Szerelmem, PM emlékére

Nos, Perőcsény igazi zsákfalu: Vámosmikola és Kemence között fekszik egy festői völgyben, a Börzsöny ölelésében. Az Ipoly mentén jövet-menet többször átutaztunk rajta, és mindig megbeszéltük, hogy ide még eljövünk. A dolgot nehezítette, hogy nem nagyon találtunk szállást. Egy szem ajánlatot dobott a gugli, maga a polgármesternő, talán valami Irma foglalkozott szobakiadással. Írtunk is neki, de nem válaszolt, így aztán cseppet sem szomorkodva ismét Galovics úr vendégszeretetét élveztük Dióligeten, megfogadva, hogy ezúttal szigorúan csakis Perőcsényre koncentrálunk, mintha ott laknánk.

Ezt nagyjából az első napig tudtuk tartani, reggel ugyanis megbeszéltük, hogy minden bizonnyal Perőcsényből is átrándulnánk Nagybörzsönyre kisvasutazni, így aztán első utunk ide vezetett.

Sajnos, arra már nem emlékszem, hogy milyen megfontolásból és milyen útvonalon tettünk egy nagyobb (kisebb?) sétát a visszaúton, a képek mindenesetre arról tanúskodnak, hogy lefelé nem vonattal mentünk, hanem gyalog. Elképzelhető, hogy a sínek mentén lesétáltunk a kisvasút „Kisirtás” megállójáig, és onnan vonatoztunk vissza Nagybörzsönybe. Nem tudom.

 Másnap aztán tényleg átbuszoztunk Perőcsénybe. 

A túrát illetően volt egy kis nézeteltérésünk, én ugyanis PároM druszájára, a Miklós-tetőre szerettem volna felmenni, ám PároM határozottan kijelentette, hogy nincs az az isten, hogy ő egy 700 méteres csúcsra felmásszon, meg egyébként is messze van. Így aztán maradt a Holló-kő. Oké, az tényleg csak 685 méteres és tényleg közelebb van. A szakirodalom szerint „a Holló-kőről a Magas-Börzsöny főgerince által határolt katlanba pillanthatunk le, valamint a főgerinc szemben lévő oldaláról (Magosfa-Csóványos) lefutó kisebb gerincekre, völgyekre. A katlan egyébként egy ősvulkán maradványa, aminek teteje egy idő után beszakadt. Ezt szakszerűbben kalderának szokták nevezni. Holló-kő tulajdonképpen három különálló szikla gerinc, melyeket nagyobb mélységek választanak el egymástól.”  

Mi persze nem ládáztunk, meg úgy nagyjából semmit se tudtunk se katlanról, se főgerincről, egyszerűen csak gyönyörködtünk a tájban:

Innen indultunk:
	és ez volt a cél:

 Visszaúton botlottunk bele - ha nem is a világ, de az általunk látott legnagyobb hangyabolyba:

A kimerítő séta után kerestünk valami etetőhelyet Perőcsényben, valószínűleg találtunk is, hiszen nem haltunk éhen, de mély nyomokat nem hagyott bennünk, fénykép se készült. Úgy rémlik, hogy valami boltban vettünk parízert, paprikát, ilyesmit, és azt egy parkban elfogyasztottuk.

Azután ténferegtünk kicsit a faluban, és bár sok izgalmas látnivalóra nem számítottunk, azért ez a turul kicsit meglepett bennünket:

Perőcsény kellemes kis falu,  

és nagyjából ennyi ragadta meg a figyelmünket.

Az utolsó napot a kedvenc falunkban való nézelődéssel töltöttük. 

Megtettük a kötelező sétát az Ipolyhoz:

És lőttünk két cuki képet, amelyeknek talán azt a címet adnánk, hogy "anya gyermekével".

Írtam volt, hogy Ipolytölgyes eddig az egyetlen falu, ahova visszatértünk, mégpedig szilveszterkor.

Ezúttal tehát - a kánikulára való tekintettel - néhány hűsítő kép:

Előző: Ipolytölgyes II.

Ahányszor itt jártunk, mindig ilyen kevés víz volt az Ipolyban. A Kossuth utca végétől hangos zeneszó kísérte utunkat, mint később megtudtuk, ez a Szent Erzsébet Otthonból jött, ahol fogyatékos embereket gondoznak, és éppen valamilyen rendezvény volt.

Maga a falu nagyon gondozott, tiszta utcák, ápolt előkertek. Természetesen itt találtunk egy kedvenc épületet. (A lakóházak vonatkozásában meglehetősen kategorikusak vagyunk: a „tetszik”-be csak azok kerülhetnek be, amelyek valamivel „megfognak” bennünket, amelyekben szívesen laknánk – még akkor is, ha nem éppen új, sőt akár még újszerű állapotban sincsenek.)

Természetesen itt is megvan a szokványos, sárga templom, és egy elbűvölően naiv kápolna. A templom – legnagyobb sajnálatunkra – zárva volt.

És itt, Ipolytölgyesen szoktunk rá, hogy megnézzük a temetőket. Belátom, morbidnak tűnik az ötlet, hogy az ember vadidegenként falusi temetőket látogat, de van bennük valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. A falusi temetők kicsi, és bármily abszurdnak tűnik is, de emberközpontú helyek. Itt van értelme a végtisztesség szónak; és szerintünk nagy dolog, ha valaki élete végén megkapja a végtisztességet. Igen, a falusi temetőket belengi valamiféle szelíd megnyugvás, emlékezés szeretteinkre, még akkor is, ha ők nem itt nyugszanak. Emlékezzünk hát tisztelettel és szeretettel mindazokra, akik nem lehetnek már velünk. És ne csak halottak napján.

 Következő: Ipolytölgyes - a visszatérés

Előrebocsátom, hogy Ipolytölgyesről nem tudok és persze nem is akarok elfogulatlanul írni. Ez az 500 lelket sem számláló falucska Szob és Vámosmikola között annyira, de annyira a szívünkhöz nőtt, hogy eddig ez az egyetlen hely, ahova valóban visszatértünk. (Pedig sok olyan település volt, amire azt mondtuk, hogy vissza kell menni, de egyelőre úgy tűnik, van még sok megnézésre érdemes.)

Egy szombat reggel tehát nekilódultunk az ismerős úton (zónázó+busz), és nagyjából 1 órás utazás után megérkeztünk Ipolytölgyesre, ahol szerencsésen megtaláltuk Galovics úr házát. Ő rendkívül közvetlen kedvességgel fogadott bennünket, ágynemű a kocsiba és menjünk. Szóval a saját autóján fuvarozott el bennünket a falutól mintegy 1,5 – 2 km távolságra található „Dióliget” nevű helyre, ahol présházak sokasága között bújik meg az övé is. Mellesleg szőlő nincs a közelben. 

A vendégház számunkra maga volt a csoda. Galovics úr szemmel láthatóan törekedett arra, hogy a présház autentikus jellege megmaradjon, ugyanakkor azért csak-csak legyen benne némi komfort. Sikerült neki, mi le voltunk nyűgözve. Ha valakinek nem létkérdés a tévé, az internet, nem vágyik jakuzzira és minibárra, deellenben szereti a csöndet, a nyugalmat és a kissé puritán környezetet, az semmiképp ne hagyja ki a Galovics vendégházat! Direkt olyan képeket kerestem, amelyek nincsenek a honlapon. Ez a pince szintén Galovics úr tulajdona, remek borokat ittunk itt, mivel természetesen meghívott bennünket egy kóstolóra. (Úgy látszik, a pincetulajdonosok már csak ilyenek. )

<