Szerelmem, PM emlékére

Előző évben már jártunk Tatán, igaz, télen, ráadásul egy igen zimankós hétvégén, ezért már akkor elhatároztuk, egyszer még rászánunk egy napot, hogy tényleg megnézzünk mindent, amit csak lehet. Gyönyörű idő volt, Tata csak egy ugrás Vértesszőlőstől, így aztán minden adott volt egy remek tatai kiránduláshoz.

Az első utunk természetesen a Várhoz vezetett.  

Szerelmem, PM emlékére

Valahol az újfalu szélén bukkantunk erre a színpadra, amelyről a Nógrád Megyei Hírlap így ír: „Messze földön híres a hollókői szabadtéri színpad, amely az évente itt hagyományosan megrendezendő kulturális rendezvényeknek ad otthont. Volt olyan év, amikor egy nap alatt közel tízszer több látogatója volt a szabadtéri színpadon folyó műsornak, mint amennyi lakosa van a településnek.”

Készségesen elhisszük, ám ottjártunkkor éppen nem zajlott esemény, így semmi nem szabott határt PároM színészi megnyilvánulásainak. A képeken Ali baba és a félkarú rabló látható, esetleg a Hamlet.

A várral hatalmas szerencsénk volt. Helyesebben nem a várral, hanem „házigazdánkkal”, Buttkai Istvánnal, aki mellékesen a vár gondnoka is. 

Nógrád Megyei Hírlap, 2003. november (14. évfolyam, 253-276. szám): "Egyedüli várgondnok a megyében
Húsz éve annak, hogy Szécsényben a tsz melléküzemágának varrodai üzemvezetését egy merőben más foglalkozásra cserélte fel a ma 54.  életévében  járó Buttkai István, aki 1996. augusztus 18-tól a falu felett magasodó vár gondnoka lett. Ma ilyen tisztséget Nógrád megyében egyedül ő lát el. Munkájához részmunkaidős feleségétől és a szintén helyi Szarka Krisztinától kap segítséget. Feladatuk a napi takarítás, rendcsinálás mellett a belépőjegyek, a képeslapok árusításán át a promóciós anyagokat terjesztéséig terjed. Április elsejétől október végéig minden nap nyitva tartanak, ezt követően a téli időszakban ideérkező csoportok az időjárástól függően már csak hétvégeken juthatnak be a vár belső területére.”

Február végén a vár tulajdonképpen zárva van, ám a zuhogó eső ellenére, direkt a mi kedvünkért kinyitották, sőt, mire bőrig ázva megérkeztünk, frissen sült, forró rétessel vártak bennünket.
A sziklára épített erődítményhez egy réges-régi legenda fűződik, mely a helyiek szerint a település nevére is magyarázatot ad. Történt egyszer, hogy bizonyos Kacsics András - a XII. századtól ténylegesen a Kacsics nemzetség tagjai voltak ezen a területen a földesurak - elrabolta a szomszédos földesúr szépséges asszonyát, s épülő várába zárta. Az asszony dajkája azonban, aki "mellékállásban" boszorkány volt, szövetkezett az ördöggel, és rávette őt, hogy fiait változtassa hollóvá. Így is történt, a hollók az erődítményt kőről kőre lebontva kiszabadították az asszonyt. A hollófiak azonban nem csak úgy szerteszét dobálták a köveket, hanem egy közeli bazaltsziklán új várat raktak belőlük. Ez lett aztán Hollókő vára.

És aztán eljött az a nap is, amikor lekerült PároM kezéről a gipsz, persze ez már két héttel a hollókői kirándulás után volt. Azt mondta, hogy annyira megszokta a súlyát, hogy olyan érzés gipsz nélkül, mintha nem lenne keze. Így hat hét után természetesen kicsit elsorvadtak az izmok, de gyönyörű keze volt, irigyeltem és imádtam.

Szerelmem, PM emlékére

A szigligeti várra egy teljes napot szántunk, bár ez végül soknak bizonyult, ezért maradt jócskán időnk az Ófaluban való sétálgatásra is, sőt még egy pohár borra is az Eszterházy Pincében.

 A vár története a szokásos: hopp, itt egy domb, építsünk rá egy várat! Az építők és IV. Béla mentségére szolgáljon, hogy a tatárjárás után valóban indokolt volt ezeknek a kőépítményeknek a léte, a tatárok ugyanis nem tudtak mit kezdeni velük. Meglehet, nem is nagyon akartak…

Azt hiszem, a szigligeti várról már leírtak mindent, amit tudni érdemes, például itt, meg itt, és itt is.

Meg még rengeteg helyen, 76 100 találat a guglin, plusz a képek.

Aki készületlenül érkezik, az a várban is talál tájékoztatókat:

Amúgy elég ambivalensen viszonyulunk ezekhez az ember alkotta létesítményekhez: egyrészt elismerjük azt a hatalmas mérnöki és fizikai teljesítményt, ami annak idején a létrejöttükhöz kellett, másrészt viszont látjuk mögötte a rengeteg könnyet, verítéket, amibe került, hogy azok a hatalmas kövek felkerüljenek oda, ahol vannak.

Harmadrészt pedig bármennyire is a táj részeivé váltak az évszázadok folyamán, bármennyire is lenyűgöző látványt nyújtanak ezek a gigantikus romok, valahogy mégse odavalónak érezzük őket. Nyilván túl pacifisták vagyunk, és bennünket valahogy jobban érdekelnek az unalmas hétköznapok, mint a dicső háborúk. Meglehet, ezért készült szinte több kép a kilátásról, mint magáról a várról.

 Persze azért a köveket is lefényképeztük,

és a konyhát meg a kápolnát is:

Szerelmem, PM emlékére

A Rajna a németek számára valami olyasmi (vagy még olyasmibb), mint nekünk a Duna. Több szakaszra oszlik, van a forrástól Bázelig tartó szakasz (Svájci Rajna), aztán a Felső-Rajna Bázeltől Bingenig, a Közép-Rajna Bingentől Kölnig, az Alsó-Rajna Kölntől a holland határig és végül a delta.

Mi a Közép Rajna vidéken jártunk, ami sokak szerint a folyó legszebb szakasza ( a Koblenz-Bingen közötti 67 km-es szakasz a Világörökség részét képezi), a természet és az emberi alkotások egyvelege, amely mégis valami fenséges harmóniát sugároz. 

Vadregényes sziklák ölelésében szeszélyesen kanyarog, minden sziklaormon egy vár magaslik, a parton festői kis falvak, míg Bingen felé közeledve megszelídül, lankássá válik a táj, a domboldalakon a várak mellett megjelennek szőlőültetvények, már a borok Rajnája…

Sankt Goar a Rajna bal partján fekvő, kb. 3000 lakosú kis település. Nevét egy 6. századi szentről, Szt. Goarról kapta, aki misszionáriusként tevékenykedett errefelé. Alakját számos legenda övezi, a legaranyosabb arról szól, hogy a trieri érsek csapdát akart állítani szegény szent Goarnak. A közeli kolostorból hozatott egy talált csecsemőt, és azt mondta szent Goarnak, hogy csak akkor engedi el, ha megmondja, kik a gyerek szülei. Goar persze imádkozott, és a szentháromság nevében megparancsolta a kisdednek, hogy járjon és beszéljen. S lám, láss csodát, a kicsi odalépett az érsekhez és csengő hangon megszólalt: Te vagy az apám és az apáca Afflaja az anyám. (Az viszont történelmi tény, hogy az érseknek az említett apácával való viszonya miatt le kellett mondani – hiába, no, a 6. században még adtak valamit az erkölcsre…)

No, este volt már, mire megérkeztünk St. Goarba, gyorsan elfoglaltuk a szobánkat a „Hotel an der Fähre” nevű szállóban, ami – mily meglepő - a kompkikötő mellett van.

Kicsit sétáltunk a Rajna partján, élveztük a csodálatos látványt, amit a hegyek közé szorított folyó nyújt, majd az egész napos „kalandoktól” eltelve nyugovóra tértünk.

A szálló rendkívül rugalmas volt az irányú kérésünkkel, hogy korábban reggelizhessünk (eredetileg fél 9-től lehetett volna), így fél 8-kor, a bőséges reggeli után újult erővel vágtunk neki a városka melletti hegynek, hogy feljussunk Rheinfels várába. Ez a Rajna menti várak közül a legnagyobb, a 13. század közepén kezdték építeni, története nagyjából megegyezik a koblenzi Ehrenbreitstein történetével: folyamatosan bővítették, majd a 17. században francia kézre került, akik felrobbantották, naná. A romok kövei szolgálták az 1800-as években a koblenzi erőd újjáépítésének alapanyagát.

Nagyjából egy órát ténferegtünk, minden oldalról megcsodáltuk a kilátást:

Sankt Goarshausent a Rajna jobb partján  Rajnai Palahegység sziklás ormai szorítják a folyó mellé, két szemközti hegyen két vár emelkedik, a „Katz” (magyarul macska, mivel a középkorban a Katzenelnbogen nevű grófsághoz tartozott a falu) és a „Maus” (egér, a trieri érsekség tulajdona volt).

Sankt Goarshausenben irtó rendesek voltak a „Touristinformation”-nál, megengedték, hogy otthagyjuk a hátizsákjainkat, amíg meghódítjuk a hely (és talán a Rajna) leghíresebb látványosságát, a „Loreley”-t.

Ez tulajdonképpen egy 132  m magas szikla (ismét csak összehasonlításképp: a Gellérthegy 137 m magas), ami a folyóba benyúlva leszűkíti és éles kanyarra kényszeríti azt. Ez a szakasz a hajósok réme volt, tele zátonyokkal, ahol bizony sok figyelmetlen kapitány szenvedett balesetet a hajójával. A néplélek mondát szőtt a szikla köré, amelyet  Clemens Brentano romantikus költő 1801-ben írt balladájában országos hírűvé emelt. Ő adta a helyi mondákban szereplő szirénnek a Loreley nevet, aki szépségével és csodálatos énekhangjával bűvölte el a hajósokat, akik a veszélyes áramlás ellenére már nem a menetirányt figyelték, s így hajójuk összetört a sziklán.

Mégis Heinrich Heine gyönyörű verse Szabó Lőrinc fordításában a legszívszorítóbb feldolgozása a mondának.

(A Loreley néhány zátonyát az 1930-as években felrobbantották, így az átjáró az évek során sokat veszített korábbi veszélyességéből.)

 Két Loreley szobor:

Miután visszatértünk, még tettünk egy kis sétát Sankt Goarshausenben,

majd elhajóztunk a „Rajnai kirándulás” végállomása, Bingen felé. A hajóútról nincs mit mondani, beszéljenek inkább a képek:

 Természetesen majd' minden hajót le kellett fényképeznünk, mivel PároM rajong mindenért, ami vasból van, legyen az kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas - ja, nem az a Gombóc Artúr -,  és hát a Rajnán elég nagy a hajóforgalom, sokkal nagyobb, mint a Dunán: teher-és kirándulóhajók, uszályok, hajóvonták, vitorláshajók, kompok; mindenféle vízi járművel lehet találkozni:

Olyannyira rácsodálkozott a hajókra, hogy a várakról szinte meg is feledkezett, szerencsére ott voltam én, hogy felhívjam a figyelmét a természeti és épített táj furcsa harmóniájára. Úgyhogy két hajó fényképezése között volt egy kis idő a középkor eme többnyire erősen fallikus szimbólumainak a megörökítésére. Gyakorlatilag a Rajna mindkét oldalán minden markánsabb sziklán vagy annak oldalában magasodik egy vár, nagyrészüket a 12.-13. században építtették a német rablólovagok, mindegyiknek megvan a maga izgalmas története és legtöbbjük jó állapotban van, köszönhetően a jelenlegi (vagy régebbi) tulajdonosok újjáépítési/restaurálási törekvéseinek. Mi 15 darabot számoltunk össze, de lehet, hogy néhány elkerülte a figyelmünket.

Bingenbe estefelé érkeztünk, szállásunk szerencsére nem volt messze hajókikötőtől. Szállásadónőnk, Astrid, nagyon kedves volt, nem vette zokon késői érkezésünket és másnap reggel korai távozásunkat.

Egy rövid városi sétát követően fáradtan zuhantunk az ágyba, másnap korán kellett kelnünk, mivel még el kellett buszoznunk Frankfurt Hahn-ba, és kicsit stresszeltünk, hogy többszöri átszállással időben odaérjünk a fél kettes kapuzárásra.

Így aztán sajnos Bingenből tényleg nem sokat láttunk, és valamiért nem is fényképeztünk, helyette itt van egy kis videó-összeállítás a városról.