Szerelmem, PM emlékére

2010-ben a már említett andalúziai kiránduláson kívül – anyagi okok miatt -  csak egy rövid, egynapos  martonvásári  kirándulásra futotta.

Martonvásár, ez az 5500 lakosú kis település, két dolog miatt vonzott bennünket: a mindössze 30 km-es távolság miatti olcsósága és PároM örök kedvence, Beethoven miatt.

Maga a falu nem mutatott túl sokat, igaz nem is nagyon jártuk be, hiszen a kastély az állomástól 7-800 méterre van, és ezúttal nem tévedtünk el. A park hatalmas, a kastély részletgazdag, az óvodamúzeum pedig nosztalgikus emlékeket ébresztett bennünk, az egész komplexum lenyűgöző, úgyhogy az egész napot ott töltöttük.

A kastély az 1783-as építésétől kezdve egészen 1893-ig a Brunszvik család tulajdonában volt, majd a Dréher család vette meg, ám ők sajnálatos történelmi okok miatt csak 1945-ig birtokolhatták, ekkor ugyanis államosították. Szerencsére nem olyan sorsra jutott, mint oly sok kastély Magyarországon, mivel 1953-ban a MTA kezelésébe került, így aztán viszonylag épségben maradt, sőt, a 70-es években csodálatosan helyreállították. Jelenleg is az MTA kezelésében van, itt működik a MTA Agrártudományi Kutatóközpontja.

Amikor Brunszvik Antal 1758-ban megvásárolta a martonvásári birtokot, csak határtalan mocsarat talált itt. Első feladata a mocsár lecsapolása, a vízelvezetés volt, nagyobb építkezésekre csak azután kerülhetett sor. A barokk kastélyt és a kápolnát 1773-75 között építette. Az épület közelében feltehetően barokk, távolabb tájképi kertet alakítottak ki az eredeti növényzet felhasználásával, mintegy 100 ha területen.

Fia a park tájképi jellegét erősítette, 1870-75 között pedig a kastélyt alakíttatta át a ma is látható neogótikus épületegyüttessé. Ezzel egyidőben a kertben is folytak átalakítások, főleg az egzóták száma gyarapodott, de van itt platán, tulipánfa, japán akác, fekete dió, páfrányfenyő, tiszafa, ciprusfenyő, juhar és számos egyéb fa, botanika iránt érdeklődőknek igazi ínyencfalat. Martonvásár a zenei kultúra különleges helye is, 1958. óta nyaranta a tó közepén található kis szigeten koncerteket tartanak. Az 1970-ben elpusztult fekete nyárfa-óriás alatt Beethoven szívesen időzött. A vasút megépítésekor a töltés a parkot kettévágta, területét 70 hektárra zsugorította. A kastély és park együttesét a II. világháborúban tetemes károk érték. A helyreállított kastély és parkja jelentős művészeti és építészeti alkotás, műemléki és természetvédelmi oltalom alatt áll. (forrás: http://www.dinpi.hu/martonvasari-park-tt)

A Brunszvik család talán nincs benne annyira köztudatban, mint sok más nemesi család, pedig nekik köszönhetjük – némi túlzással – az Apassionata-t és a az óvodarendszert.

Az úgy történt, hogy Brunszvikné Seeberg Anna bárónő elhatározta, hogy a gyerekeinek meg kell tanulniuk zongorázni. Zongoratanárnak az akkor már híres Beethovent gondolta legalkalmasabbnak, két lánya kíséretében felkereste hát a Mestert. És ez a kezdete egy igen-igen furcsa, szenvedélyes és szenvedéssel teli kapcsolatnak Beethoven és Josephine, a „halhatatlan kedves” között (bár az igazsághoz tartozik, hogy a Beethoven-kutatók között nincs konszenzus a „halhatatlan kedves” kilétét illetően, ám BJ a legvalószínűbb jelölt). Josephint ugyanis még abban az évben férjhez adják Joseph von Deym grófhoz, akinek 5 év alatt 4 gyereket szül. Josephin zongoratanáraként Beethoven rendszeres látogatója a családnak, és a gróf 2004-ben bekövetkezett váratlan halála után szerelmi kapcsolat szövődik közöttük, ám négy-gyerekes családanyaként Josephin vállára hatalmas súlyként nehezedik a társadalmi konvenciók és az anyagi gondok terhe, egy „nincstelen” zeneszerzővel való kapcsolatnak semmi perspektívája. Erről Teréz így ír húgának, Karolinnak: „"De mondd, Pepi (megj: Jozefin beceneve) és Beethoven, mi lesz ebből? Vigyáznia kell magára. Úgy gondolom, rá vonatkoznak a szavak, amelyeket a zongorakivonatban aláhúztál: Szívének elég erősnek kell lennie, hogy nemet mondjon; szomorú kötelesség, talán a legszomorúbb valamennyi közt". 1810-ben aztán férjhezmegy egy észt báróhoz.

Beethoven az 1800-as évek elején többször vendégeskedett Martonvásáron, az Appassionata-t bizonyíthatóan itt fejezte be, és Brunszvik Ferencnek - Teréz és Jozefin testvérének -  ajánlotta.

A Beethoven Múzeum korhűen berendezett szobáin végigjárva olyan érzésünk volt, mintha visszaröppentünk volna a Brunszvikok korába, áhítattal simogattuk meg a zongorát, amin a Mester játszott, rácsodálkoztunk a saját kézzel írt kottára és a rengeteg képre, szoborra, amely mind a halhatatlan géniusznak állít emléket.

A Brunszvik-család talán leghíresebb tagja Brunszvik Teréz, a magyar kisdedóvók létrehozója, a női egyenjogúság reformkori élharcosa. Az ő emlékét hivatott őrizni az óvodamúzeum, ahol igazán tanulságos és szórakoztató órát töltöttünk, gyakori „jé, erre emlékszem” felkiálltásokkal. 

 Amit a faluból még láttunk, az az Emlékezés tere közvetlenül a kastély mellett/előtt. Nevéhez méltón van itt Aradi vértanúk emlékműve, világháborús emlékmű, Trianon emlékmű, '56-os emlékmű, meg még egy "Szabadság fája".

Az ötlet tulajdonképpen tetszett, de a megvalósítás valahogy furcsára sikeredett, olyan esetlegesnek, koncepciótlannak tűnt számunkra az egész.

Természetesen ott, akkor rögtön elhatároztuk, hogy egy koncertre egyszer még visszajövünk ide. Hosszú maradt a bakancslista...

Szerelmem, PM emlékére

Eredetileg nem terveztünk „hegymászást”, se nagyobb túrát, de a helyiektől megtudtuk, hogy van a közelben egy várrom, ami az egyébként is megtekinteni kíván horgásztó felől közelíthető meg, így hát eldöntetett, hogy ha már ott vagyunk a horgásztónál, mit nekünk még pár kilométer, megnézzük azt a romot is.

A horgásztó – ellentétben a kecskédivel és a diósjenőivel, Sástóról nem is beszélve - valamiért nem igazán fogott meg bennünket. Annyira nem, hogy – szokásunktól eltérően - körbe se jártuk.

A várromhoz történő kiruccanás viszont keményebb dió lett, mint gondoltuk. Értelemszerűen, mint majd' minden vár – egy közeli magaslaton van. Na, ez a magaslat sokkal, de sokkal meredekebb volt, mint hittük. PároMat eléggé megviselte a kaptató, sajnos így utólag belegondolva, már itt fel kellett volna, hogy tűnjön, mennyire. Régebben ilyen „túrák” meg se kottyantak neki, most pedig le-lemaradozva, útközben meg-megpihenve - és fényképezve: 

lihegve értünk fel a várromhoz.

Ami a szó szoros értelmében rom:

 Még indulás előtt megbeszéltük, hogy semmiképpen se Nézsa felé térünk vissza, hanem a közeli település, Csővár felé támadunk – a vár nagyjából a két falu között félúton van -, ahol majd buszra ülvén, Pencen átszállva – Nézsa és Csővár között nincs közvetlen buszjárat – térünk vissza a Korándiba.

 Természetesen Csővár felé félúton megint eltévedtünk, valahol, valamikor jobbra kellett volna lennie egy mezőgazdasági útnak, ami nem volt, vagy nem vettük észre, csak mentünk

mindig visszafelé fényképezve, mert nem tudtunk elszakadni a várromtól

mire végre megláttuk – reményeink szerint – Csővár és nem Nógrádsáp vagy Acsa, esetleg Záhony házait.

Még egy utolsó pillantás a vár romjaira:

És már meg is érkeztünk Csővárra, amiről - hatalmas megkönnyebbülésünkre - ez a tábla győzött meg bennünket:

A falu közepén húzódó parkban találkoztunk Zsuzsi nénivel – akit olyan 70-80 év körülinek tippeltünk -, éppen a templomból jött, beszédes kedvűnek látszott, így hát szóba elegyedtünk vele. A szóba elegyedés indoka nyilván az a kérdés volt, hogy hol juthatnánk enni-innivalóhoz, de végül is egy jó kis beszélgetés lett belőle, aminek a lényege az volt, hogy vasárnap lévén – pedig hol volt akkor még a vasárnapi zárvatartás! – SEMMI nincs nyitva a faluban, de amúgy jó kis falu ez, és bizony, ő utoljára kisiskolás korában látta a várromot valami iskolai kirándulás keretében.

Ezek után körbejártuk a parkot, megtaláltuk a buszmegállót, körbejártuk a falut, ami igazán kedves meg minden, de fényképezni csak ezt fényképeztük le, fogalmam sincs, mi akar lenni és milyen épület előtt:

majd még párszor körbejártuk a parkot,

közben kicsit üldögéltünk is, emlékeim szerint találtunk valami működő ivókutat, majd újra sétáltunk kicsit,  és hipp-hopp máris Penc felé száguldott velünk a busz.

Penc a maga 1500 lakosával már-már „nagyváros” a 1200 lakosú Nézsa, az 550 lakosú Alsópetény és a 620 fős Csővár mellett. A buszról leszállván visszafelé indultunk, mert útközben MINTHA láttunk volna valami étterem-félét. És valóban, meg is találtuk a Medina éttermet, ahol ettünk-ittunk valamit, majd még beugrottunk a múzeumba. 

Itt eléggé meglepetésként ért bennünket, mivel eddig fogalmunk se volt róla – bár eléggé ismerjük ez életútját -, hogy Petőfi többször is megfordult Pencen, „itt élt anyai nagynénje, Hruz Éva és aszódi osztálytársa:Csörföly Lajos és Dlhányi Zsigmond. Első alkalommal 1835-ben karácsonyi vakációra jött Csörföly, Dlhányi és Jakubovics (Kemény) János cinkotai iskolatársával. Másodszor a híres penci szüretre érkezik Selmecről, diáktársai Kosztolányi Endre és Osztroluczky Jánostársaságában.

1838 szüretét is itt töltötte. A Kosztolányi családnak a híres Menyecske-hegyen 15 hold szőlője termett.
Mindkét alkalommal két-két hetet töltött itt a Kosztolányi család vendégeként. Harmadik és negyedik látogatása 1843 nyarára esett a Csörföly családnál. Ekkor Horváth Károly és Dlhányi Zsigmond barátaival gyalogolt Pencre Gödöllőről. Minden bizonnyal Pencen keletkezett A hűtelen c. verse, mely az első fennmaradt zsengéje. A penci szőlőhegyekre gondolt, amikor a Sovány ősz c. versét írja.”

Ezzel nagyjából véget is ért nézsai kirándulásunk, másnap, elutazás előtt természetesen megnéztük a temetőt.