbiakat mi már nem fogjuk látni.

imgp0503.JPG

 

Amúgy elég ambivalensen viszonyulunk ezekhez az ember alkotta létesítményekhez: egyrészt elismerjük azt a hatalmas mérnöki és fizikai teljesítményt, ami annak idején a létrejöttükhöz kellett, másrészt viszont látjuk mögötte a rengeteg könnyet, verítéket, amibe került, hogy azok a hatalmas kövek felkerüljenek oda, ahol vannak.

Harmadrészt pedig bármennyire is a táj részeivé váltak az évszázadok folyamán, bármennyire is lenyűgöző látványt nyújtanak ezek a gigantikus romok, valahogy mégse odavalónak érezzük őket. Nyilván túl pacifisták vagyunk, és bennünket valahogy jobban érdekelnek az unalmas hétköznapok, mint a dicső háborúk. Meglehet, ezért készült szinte több kép a kilátásról, mint magáról a várról.

kilatas1.JPG kilatas2.JPG
kilatas3.JPG kilatas4.JPG
kilatas5.JPG kilatas7.JPG
kilatas8.JPG kilatas9.JPG

 Persze azért a köveket is lefényképeztük,

var1.JPG var2.JPG
var3.JPG var4.JPG
var5.JPG var6.JPG
var7.JPG var8.JPG

és a konyhát meg a kápolnát is:

konyha.JPG kapolna.JPG

 

Szerző: kisa  2016.05.19. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: vár 2011 várrom Szigliget Tartalom: Szigliget

Szerelmem, PM emlékére

Erre a szigligeti kirándulásra nagyon készültünk, annál is inkább mert egy egész hetet töltöttünk itt.

Vonattal mentünk Tördemicig, és emlékeim szerint onnan valami busszal Szigligetre, mivel nem volt kedvünk ismét legyalagolni azt a pár kilométert.

0_szigliget1.JPG 0_szigliget2.JPG

Ez a legklasszabb turista információ, amit valaha láttunk, a tördemici állomáson található:

0_szigliget3.JPG

Ezúttal a Kamonkő Panzióban szálltunk meg, méghozzá a teraszos szobák egyikében. Nem mondhatnánk olcsónak, a napi 12.500 forintos ár a mi pénztárcánknak kissé borsos volt, de ez a látvány minden pénzt megért.

panorama_kicsi.jpg

Balra a Rókarántó (mármint a teraszról nézve)

1_panzio4a_kilatas_rokaranto.JPG

jobbra a Királyné szoknyája (megintcsak a teraszról nézve),

1_panzio4a_kilatas_szoknya.JPG

szemben a Balaton,

1_panzio4a_kilatas_balaton.jpg

 Eddig soha nem hallottunk a tragikus sorsú Farkas Istvánról, nem ismertük a munkásságát, 

1_panzio4a_emlektabla.JPGde elismeréssel adózunk az ízlésének, hogy Szigliget legjobb helyén építtette fel a villáját, amelyhez hatalmas kert/park is tartozik.

1_panzio1.JPG 1_panzio2.JPG

1_panzio3.JPG

Amúgy a szobánk viszonylag szerényen berendezéssel bírt, de tartozott hozzá fürdőszoba, tévé, úgyhogy nagyjából mindenünk megvolt. Ráadásul reggelenként bőséges reggelit kaptunk a rendkívül kedves személyzettől. És aminek a legjobban örültünk: pár napig senki nem volt a szomszéd szobában – összességében alig volt vendég, pedig eléggé főszezonban voltunk ott -, így nem kellett osztoznunk a hatalmas teraszon.

1_panzio4_szoba.JPG 1_panzio4_szoba2.JPG

Első sétánk a Rókarántóra vezetett. Nem tudjuk, kik, mikor és miért adták ezt a nevet a 168 méteres dombnak, de nekünk nagyon tetszik, megpróbáltunk valami mese-félét költeni hozzá, ám Benedek Elekhez hasonló tehetség híjján inkább megtartjuk magunknak. Mindenesetre a Rókarántó rendkívül csöndes, nyugodt, amolyan mélázásra való hely, csak azon csodálkoztunk, hogy a 19. századi szőlősgazdák pont ide gondoltak felépíteni egy kápolnát: már maga a lejtőkön való szőlőművelés se egyszerű, nekünk nem lenne kedvünk kapálás után ide felmászni.

2_rokaranto1.JPG 2_rokaranto3.JPG

A kápolna belseje, kulcslyukon át fényképezve:

2_rokaranto1a.JPG

A Rókarántó másik, szomorú nevezetessége egy emlékmű, amelyet a II. Világháborúban itt lezuhant/lelőtt amerikai bombázó legénységének állítottak.

2_rokaranto2.JPG

Természetesen az ide vezető utat is Rókarántónak hívják, végigsétáltunk rajta, és végigszomorkodtuk a sétát, ugyanis a meglehetősen vonzó kilátást nyújtó utat régebbi (ezek még hagyján) és újabb építésű házak szegélyezik, ez utóbbiak némelyike igen meghökkentő külsővel bír, és szerintünk az egész valahogy nem illik bele az idilli környezetbe. (Bár azt sem tartjuk kizártnak, hogy 50-100 év múlva ugyanúgy részei lesznek a tájnak, ahogy ma része a Kamonkő Villa és a MEDOSZ-szálló.)

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Királyné szoknyáját is megmásztuk, 

3_kiralyno_szoknyaja2.JPG 3_kiralyno_szoknyaja1_1.JPG

ám valami rejtélyes módon fönt nem készültek képek. Igaz, túl sok látnivaló nem volt, a kilátást takarta a növényzet, a vár romjait gazzal benőtt kövek halványan kivehető körvonala jelezte. Ezeket a képeket nézvén úgy tűnik, hogy az azóta eltelt időben történtek látványos változások, pl. épült egy fából ácsolt kilátó.

Ki nem hallott Szigliget második legnevezetesebb helyéről, a Szigligeti Alkotóházról? Tudtuk, hogy régen kastély volt, tudtuk, hogy híres íróink, költőink nagy része megfordult itt. Hogy csak az általunk ismerteket említsük: Örkény István, Zelk Zoltán, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Magda, Kertész Imre, Nagy László, Vas István, Tatay Sándor, Palotai Boris, Pilinszky János, Tímár György, Németh László, Fekete István, Lázár Ervin, Somlyó György, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Déry Tibor, Bella István, Füst Milán.

Ám arról fogalmunk se volt, hogy ilyen attraktív a kastély parkja. A szerény utcafront alapján nem is gondolná az egyszerű arra tévedő, hogy milyen csodákat talál a bejárat mögött.

Ezeket a fa-matuzsálemeket elnézve biztosak voltunk abban, hogy lombjaik alatt egyik-másik hírességünk is megfordult.

4_alkotohaz_fa1.JPG 4_alkotohaz_fa2.JPG
4_alkotohaz_fa3.JPG 4_alkotohaz_fa4.JPG

 Ott a fa alatt az a kicsi szobrocska amúgy nem is olyan kicsi, a Primavera nevet viseli és Borsos Miklós alkotása.

4_alkotohaz_szobor3.JPG

Pátzay Pál térplasztikája, a Törölköző nő a szokott 

4_alkotohaz_szobor1.JPG

és kicsit szokatlan módon fényképezve:

4_alkotohaz_szobor_1a.JPG

Ezúttal meglátogattuk a 4 éve sajnálatosan kihagyott Avasi templomromot is,

10_avasi3.JPG

10_avasi2.JPG 10_avasi4.JPG

amely a Kamon-kő tanösvény 2. állomása.

10_avasi1.JPG

Magát a tanösvényt is bejártuk, rendhagyó módon nem az 1. állomással kezdve, mert a várat egy külön program keretében akartuk meghódítani.

A tanösvény egy nagyjából 6 km-es, nagyon kellemes és nem túl nehéz sétát jelent a „félsziget” vulkanikus eredetű ún. „szigligeti halmain”, és persze a névadó Kamon-kőn. A Kamon-kő – de sok helyen láttam Kamonkőnek is írva – rejtélyes neve felkeltette a fantáziánkat, ám végül nagy nehezen megtaláltuk az eredetét, ami elég a prózai: a „kamon” szó a szláv „kamenъ” (каменъ = kő) magyarított változata, a „kő” pedig régen „szikla” jelentéssel is bírt, így aztán a Kamon-kő egyszerűen kb. kősziklát jelent, ami már önmagában is elég bizarr szó, mert ugyan miből lehet még szikla, ha nem kőből?

02_4.JPG 01.JPG
03_5.JPG 04.JPG
03_6.JPG 03_7.JPG
05.JPG 06.JPG
07.JPG 08.JPG

Az „Ófaluban” vagy „Öreg-faluban” természetesen a túrától függetlenül is sokat sétáltunk. Lenyűgözött bennünket a múlt emléke, a zegzugos, kanyargós utcácskák, nádfedeles házak romantikája, még akkor is, ha tudjuk, hogy a paraszti lét közel sem volt romantikus, inkább kemény, erőt próbáló küzdelem a mindennapokkal.

5_utca1.JPG

5_utca2.JPG 5_utca3.JPG

 És ha már küzdelem, akkor ne menjünk el főhajtás nélkül a az Ófaluban (Kisfaludy utca) található világháborús emlékmű és katonai temető mellett.

7_temeto1.JPG

A temető viszont innen 1 km-re van, a Réhelyi és az Antal-hegyi út kereszteződésében.

9_temeto1.JPG

Itt bóklászva lettünk figyelmesek egy sírra, amely visszafogott egyszerűségével, a rajta lévő kisplasztika ismerős vonalaival már messziről sejttette, hogy egy rendkívüli ember nyugszik itt. És valóban, Marton László sírja méltó nyughely egy nagy művész számára. Megdöbbentő volt számunkra ez a sír, mert PároM Pesten, munkába menet nap-mint nap elhaladt Attila – az imádott költő - Duna parti szobra előtt, és fogalmunk se volt arról, hogy Marton László pont Szigligeten nyugszik.

Sajnos, a megható kisplasztika - egy embriópózban fekvő nő - 

9_temeto2.JPG

egyik képen se látszik túl jól. 

9_temeto_1257542267.jpg

Ez lopott kép, mi a szoborra koncentráltunk, ezen viszont csodálatosan látszik a környezet. A kép webhelye.

Sétáltunk a Tapolca-patak mentén is, amely szerintünk összeköttetésben van az Alkotóházban csörgedező vizekkel, hogy ez a természet műve, vagy emberi beavatkozás, azt nem sikerült kiderítenünk.

Ez a patak az Alkotóházban folyik,

4_alkotohaz3.JPG

ez pedig közvetlenül a kerítés mellett, a Tapolca-patak.

11_patak2.JPG

Jövet-menet jól esett beülni az Eszterházy Pincébe egy pohár borra.

6_eszterhazy_pince.JPG

Mivel többnyire busszal közlekedtünk, óhatatlanul várakoztunk ebben a bájos buszmegállóban is:

12_buszmegallo.JPG

Szerző: kisa  2016.05.11. 16:00 Szólj hozzá!

Címkék: 2011 várrom kápolna ófalu tanösvény Szigliget Borsos Miklós Marton László Alkotóház Tartalom: Szigliget Kamonkő Panzió Avasi templomrom Pátzay Pál Rókarántó Királyné szoknyája világháborús emlékmű Eszterházy Pince

Szerelmem, PM emlékére

A Rajna a németek számára valami olyasmi (vagy még olyasmibb), mint nekünk a Duna. Több szakaszra oszlik, van a forrástól Bázelig tartó szakasz (Svájci Rajna), aztán a Felső-Rajna Bázeltől Bingenig, a Közép-Rajna Bingentől Kölnig, az Alsó-Rajna Kölntől a holland határig és végül a delta.

Mi a Közép Rajna vidéken jártunk, ami sokak szerint a folyó legszebb szakasza ( a Koblenz-Bingen közötti 67 km-es szakasz a Világörökség részét képezi), a természet és az emberi alkotások egyvelege, amely mégis valami fenséges harmóniát sugároz. 

Vadregényes sziklák ölelésében szeszélyesen kanyarog, minden sziklaormon egy vár magaslik, a parton festői kis falvak, míg Bingen felé közeledve megszelídül, lankássá válik a táj, a domboldalakon a várak mellett megjelennek szőlőültetvények, már a borok Rajnája…

Sankt Goar a Rajna bal partján fekvő, kb. 3000 lakosú kis település. Nevét egy 6. századi szentről, Szt. Goarról kapta, aki misszionáriusként tevékenykedett errefelé. Alakját számos legenda övezi, a legaranyosabb arról szól, hogy a trieri érsek csapdát akart állítani szegény szent Goarnak. A közeli kolostorból hozatott egy talált csecsemőt, és azt mondta szent Goarnak, hogy csak akkor engedi el, ha megmondja, kik a gyerek szülei. Goar persze imádkozott, és a szentháromság nevében megparancsolta a kisdednek, hogy járjon és beszéljen. S lám, láss csodát, a kicsi odalépett az érsekhez és csengő hangon megszólalt: Te vagy az apám és az apáca Afflaja az anyám. (Az viszont történelmi tény, hogy az érseknek az említett apácával való viszonya miatt le kellett mondani – hiába, no, a 6. században még adtak valamit az erkölcsre…)

No, este volt már, mire megérkeztünk St. Goarba, gyorsan elfoglaltuk a szobánkat a „Hotel an der Fähre” nevű szállóban, ami – mily meglepő - a kompkikötő mellett van.

hotel_an_der_faehre.jpg

Kicsit sétáltunk a Rajna partján, élveztük a csodálatos látványt, amit a hegyek közé szorított folyó nyújt, majd az egész napos „kalandoktól” eltelve nyugovóra tértünk.

rajna1.JPG

A szálló rendkívül rugalmas volt az irányú kérésünkkel, hogy korábban reggelizhessünk (eredetileg fél 9-től lehetett volna), így fél 8-kor, a bőséges reggeli után újult erővel vágtunk neki a városka melletti hegynek, hogy feljussunk Rheinfels várába. Ez a Rajna menti várak közül a legnagyobb, a 13. század közepén kezdték építeni, története nagyjából megegyezik a koblenzi Ehrenbreitstein történetével: folyamatosan bővítették, majd a 17. században francia kézre került, akik felrobbantották, naná. A romok kövei szolgálták az 1800-as években a koblenzi erőd újjáépítésének alapanyagát.

Bevallom, ezt a képet a netről loptam:

var-.jpg

Ez viszont saját:

var.JPG

Nagyjából egy órát ténferegtünk, minden oldalról megcsodáltuk a kilátást:

 

kilatas_a_varbol2.JPG

kilatas_a_varbol3.JPG kilatas_a_varbol1.JPG

végül lebuszoztunk(már amennyire ez busznak nevezhető) a komphoz,

busz.JPG

hogy átkeljünk vele Sankt Goarshausenbe.

komp.JPG

Sankt Goarshausent a Rajna jobb partján  Rajnai Palahegység sziklás ormai szorítják a folyó mellé, két szemközti hegyen két vár emelkedik, a „Katz” (magyarul macska, mivel a középkorban a Katzenelnbogen nevű grófsághoz tartozott a falu) és a „Maus” (egér, a trieri érsekség tulajdona volt).

A Katz

katze.jpg

A Maus

maus.jpg

Sankt Goarshausenben irtó rendesek voltak a „Touristinformation”-nál, megengedték, hogy otthagyjuk a hátizsákjainkat, amíg meghódítjuk a hely (és talán a Rajna) leghíresebb látványosságát, a „Loreley”-t.

Ez tulajdonképpen egy 132  m magas szikla (ismét csak összehasonlításképp: a Gellérthegy 137 m magas), ami a folyóba benyúlva leszűkíti és éles kanyarra kényszeríti azt. Ez a szakasz a hajósok réme volt, tele zátonyokkal, ahol bizony sok figyelmetlen kapitány szenvedett balesetet a hajójával. A néplélek mondát szőtt a szikla köré, amelyet  Clemens Brentano romantikus költő 1801-ben írt balladájában országos hírűvé emelt. Ő adta a helyi mondákban szereplő szirénnek a Loreley nevet, aki szépségével és csodálatos énekhangjával bűvölte el a hajósokat, akik a veszélyes áramlás ellenére már nem a menetirányt figyelték, s így hajójuk összetört a sziklán.

Mégis Heinrich Heine gyönyörű verse Szabó Lőrinc fordításában a legszívszorítóbb feldolgozása a mondának.

Ich weiss nicht, was soll es bedeuten,
Dass ich so traurig bin;
Ein Märchen aus alten Zeiten,
Das kommt mir nicht aus dem Sinn.

Die Luft ist kühl, und es dunkelt,
Und ruhig fliesst der Rhein;
Der Gipfel des Berges funkelt
Im Abendsonnenschein.

Die schönste Jungfrau sitzet
Dort oben wunderbar,
Ihr goldenes Geschmeide blitzet,
Sie kämmt ihr goldenes Haar.

Sie kämmt es mit goldenem Kamme
Und singt ein Lied dabei;
Das hat eine wundersame,
Gewaltige Melodei.

Den Schiffer im kleinen Schiffe
Ergreift es mit wildem Weh;
Er schaut nicht die Felsenriffe,
Er schat nur hinauf in die Höh.

Ich glaube, die Welllen verschlingen
Am Ende Schiffer und Kahn;
Und das hat mit ihrem Singen
Die Lorelei getan.
Nem értem, a dal mit idéz föl, 
s hogy oly bús mért vagyok: 
egy régi, régi regétől 
nem szabadulhatok. 

Már hűvös az este; a Rajna 
nyugodtan folydogál; 
a hegycsúcs sugarasra 
gyúlt alkonypírban áll. 

Ott fenn ül – ékszere csillog – 
a leggyönyörűbb leány; 
aranyhaja messzire villog 
aranyfésűje nyomán. 

Aranyban aranylik a fésű, 
s közben a lány dalol; 
hatalmas zengedezésű 
varázs kél ajkairól. 

A hajósnak a kis ladikban 
szive fáj, majd meghasad; 
nem le, hol a zátony, a szirt van – 
fel néz, fel a csúcsra csak! 

Végűl ladikot s ladikost a 
mélységbe sodorja az ár… 
S hogy ez így lett, ő okozta 
dalával, a Loreley.

(A Loreley néhány zátonyát az 1930-as években felrobbantották, így az átjáró az évek során sokat veszített korábbi veszélyességéből.)

loreley_hajorol.JPG

kilatas_loreley.JPG kilatas_loreley1.JPG

 Két Loreley szobor:

Egy klasszikus fenn a hegytetőn:

loreley_szobor.jpg

És egy modernebb lenn a Rajna félszigetén (azt hiszem, ez az ismertebb):

 

 szobor1_2.JPG

No, itt egy link is, mert ebből aztán nem sok látszik.

Miután visszatértünk, még tettünk egy kis sétát Sankt Goarshausenben,

varos1.jpg

varos3.JPG varos2.JPG

majd elhajóztunk a „Rajnai kirándulás” végállomása, Bingen felé. A hajóútról nincs mit mondani, beszéljenek inkább a képek:

rajna1.JPG rajna2.JPG
rajna3.JPG rajna4.JPG
rajna5.JPG rajna.JPG

 Természetesen majd' minden hajót le kellett fényképeznünk, mivel PároM rajong mindenért, ami vasból van, legyen az kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas - ja, nem az a Gombóc Artúr -,  és hát a Rajnán elég nagy a hajóforgalom, sokkal nagyobb, mint a Dunán: teher-és kirándulóhajók, uszályok, hajóvonták, vitorláshajók, kompok; mindenféle vízi járművel lehet találkozni:

hajo1.JPG hajo2.JPG
hajo3.JPG hajo4.JPG

Olyannyira rácsodálkozott a hajókra, hogy a várakról szinte meg is feledkezett, szerencsére ott voltam én, hogy felhívjam a figyelmét a természeti és épített táj furcsa harmóniájára. Úgyhogy két hajó fényképezése között volt egy kis idő a középkor eme többnyire erősen fallikus szimbólumainak a megörökítésére. Gyakorlatilag a Rajna mindkét oldalán minden markánsabb sziklán vagy annak oldalában magasodik egy vár, nagyrészüket a 12.-13. században építtették a német rablólovagok, mindegyiknek megvan a maga izgalmas története és legtöbbjük jó állapotban van, köszönhetően a jelenlegi (vagy régebbi) tulajdonosok újjáépítési/restaurálási törekvéseinek. Mi 15 darabot számoltunk össze, de lehet, hogy néhány elkerülte a figyelmünket.

Fürstenberg 

var0_furstenberg.JPG

Reichenstein

var1_reichenstein.JPG

Rheinstein

var2_rheinstein.JPG

Ehrenfels

var3_ehrenfels.JPG

Bingenbe estefelé érkeztünk, szállásunk szerencsére nem volt messze hajókikötőtől. Szállásadónőnk, Astrid, nagyon kedves volt, nem vette zokon késői érkezésünket és másnap reggel korai távozásunkat.

Egy rövid városi sétát követően fáradtan zuhantunk az ágyba, másnap korán kellett kelnünk, mivel még el kellett buszoznunk Frankfurt Hahn-ba, és kicsit stresszeltünk, hogy többszöri átszállással időben odaérjünk a fél kettes kapuzárásra.

Így aztán sajnos Bingenből tényleg nem sokat láttunk, és valamiért nem is fényképeztünk, helyette itt van egy kis videó-összeállítás a városról.

Szerző: kisa  2016.01.19. 08:00 Szólj hozzá!

Címkék: vár várrom 2013 Hajó Rajna Tartalom: Rajna Sankt Goar Hotel an der Fähre Sankt Goarshausen Loreley Bingen

Szerelmem, PM emlékére

Eredetileg nem terveztünk „hegymászást”, se nagyobb túrát, de a helyiektől megtudtuk, hogy van a közelben egy várrom, ami az egyébként is megtekinteni kíván horgásztó felől közelíthető meg, így hát eldöntetett, hogy ha már ott vagyunk a horgásztónál, mit nekünk még pár kilométer, megnézzük azt a romot is.

A horgásztó – ellentétben a kecskédivel és a diósjenőivel, Sástóról nem is beszélve - valamiért nem igazán fogott meg bennünket. Annyira nem, hogy – szokásunktól eltérően - körbe se jártuk.

to1.JPG

A várromhoz történő kiruccanás viszont keményebb dió lett, mint gondoltuk. Értelemszerűen, mint majd' minden vár – egy közeli magaslaton van. Na, ez a magaslat sokkal, de sokkal meredekebb volt, mint hittük. PároMat eléggé megviselte a kaptató, sajnos így utólag belegondolva, már itt fel kellett volna, hogy tűnjön, mennyire. Régebben ilyen „túrák” meg se kottyantak neki, most pedig le-lemaradozva, útközben meg-megpihenve - és fényképezve: 

kilatas1.JPG kilatas2.JPG

kilatas3.jpg

lihegve értünk fel a várromhoz.

var1.JPG

Ami a szó szoros értelmében rom:

var2.JPG

var3.JPG var4.JPG

 Még indulás előtt megbeszéltük, hogy semmiképpen se Nézsa felé térünk vissza, hanem a közeli település, Csővár felé támadunk – a vár nagyjából a két falu között félúton van -, ahol majd buszra ülvén, Pencen átszállva – Nézsa és Csővár között nincs közvetlen buszjárat – térünk vissza a Korándiba.

 Természetesen Csővár felé félúton megint eltévedtünk, valahol, valamikor jobbra kellett volna lennie egy mezőgazdasági útnak, ami nem volt, vagy nem vettük észre, csak mentünk

ut1.JPG

mentünk

ut2.JPG

és mentünk

ut3.jpg

mindig visszafelé fényképezve, mert nem tudtunk elszakadni a várromtól

csak mentünk

ut4.jpg

mendegéltünk,

ut5.jpg

mire végre megláttuk – reményeink szerint – Csővár és nem Nógrádsáp vagy Acsa, esetleg Záhony házait.

ut6.JPG

Még egy utolsó pillantás a vár romjaira:

ut7.jpg

És már meg is érkeztünk Csővárra, amiről - hatalmas megkönnyebbülésünkre - ez a tábla győzött meg bennünket:

vartortenet.jpg

A falu közepén húzódó parkban találkoztunk Zsuzsi nénivel – akit olyan 70-80 év körülinek tippeltünk -, éppen a templomból jött, beszédes kedvűnek látszott, így hát szóba elegyedtünk vele. A szóba elegyedés indoka nyilván az a kérdés volt, hogy hol juthatnánk enni-innivalóhoz, de végül is egy jó kis beszélgetés lett belőle, aminek a lényege az volt, hogy vasárnap lévén – pedig hol volt akkor még a vasárnapi zárvatartás! – SEMMI nincs nyitva a faluban, de amúgy jó kis falu ez, és bizony, ő utoljára kisiskolás korában látta a várromot valami iskolai kirándulás keretében.

Ezek után körbejártuk a parkot, megtaláltuk a buszmegállót, körbejártuk a falut, ami igazán kedves meg minden, de fényképezni csak ezt fényképeztük le, fogalmam sincs, mi akar lenni és milyen épület előtt:

csovar.JPG

majd még párszor körbejártuk a parkot,

csovar_park_1.JPG csovar_park_2.JPG

közben kicsit üldögéltünk is, emlékeim szerint találtunk valami működő ivókutat, majd újra sétáltunk kicsit,  és hipp-hopp máris Penc felé száguldott velünk a busz.

Penc a maga 1500 lakosával már-már „nagyváros” a 1200 lakosú Nézsa, az 550 lakosú Alsópetény és a 620 fős Csővár mellett. A buszról leszállván visszafelé indultunk, mert útközben MINTHA láttunk volna valami étterem-félét. És valóban, meg is találtuk a Medina éttermet, ahol ettünk-ittunk valamit, majd még beugrottunk a múzeumba

muzeum1.JPG muzeum2.JPG

Itt eléggé meglepetésként ért bennünket, mivel eddig fogalmunk se volt róla – bár eléggé ismerjük ez életútját -, hogy Petőfi többször is megfordult Pencen, „itt élt anyai nagynénje, Hruz Éva és aszódi osztálytársa:Csörföly Lajos és Dlhányi Zsigmond. Első alkalommal 1835-ben karácsonyi vakációra jött Csörföly, Dlhányi és Jakubovics (Kemény) János cinkotai iskolatársával. Másodszor a híres penci szüretre érkezik Selmecről, diáktársai Kosztolányi Endre és Osztroluczky Jánostársaságában.

1838 szüretét is itt töltötte. A Kosztolányi családnak a híres Menyecske-hegyen 15 hold szőlője termett.
Mindkét alkalommal két-két hetet töltött itt a Kosztolányi család vendégeként. Harmadik és negyedik látogatása 1843 nyarára esett a Csörföly családnál. Ekkor Horváth Károly és Dlhányi Zsigmond barátaival gyalogolt Pencre Gödöllőről. Minden bizonnyal Pencen keletkezett A hűtelen c. verse, mely az első fennmaradt zsengéje. A penci szőlőhegyekre gondolt, amikor a Sovány ősz c. versét írja.”

petofi.JPG

Ezzel nagyjából véget is ért nézsai kirándulásunk, másnap, elutazás előtt természetesen megnéztük a temetőt.

temeto1.JPG temeto2.JPG
temeto3.JPG temeto4.JPG
Szerző: kisa  2015.12.11. 16:00 Szólj hozzá!

Címkék: múzeum iskola temető várrom 2013 Petőfi Penc Csővár Tartalom: Nézsa

süti beállítások módosítása