Szerelmem, PM emlékére

Fuente del Piedra

Nos, mint említettem volt, minden gondos előkészületünk ellenére ért bennünket kellemetlen meglepetés, mégpedig a visszaúton Córobából Málagába. Az úgy történt, hogy  - mint ismert, lehetőség szerint nem szeretünk ugyanazon az úton menni, amelyiken jöttünk -  még otthon a térképet böngészve feltűnt, hogy van ott egy „Fuente del Piedra” nevű tó Córdoba és Málaga között, kb 8-9 km-re egy Santa Ana nevű állomástól, és ebben a tóban flamingók fészkelnek. Hát, ha már arra járunk, nézzük meg a flamingókat, mi az nekünk, az a kis séta!

Az első meglepetés – bár sejtettük, de azért erre nem számítottunk – maga Santa Ana.

Ez egy teljesen normális, korszerű állomás, elképesztően modern, csilivili, futószalagos csomagvizsgálóval, pénztárral, lifttel, nem tudom, hány sínpárral... a spanyol semmi közepén. Tényleg szó szerint nincs ott semmi. Miközben 6 km-re délre ott van a Bobadilla nevű vasúti csomópont… Emlékeim szerint két vagy három óránként megy egy busz a nagyjából 18 km-re fekvő Antequerába, de még véletlenül sincs a vonat érkezéséhez igazítva, legalábbis a mi vonatunkhoz nem volt csatlakozás. 

Nem ismerjük az állomás keletkezésének történetét, mi EU-s pénzeket sejtünk a háttérben, és valami furcsa asszociációval a bodrogkeresztúri kilátó jutott eszünkbe, nyilván azért, mert akkorra még nem készült el a híres ősküi buszmegálló.  

Oké, elismerjük, hogy Santa Anában legalább megállnak vonatok. De minek, ha onnan gyakorlatilag csak autóval lehet elérni a civilizációt…

A képen is látszik, a vasútállomás hatalmas forgalmat bonyolít.

Úgy emlékszem, hogy csak mi ketten szálltunk le a vonatról, az épületben ténfergett pár utasnak kinéző egyén, kicsivel több biztonsági őr jellegű egyenruhás fazon, mi meg térképpel a kezünkben keresni kezdtünk valakit, aki megmondhatná nekünk, hogy jutunk el Fuente del Piedrába, már úgy értve, hátha elnéztük a dolgot, és mégis van valami jármű, hogy ne kelljen már annyit gyalogolnunk. Hát nem volt, így aztán elszántan nekivágtunk a 8 km-es útnak.

Itt még viszonylag optimistán tekintettünk a túra elé:

Királyházi tapasztalataink alapján volt némi képünk arról, mi vár ránk, de a spanyol valóság sokkal elkeserítőbb volt. Eredetileg azt reméltük, hogy legalább a táj mutat majd valamit, de gyakorlatilag majd’ 8 km-en keresztül balra oliva-ültetvények, jobbra pedig – kapaszkodj meg, Kedves Olvasó! – egy szinte teljesen kész kísértet autópálya, amin nem látszott, hogy az utóbbi pár évben dolgoztak volna rajta, és mindez pompás kerítéssel elválasztva a földúttól, amelyen mi haladtunk…

És akkor már csak a mezőn kellett átvágnunk,

hogy tényleg elérjük a tavat:

Na, igen, eddig reméltük, hogy legalább az út utolsó szakaszát kellemesen susogó nádas között, flamingócsicsergéstől - tényleg, mit csinál a flamingó? - kísérve, tóparton andalogva tesszük meg. 

Ám az út továbbra is elég sivár környezetben kanyargott, tisztes távolságra a tótól. Nyilvánvaló, hogy errefelől viszonylag kevés turista érkezik…

Egy kisebb magaslatról sikerült végre megpillantanunk a flamingókat, a képek eléggé zoom-olva készültek, és a második meglepetés: nagyjából ez volt a legtöbb, amit flamingóból láthattunk.

Itt a tóról meg a flamingókról mindent megtudhattunk – volna, ha nem spanyolul és angolul lettek volna a magyarázó szövegek. Szerencsére készültünk, így aztán nagyjából képben voltunk, hogy egy 1364 hektáros védett területen fekszik, itt él Európa legnagyobb rózsaszín flamingó kolóniája – eddig fogalmunk se volt arról, hogy Európában is élnek flamingók. A Fuente de Piedra lagúna sósvízű. Ezért aztán a párolgás miatt egy vékony sóréteg lebeg a víz tetején, amitől a lagúna éppen úgy néz ki, mint egy hatalmas tükör, és tényleg úgy nézett ki.

Kicsit megpihentünk az ápolt parkban, majd útnak eredtünk Fuente del Piedra falu felé, ami a hátunk mögött lévő 8 km után tényleg csak egy ugrás volt. A faluban kicsit elbizonytalanodtunk, mert senki nem tudta nekünk megmondani, melyik buszmegállóból megy a buszunk Málaga felé – lehet, hogy szerény spanyoltudásunk volt az oka - ,ami azért lett volna fontos, mert ha lemaradunk róla, akkor csak a kétóránként közlekedő Fuente del Piedra-Antequerra járattal tudtunk volna menni, antequerrai átszállással, de végül is kisakkoztuk a menetirányt és sikerül!

Így aztán este 8-kor – az Andalúziában igazából még nem is este, hiszen 10-ig világos van – meglehetősen fáradtan megérkeztünk La Calába, a bázisra, ahol PároM húgáék akkoriban laktak.

Ha eddig nem tudtuk volna, milyen jó dolog egy medence a kertben, akkor most kiderült volna. De tudtuk. :-)

Azért nem lehet rossz ilyen helyen tengetni a mindennapokat, de Andalúziában a medence legtöbb ház szerves tartozéka.

Benalmadena

Pár nap múlva, megunva a tengerparti rekreációt, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje egy „komolyabb” programnak, felkerekedtünk hát Benalmadenába. Azért pont oda, mert Málagába jövet-menet az autópálya felett mindig rácsodálkoztunk a hegyre felkúszó kötélpályára. Kitudtuk, hogy a lenti végállomása Benalmadenában van, így aztán hétfőn felkerekedtünk, hogy mi is „feltereféricózzunk”  a hegyre. A dolgot az teszi igazán pikánssá, hogy PároM, erősen tériszonyos lévén, nem igazán élvezi az ilyesfajta kirándulásokat, de a koblenzi kötélpálya elég jó bemelegítő volt ehhez a programhoz.

A teleferico végállomása Benalmadena Arroyo de la Miel városrészében van, 

Ez itt a Tivoli bejárata:

Az út felfelé is érdekes,

 de az igazi attrakció a hegytetőn várja az embert, ahova kiépített ösvényen lehet feljutni.

Bármerre fordulunk is, lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé:  

Északon a Sierra Nevada csúcsai,	délen a tenger,
	állítólag Marokkóig ellátni,
	hát, nem tudom, mi nem láttuk Marokkót, igaz, sikerült kifognunk egy kissé felhősebb napot.

 Érdemes 13 óra előtt felérni, mivel akkor kezdődik a rendkívül látványos ragadozómadár-bemutató.

A visszaút lefelé igen-igen látványos, végig szemben a tengerrel:

Sajnos a hegytetőn való mászkálás teljesen elvette PároM elejét – igen, valószínűleg már akkor is benne voltak a megvadult sejtek -, így aztán Benalmadena többi látnivalója – a Delfinárium (Selwo Marina Delfinarium), az Akvárium, az óváros (Benalmadena Pueblo), a Pillangópark (Mariposario), a kikötő, a Colomares kastély - mind-mind kimaradt, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy jövünk még rokonlátogatóba, és akkor lesz módunk mindezt bepótolni…

Aztán szombaton: PároM nagy szerencséjére a sógora is imádja a focit, Málaga környékén élve természetesen Málaga-szurkoló lett, bérlettel, zászlóval, miegymással, ami a szurkoláshoz kell, így aztán PároMnak lehetősége adódott elmenni a La Rosaleda stadionba egy Málaga-Almeria meccsre, ami 2:0-ás Málaga győzelemmel végződött. PároM elbeszélése szerint – én ezt a programot kihagytam – egy spanyol meccs hangulata teljesen más, mint az itthoniaké, nem beszélve a majdnem teltházról, ami Málagában közel 30.000 nézőt jelent.

Marbella

Marbella, a Costa del Sol gyöngyszeme, a legtöbb embernek a csillogás, a luxus, az itt nyaralgató  híres színészek, a dolce vita jut eszébe. A várossal igazából 2010-ben találkoztunk először, viszonylag szerencsétlen történések kapcsán (ezt majd 2010-nél mesélem el), és akkor csak az egyik kikötőt láttuk. Most viszont rászántunk egy egész napot, hogy bejárjunk a városból annyit, amennyit csak gyalogosan lehet. Nem néztük meg a Puerto Banust, a luxuskikötőt, ami mintegy 5 km-re van a városközponttól, ezért aztán nem láttuk az „arany mérföld”-nek nevezett városrész luxusvilláit, Fahd szaudi király nyári rezidenciáját, meg úgy általában a „high society”-vel kapcsolatos dolgokat.

Amit viszont láttunk, az az „Alkotmány Park” (Parque de la Constitucion), ahol ilyen gyönyörűségek vannak:

és egy kb 600 fős szabadtéri koncert-épület, az Auditorio de Marbella:

végigsétáltunk az „Avenida del Mar”-on, ahol rácsodálkoztunk Salvador Dali szobraira, egyrészt, mert ilyen téren tudatlan barbárok révén fogalmunk se volt Dali szobrász-munkásságáról, másrészt meg azért, mert Dali mint köztéri szobor, múzeum+belépő nélkül, hááát, számunkra legalábbis meglepő volt...

Kicsit üldögéltünk az Alameda parkban, ami tulajdonképpen csak annyira park, hogy fák vannak benne, de amúgy olyan benyomást kelt a sárga csempével kirakott sétányaival, mintha egy zárt télikertben sétálna az ember.

Bevallom, ezen a képen - ahogy már más képeken is - "kiretusáltam" a padon ülő PároMat, mert bár ez a blog most már róla szól, mégis szeretném megőrizni az inkognitóját.

És végül lődörögtünk kicsit az óvárosban, ami igazi meglepetés volt számunkra abban az értelemben, hogy Marbella hírneve alapján nem számítottunk ilyen igazi, hamisítatlan spanyol középkori hangulatra.

	És a híres narancsfák tere, a Plaza de los Naranjos, Marbella nosztalgikus történelmi főtere. A tér a narancsfákról kapta a nevét, de itt található az 1485-ben épített "Ayuntamiento", a városháza és persze számos 16. századi épület. És ismét felhívnám a figyelmedet, Kedves Olvasó, a színes csempével, kővel, akármivel kirakott járdákra. Andalúziában - főleg a régi városrészekben - nincs szürke aszfalt-járda. És persze a növények, virágok, futók minden mennyiségben.

Rincón de la Victoria

Hazautazásunk előtt még elbuszoztunk Rincón de la Victoriába, hogy megnézzük a La Cueva del Tesoro-t, a kincsesbarlangot. Nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint még az arab időkből származó hatalmas kincs van itt elrejtve, ami persze alaposan felajzotta az erre fogékonyak képzeletét, így aztán évszázadokig kutakodtak a barlangban kincsek után, olyannyira, hogy egyikük, egy bizonyos Antonio de la Nari a nagy igyekezetben, hogy megnyisson egy galériát, saját magát robbantotta fel 1847-ben. Egyébként találtak itt archeológiai leleteket is a neolitikumból.

Mivel egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, ezért az alábbi képek nem igazán tudják visszaadni a látottakat.

Íme, a barlang bejárata:És a barlang:

	Bár a barlang nem kifejezetten cseppkőbarlang, azért láttunk néhányat:

Rincón de la Victória amúgy egy kellemes kis település, de semmi különös nincs benne, már persze ha eltekintünk a tengertől…

 Aztán másnap búcsút intettünk Andalúziának, nem sejtvén, hogy örökre…

Szerelmem, PM emlékére

Nos, először is le kell szögeznünk, hogy a Mezquita tényleg nagy. Óriási. Hatalmas. Persze, utazás előtt leírva láttuk, hogy 179 m hosszú és 134 m széles, ám nem igazán tudtuk elképzelni, milyen is a valóságban, még úgy sem, hogy PároM – focirajongó is lévén – igen hatásosan egy focipályával próbálta összehasonlítani, ami ugye nagyjából 100-110 m hosszú és 70-75 m széles, nade másfél, teljesen fedett, oszlopokkal zsúfolt focipálya, ugye…

Nos, nem is akarom tovább szaporítani a szót, a Nagymecsetről már mindent leírtak, elmondtak, amit tudni érdemes, kutakodásaim során ez a leírás nyerte meg legjobban a tetszésemet. Érdekes, alapos, olvasmányos, ennél jobbat én se tudnék, sőt.

Persze, mi is ismertük V. Károly híres mondását, mely szerint „ most van valamitek, ami bárhol megtalálható, azelőtt viszont olyasmitek volt, amiből csak egy létezett a világon", de semmiképp se értünk egyet vele. Hiszen azzal, hogy egy mecsetbe beleapplikáltak egy katolikus templomot, nem szűnt meg a mecset egyedisége, sőt, szerintünk ezzel vált igazán kuriózummá, és persze ez is megerősítette azt, amiben mindig is hittünk/szeretnénk hinni, hogy az emberiség nagyrésze vallástól, származástól, nemzetiségtől függetlenül teljesen jól elvan egymással, ha békén hagyják. Ha békén hagyják…

És akkor a Nagymecset, ahogy mi láttuk.

Említettem, hogy két napig csak a várost jártuk, ám a Mezquita szinte mindenütt ott volt:

A torony érdekessége,	hogy a régi minaret tetejére építették.
Amúgy most 69 m magas,	a minaret 48 m magas volt.
Sajnos, mi kicsit korán jártunk erre, mivel 2014. óta a torony újra látogatható.

Persze sétáink során többször el is mentünk a Mezquita mellett:

 A narancsos udvar  minden mecset elengedhetetlen tartozéka, rituális mosdás, ugyebár. A fák alatt ténferegve nekünk azonban támadt még egy ötletünk - nem tudtuk eldönteni, hogy saját-e avagy olvastuk valahol -, nevezetesen, hogy talán arra is szolgálhatott, hogy az ember a mindennapos nyüzsgésből ide betérve megnyugodjon, lehiggadjon, mintegy relaxálódva lépjen be az isten házába. (Bár, végülis nyilván a rituális mosdás is ugyanezt a célt szolgálja.)

Állítólag 98 db narancsfa van itt, mi ugyan meg nem számoltuk.	Persze azért vannak ciprusok meg pálmák is,
meg természetesen a torony,	és a torony

Aztán beléptünk a mecsetbe, és csak tátottuk a szánkat.

 Miután elteltünk az oszlopokkal, jutott idő a részletekre is:

A Mihráb a fényviszonyok miatt meglehetősen nehezen fényképezhető:

Aztán egyszercsak átmentünk ez alatt a boltív alatt, és feltárult előttünk a templom:

Igazi, hatalmas, nagyrészt barokk templom, oltárral, szószékkel, festett ablakokkal:

Ha már ott voltunk, bementünk a kincstárba is, bár őszintén szólva mindig némi fenntartással  szemléljük a katolikus egyház által felhalmozott kincseket. 

Még egy utolsó pillantás az oszloperdőre:

És ezzel véget is ért a córdobai kirándulás.

Szerelmem, PM emlékére

A 2013-as év másik „nagy” kirándulása Spanyolország volt, szeptemberben. Azért az, mert PároM húga Spanyolországot választotta lakóhelyül. Mivel a férj vállalkozó, LÉNYEGESEN jobb anyagi körülmények között élnek, mint mi, megengedhetik maguknak Andalúziát. 2013-ban már harmadszor látogattuk meg őket. Most is felkészülten mentünk, mivel utazás előtt eldöntöttük, hogy mindenképpen ellátogatunk Córdobába. Előre megrendeltük a szállást, menetrendeket tanulmányoztunk, költségvetést készítettünk, szóval mindent megtettünk, hogy ne érhessen minket kellemetlen meglepetés. Persze azért ért…

A nagyvárosi szálláskeresés meglehetősen nehéz, pláne, ha az a nagyváros Spanyolországban van, és mi nem vagyunk birtokában a megfelelő nyelvtudásnak. Mertugye az ideális szállásnak számunkra két alapvető feltétele van, amelyek többnyire eléggé ellentmondanak egymásnak: először is a legfontosabb, hogy ne legyen drága, mert igaz, hogy rokonokat látogattunk, de a kirándulásainkat mi finanszíroztuk. Másodszor, ami szintén fontos: lehetőleg a belvárosban legyen, hogy tömegközlekedésre ne kelljen már pénzt és időt fordítani. Na, ez a két feltétel eléggé nehezen egyeztethető össze, mivel a belvárosi szállások általában drágák. Spanyolországgal az volt a szerencsénk, hogy oda a németek is szeretnek járni, így aztán találtunk egy csomó német oldalt, ahonnan aztán remekül ki tudtuk választani a nekünk legmegfelelőbbet – ehhez persze az is kellett, hogy a spanyolok gondoljanak a csóró turistákra is, és még a belvárosban is vannak olyan szállások, hostelek, amelyek megfizethetőek.

A „Hospederia Luis de Gongora” 

minden tekintetben szuper volt. Napi 40 €-ért közel Córdoba fő látványosságához a Mezquita-hoz (Nagymecset), meg úgy általában közel mindenhez, amit Cordobában mindenképpen látni kell. Nem állítom, hogy mi mindent láttunk, három nap ehhez túl kevés, de amit láttunk, az Córdoba-rajongóvá tett bennünket.

Mivel előtte Németországban jártunk, hatalmas kontrasztot véltünk felfedezni a két ország, a két nép között. Mi úgy éreztük, hogy Németország valahogy súlyos, monumentális, robusztus, komoly- hogy azt ne mondjuk, komor, de ez persze így túlzás -, nyomasztó, még a könnyed dolgok is súlyosnak hatnak. Andalúzia színes, vidám, könnyű, kecses, légies, még a súlyos dolgok is könnyednek hatnak. Lehet, hogy a sok napfény teszi? Vagy a „néplélek”? Vagy csak azért éreztük így, mert a Rajna-völgyének természet alkotta fenséges sziklaormait hasonlítottuk össze egy város színes forgatagával? Nem tudom, bár jártunk Rondában is, ami tényleg sziklára épült város, de ott sem éreztük ezt a kissé nyomasztó fenségességet…

Az első két napot ténfergéssel töltöttük, többször is elmentünk a Nagymecset mellett, szemeztünk vele, gyűjtöttük a bátorságot, hogy felkészülten érjen bennünket az élmény.

Córdoba valami egészen különleges abból a szempontból, hogy a három nagy vallás évszázadokon át békésen megfért egymás mellett, sőt, az egyetemen – amely kezdetben, a 8. században, a Nagymecsetben működött – zsidó, keresztény és muszlim tudósok gyakran egymás mellett, egymás munkásságát erősítve dolgoztak.

Córdoba négy leghíresebb szülötte:

A három vallásnak eme egymás mellett élése a teszi a córdobai – és természetesen a többi andalúziai – városképet oly szemet gyönyörködtetően változatossá, ugyanakkor mégis harmonikussá.

Két napig tehát mást se csináltunk, mint

- bejártuk a szűk kis utcákat:

Ez Córdoba talán legtöbbet fényképezett utcája, a Calleja de las Flores. Valóban egyedülálló látványt nyújt a fehérre meszelt házak, színes virágok együttese, háttérben a Mezquita tornyával.

- üldögéltünk mindenféle tereken:

Az óvárosban (és Andalúzia többi városában is) nagyon sok utca és tér ilyen apró kaviccsal van kövezve, gyakran mintát is raknak a különféle színű kavicsokból.	Ami ugyan nagyon látványos, ám a rajta való közlekedés nem túl kellemes. Még szerencse, hogy párosunk nőtagja - azaz én - sosem kedvelte a tűsarkú cipőt.

      a legtöbbet itt, amit mi csak „főtér”-nek hívtunk, az igazi neve amúgy „Plaza de las Tendillas”, azaz a „kis boltok tere”.  Kedvező elhelyezkedése az óváros és a modern városrész között igazi találkozó és pihenőhellyé teszi. A teret a „Gran Capitán” szobra uralja, aki a pezsgő 15. század végének fura figurája volt, eredetileg Gonzalo Fernández de Córdoba y Aguilar –nak hívták, és az akkor még mór uralom alatt álló Granada elleni harcokban elért katonai és diplomáciai sikereivel vívta ki a „Nagy Kapitány” nevet.

- lesétáltunk a Guadalquivir partjára, 

Igen, a háttérben az a nagy épület a Mezquita

A folyó partján sok ilyen elhagyott vízimalom van, állítólag még a mór időkből. Bennünket valahogy megérintett ez a méltóságteljes pusztulás, a múlandóságnak ez a mementója:

- átkeltünk a római hídon (Puente Romano), amit – a nevéből is kitalálható – a rómaiak építettek valamikor Kr. e. 45 körül, a Via Augusta részét képezte, amely Rómából vezetett Cádízba. A mórok teljesen átépítették, mai arculatát az azt követő évszázadok folyamatos "renoválásai" révén érte el. Hihetetlen, de majd’ 2 évezreden át az egyetlen córdobai híd volt, csak a 20. században épültek újabbak.

 A Puente Romano lenyűgöző látványt nyújt:

- körbesétálva az erődítményt - a múzeumba nem mentünk be - egy hatalmas, a Guadalquivir éles kanyarulatába beékelődő parkba jutottunk, ez a "Campo de las Verdad-Miraflores":

- bolyongtunk a "Juderiá"-ban, a régi zsidó negyedben, bekukkantottunk a 14. században épült zsinagógába is:

- természetesen láttuk a régi városfalat is, egy elég nagy része meglepően jó állapotban van, ma az óvárost választja el az új városrésztől:

- kicsit ténferegtünk a modern városrészben, annál is inkább, mert ez a két forgalmas főút közötti gyönyörű sétány vezetett az állomásra, és már érkezéskor a szállóba sietvén eldöntöttük, hogy ezt meg kell néznünk ráérősebben is:

Végül az utolsó napon bemerészkedtünk a Mezquita-ba.

Szerelmem, PM emlékére

A Rajna a németek számára valami olyasmi (vagy még olyasmibb), mint nekünk a Duna. Több szakaszra oszlik, van a forrástól Bázelig tartó szakasz (Svájci Rajna), aztán a Felső-Rajna Bázeltől Bingenig, a Közép-Rajna Bingentől Kölnig, az Alsó-Rajna Kölntől a holland határig és végül a delta.

Mi a Közép Rajna vidéken jártunk, ami sokak szerint a folyó legszebb szakasza ( a Koblenz-Bingen közötti 67 km-es szakasz a Világörökség részét képezi), a természet és az emberi alkotások egyvelege, amely mégis valami fenséges harmóniát sugároz. 

Vadregényes sziklák ölelésében szeszélyesen kanyarog, minden sziklaormon egy vár magaslik, a parton festői kis falvak, míg Bingen felé közeledve megszelídül, lankássá válik a táj, a domboldalakon a várak mellett megjelennek szőlőültetvények, már a borok Rajnája…

Sankt Goar a Rajna bal partján fekvő, kb. 3000 lakosú kis település. Nevét egy 6. századi szentről, Szt. Goarról kapta, aki misszionáriusként tevékenykedett errefelé. Alakját számos legenda övezi, a legaranyosabb arról szól, hogy a trieri érsek csapdát akart állítani szegény szent Goarnak. A közeli kolostorból hozatott egy talált csecsemőt, és azt mondta szent Goarnak, hogy csak akkor engedi el, ha megmondja, kik a gyerek szülei. Goar persze imádkozott, és a szentháromság nevében megparancsolta a kisdednek, hogy járjon és beszéljen. S lám, láss csodát, a kicsi odalépett az érsekhez és csengő hangon megszólalt: Te vagy az apám és az apáca Afflaja az anyám. (Az viszont történelmi tény, hogy az érseknek az említett apácával való viszonya miatt le kellett mondani – hiába, no, a 6. században még adtak valamit az erkölcsre…)

No, este volt már, mire megérkeztünk St. Goarba, gyorsan elfoglaltuk a szobánkat a „Hotel an der Fähre” nevű szállóban, ami – mily meglepő - a kompkikötő mellett van.

Kicsit sétáltunk a Rajna partján, élveztük a csodálatos látványt, amit a hegyek közé szorított folyó nyújt, majd az egész napos „kalandoktól” eltelve nyugovóra tértünk.

A szálló rendkívül rugalmas volt az irányú kérésünkkel, hogy korábban reggelizhessünk (eredetileg fél 9-től lehetett volna), így fél 8-kor, a bőséges reggeli után újult erővel vágtunk neki a városka melletti hegynek, hogy feljussunk Rheinfels várába. Ez a Rajna menti várak közül a legnagyobb, a 13. század közepén kezdték építeni, története nagyjából megegyezik a koblenzi Ehrenbreitstein történetével: folyamatosan bővítették, majd a 17. században francia kézre került, akik felrobbantották, naná. A romok kövei szolgálták az 1800-as években a koblenzi erőd újjáépítésének alapanyagát.

Nagyjából egy órát ténferegtünk, minden oldalról megcsodáltuk a kilátást:

Sankt Goarshausent a Rajna jobb partján  Rajnai Palahegység sziklás ormai szorítják a folyó mellé, két szemközti hegyen két vár emelkedik, a „Katz” (magyarul macska, mivel a középkorban a Katzenelnbogen nevű grófsághoz tartozott a falu) és a „Maus” (egér, a trieri érsekség tulajdona volt).

Sankt Goarshausenben irtó rendesek voltak a „Touristinformation”-nál, megengedték, hogy otthagyjuk a hátizsákjainkat, amíg meghódítjuk a hely (és talán a Rajna) leghíresebb látványosságát, a „Loreley”-t.

Ez tulajdonképpen egy 132  m magas szikla (ismét csak összehasonlításképp: a Gellérthegy 137 m magas), ami a folyóba benyúlva leszűkíti és éles kanyarra kényszeríti azt. Ez a szakasz a hajósok réme volt, tele zátonyokkal, ahol bizony sok figyelmetlen kapitány szenvedett balesetet a hajójával. A néplélek mondát szőtt a szikla köré, amelyet  Clemens Brentano romantikus költő 1801-ben írt balladájában országos hírűvé emelt. Ő adta a helyi mondákban szereplő szirénnek a Loreley nevet, aki szépségével és csodálatos énekhangjával bűvölte el a hajósokat, akik a veszélyes áramlás ellenére már nem a menetirányt figyelték, s így hajójuk összetört a sziklán.

Mégis Heinrich Heine gyönyörű verse Szabó Lőrinc fordításában a legszívszorítóbb feldolgozása a mondának.

(A Loreley néhány zátonyát az 1930-as években felrobbantották, így az átjáró az évek során sokat veszített korábbi veszélyességéből.)

 Két Loreley szobor:

Miután visszatértünk, még tettünk egy kis sétát Sankt Goarshausenben,

majd elhajóztunk a „Rajnai kirándulás” végállomása, Bingen felé. A hajóútról nincs mit mondani, beszéljenek inkább a képek:

 Természetesen majd' minden hajót le kellett fényképeznünk, mivel PároM rajong mindenért, ami vasból van, legyen az kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas - ja, nem az a Gombóc Artúr -,  és hát a Rajnán elég nagy a hajóforgalom, sokkal nagyobb, mint a Dunán: teher-és kirándulóhajók, uszályok, hajóvonták, vitorláshajók, kompok; mindenféle vízi járművel lehet találkozni:

Olyannyira rácsodálkozott a hajókra, hogy a várakról szinte meg is feledkezett, szerencsére ott voltam én, hogy felhívjam a figyelmét a természeti és épített táj furcsa harmóniájára. Úgyhogy két hajó fényképezése között volt egy kis idő a középkor eme többnyire erősen fallikus szimbólumainak a megörökítésére. Gyakorlatilag a Rajna mindkét oldalán minden markánsabb sziklán vagy annak oldalában magasodik egy vár, nagyrészüket a 12.-13. században építtették a német rablólovagok, mindegyiknek megvan a maga izgalmas története és legtöbbjük jó állapotban van, köszönhetően a jelenlegi (vagy régebbi) tulajdonosok újjáépítési/restaurálási törekvéseinek. Mi 15 darabot számoltunk össze, de lehet, hogy néhány elkerülte a figyelmünket.

Bingenbe estefelé érkeztünk, szállásunk szerencsére nem volt messze hajókikötőtől. Szállásadónőnk, Astrid, nagyon kedves volt, nem vette zokon késői érkezésünket és másnap reggel korai távozásunkat.

Egy rövid városi sétát követően fáradtan zuhantunk az ágyba, másnap korán kellett kelnünk, mivel még el kellett buszoznunk Frankfurt Hahn-ba, és kicsit stresszeltünk, hogy többszöri átszállással időben odaérjünk a fél kettes kapuzárásra.

Így aztán sajnos Bingenből tényleg nem sokat láttunk, és valamiért nem is fényképeztünk, helyette itt van egy kis videó-összeállítás a városról.

Szerelmem, PM emlékére

Furcsa módon nálunk Koblenzről turisztikai célpontként viszonylag keveset lehet hallani, pedig a  Rajna és a Mosel torkolatánál fekvő Koblenz Németország egyik legszebb és legrégebbi városa. Négy középhegység, szőlőhegyek és erdők ölelik körbe a várost, amelynek több mint 3 000 éves történelméről csodaszép templomok és kastélyok, az egykori nemesi udvarok és urasági polgárházak tanúskodnak.

Németországban a szálláskeresés nem egyszerű, mivel a hotelek általában drágák, ami meg nem annyira drága, az messze van a belvárostól. Az ifjúsági szállások (Jugendherberge) nem nekünk valók... A „Kulturhotel Koblenz"  viszont tökéletes volt. Igaz, majd’ 3 km-re van az állomástól, Ehrenbreitstein városrészben, viszont egyrészt szinte közvetlenül a Rajna partján fekszik, másrészt nagyon hangulatos mind a hotel mind a városrész, harmadrészt közel van Ehrenbreitstein erődhöz, ami Európa második legnagyobb fennmaradt várlétesítménye (a legnagyobb az ulmi „Bundesfestung”), és ott a kötélpályához, ami Koblenzben kihagyhatatlan, mert a Rajna egyik partjáról pillanatok alatt átrepít a másikra, egyenesen az óvárosba.

Koblenzbe késő délután érkeztünk, kicsit csellengtünk a Rajna partján (egyébként is arra kellett mennünk a szálláshoz),

majd a 3 km-es séta végén megérkeztünk a „Kulturhotelbe”. A felirat senkit ne tévesszen meg, a szállót régen "Hoegg"-nek hívták, nem tudjuk, miért változtatott nevet.

Kilátás az ablakból (jóóó, belátjuk, hogy a gyorsvasút meg az autópálya nem éppen attraktív, na de mégis...):

Mivel az egész napos kölni bumlizás miatt elmaradt a déli pihenő, nem sokat lacafacáztunk, gyorsan ágyba bújtunk, hogy frissen üdén vágjunk neki a másnapi feszített programnak.

Reggel már nyitásra fent voltunk az Ehrenbreitstein erődben.

Az erődről annyit érdemes tudni, hogy már a bronzkorban is lakott volt, aztán a kelták, rómaiak (Rajna-limes), majd a germánok használták folyamatosan, naná, az emberiség már csak ilyen, ha bárhol valami kis dombot látott, oda rögtön valami erődöt, várat csinált… A középkorban egyfolytában buherálták, hol egy újabb őrtorony, hol egy épület, valamit mindig kellett rajta „korszerűsíteni”. Komoly szerepe volt a 30éves háborúban, 1795-ben francia kézre kerül, 1801-ben a Német Birodalom visszakapja, de előtte a franciák még jól felrobbantják. A következő években legelő és a kezdődő „rajnai romantika” helyszíne. 1817-34 között újjáépítik, a világháborúkat viszonylag épen vészelte át, az 50-es évek óta kulturális központ, számos kiállítással, múzeummal, bemutatóval. Mivel kb. 120 méterrel van a Rajna felett (összehasonlításképp: a Gellérthegy 139 m-rel magasodik a Duna fölé), valószínűleg innen a legszebb a kilátás a városra és a Német Sarokra.

Az erődhöz egy hatalmas park is tartozik, itt tartották  2011-ben a  Szövetségi Kertkiállítást (BUGA), és amely ma kedvelt városközeli üdülőhely és rendezvényterület. És persze itt van a kötélpálya végállomása is.

 Ezzel a kötélpályával percek alatt átértünk a Rajna túlpartjára az úgynevezett „Deutches Eck”-hez, amit magyarul „Német sarok”-nak fordítanak, de ez nekem nem annyira tetszik, mert nem igazán adja vissza a régies „Eck” és a ma elterjedtebb „Ecke” közötti különbséget.

Ez egy különlegesen kiképzett háromszög alakú terület a Rajna és a Mosel találkozásánál, amely magasról (pl. az erődből) nézve egy hajóorrt formáz. 

A "hajóorr" két oldalán a német tartományok zászlói láthatók.

Ezt a földnyelvet gondolta II. Vilmos császár a legmegfelelőbbnek arra, hogy nagyapjának, I. Vilmosnak, a Német Birodalom egyesítőjének emlékművet állítson. A Német Birodalommal azonban 1945-ben az emlékmű is rommá vált, és a fennmaradt talapzatot 1953 májusában a szövetségi köztársaság elnöke, Theodor Heuss a német egység mementójának szentelte. Végül 1993-ban helyreállították az emlékművet, és ismét felhelyezték a talapzatra, ahol összesen 37 méteres magasságával büszkén emelkedik a Rajna és a Mosel fölé Ez a Német egység emlékműve, amelynek fő alakja a lovon ülő I. Vilmos császár 14 méter magas bronzszobra, amely egy 23 méter magas talapzaton áll. A szobor körül - az emlékmű részeként - a német tartományok kőből kifaragott címerei láthatók

Miután körbejártuk a „Deutsches Eck”-et, felmásztunk a talapzaton lévő kilátóra, úgy gondoltuk, hogy megérdemlünk egy kis pihenőt, amit ezen a nagyon klassz terecskén töltöttünk el, ami egy játszótér és egy szökőkutas park keveréke.

Még mindig maradt egy kis időnk a vonat indulásáig, amit a belvárosban való csellengéssel töltöttünk. 

Koblenz óvárosa igazán nagyon hangulatos, sok-sok régi házzal, amelyeknek nyilván megvan a maguk története.

és sok izgalmas vagy kevésbé izgalmas – kinek hogy tetszik – szoborral.

4 óra előtt kicsivel pattantunk vonatra, hogy elzakatoljunk Boppardba.

PároM vonatok iránti olthatatlan rajongása inspirált arra, hogy egy izgalmas vonatozást tegyünk Boppardból Emmelshausenbe a Hunsrückbahn-nal. Azért izgalmas, mert a mindössze 15 km-es úton 5 alagút és 2 viadukt is van, továbbá van egy 6 km-es szakasz (Boppard és Buchholz között), ahol 63 ‰-os emelkedőt kell a vonatnak leküzdenie.

Bár lenyűgöző út volt, a vonatból sajnos nem sikerült túl sok értékelhető képet csinálnunk.

Mindenesetre aki arra jár, annak mindenképpen megéri a kis kitérő.

 Miután körbejártuk Emmelshausent és visszavonatoztunk Boppardba, még egy rövid vonatút után érkeztünk meg este fél 8-kor St. Goarba, aholis kezdetét vette „A RAJNAI KIRÁNDULÁS”.