Szerelmem, PM emlékére

Pilisvörösváron mindössze egyetlen említésre méltó helyet találtunk, a régi zsidó temetőt. Véletlenül bukkantunk rá egyik kószálásunk közben, és a hely szelleme annyira megfogott bennünket, hogy órákat töltöttünk el az omladozó kőfalak által körbezárt dülöngélő sírkövek között. Megrendítő volt arra gondolni, hogy valószínűleg ez a legrégebbi temető, amit valaha láttunk, hogy majd’ 200 éve elhunyt emberek emlékeit böngésszük. Talán itt beszélgettünk a legtöbbet életről, halálról, háborúról és békéről. Egyértelmű volt számunkra, hogy Pilisvörösváron valaha nagy létszámú zsidó közösség élt, és abból, hogy nem láttunk olyan sírkövet, amely arra utalt volna, hogy a közelmúltban ide temettek volna, arra a következtetésre jutottunk, hogy a „werischwari” zsidó lakosság is áldozatául esett a gyalázatos etnikai tisztogatásnak. A pilisvörösvári zsidó temetőt a nyüzsgő, épülő-szépülő, modernizálódó falu veszi körül. Úgy gondoltuk, hogy a falu felelőssége megőrizni ezt a helyet mintegy mementóul, hogy soha többet ne lehessen üldözni embereket a vallásuk vagy származásuk miatt.

Még akkor se, ha egy éppen regnáló miniszterelnök „etnikai homogenitás”-ról beszél.

Szerelmem, PM emlékére

Nem tudom, milyen ötlettől vezérelve mentünk 2008. májusában Vértesszőlősre, de annyira megtetszett a környék, hogy augusztusban visszamentünk, igaz, akkor Vértestolnára.

Vértesszőlősnek mindössze 3000 lakosa van, ám a leghíresebb közülük, Samu, már nagyjából 350 000 éve halott.

Szerelmem, PM emlékére

Szigligeti nyaralásunk első útja Tapolcára vezetett. Ennek roppant prózai oka van: PároM, aki egyébként oly precíz és pontos, a csomagolás során teljesen megfeledkezett a fürdőnadrágról, így aztán kénytelenek voltunk egyet beszerezni. A szigligeti strand árait túlzónak találtuk, meg egyébként is terveztük a tavasbarlang felkeresését, kézenfekvő volt hát, hogy a kettőt összekötjük.

Ami Tapolcán elsőre feltűnt, az a rengeteg szobor. Volt időnk alaposan körbesétálni a várost, mivel túl korán érkeztünk, a barlang még nem volt nyitva. 

Ez persze nem az összes szobor...

Tapolcán amúgy ivókútból is több van az átlagosnál (van Napocska-ivókút, Tüskésgyíkfejes ivókút, Kosfejes ivókút, Tavasztündér-ivókút ), természetesen az utunkba eső a legelsőnél, amely a "Griff fejes ivókút" nevet viseli, megejtettük a rituális kézmosást.

Naná, hogy Tapolca se lehet meg trianoni emlékmű nélkül, sőt, egész Trianoni emlékparkkal büszkélkedik. 

Van itt  székelykapu, harangtorony, imádság, ami csak elképzelhető. A székelykaput  némiképp tájidegennek gondoltuk, és az egészet en bloc kicsit giccsesnek.

Előzetes "felkészülésünk" során felfedeztük, hogy Tapolcán van egy zsidó temető, úgyhogy végiggyalogoltuk a Halápi utat, hogy megnézzük. Pilisvörösváron már jártunk egy zsidó temetőben, és megfogott bennünket a hely méltóságteljes, szomorú hangulata. Az, hogy a sírok nem emelkednek ki a talajból, hogy nincsenek túlcicomázva, nincsenek virágok, csak egyszerű kőből emelt fejfák, egyebekben hagyják a természetes növényzetet nőni, számunkra egyszerűségében is valahogy méltóságteljes, nem annyira látványos, ám mégis megrázó találkozást jelent az elmúlással. A tapolcai zsidó temetőben azonban nem találtunk semmit, csak egy gazzal benőtt, körülkerített mező-félét, ahova nem tudtunk bemenni.  

A hiábavalóan megtett út miatt kicsit bosszankodva caplattunk vissza a központba, ahol szerencsére a Malomtó idilli környezete és egy pohár bor a számos tóparti etetőhely egyikében visszahozta a kedvünket, így aztán vidámabban sétáltuk körbe a tavat és a parkot.

	A halak elég szelídek.

Tapolca fő attrakciója a tavasbarlang, amely a rendszerváltás nagy "nyertesei" közé tartozik. Köztudott, hogy a barlang a bauxitbányászatot kísérő karsztvíz-lecsapolás következtében a 80-as évekre teljesen kiszáradt. A bányászat leállítása után – és most ne firtassuk ennek a társadalmi következményeit - a terület rehabilitálódott, így a barlang ismét teljes szépségében várja a látogatókat. 

A barlangtúra után jól esett a késői ebéd. Sajnos, nem találtam meg az éttermet, ahol ettünk, az biztos, hogy hatalmas adagokat kaptunk. Valami kapualj rémlik, amit beépítettek, és ez olyannyira sikerült, hogy még egy madárpár is fészket rakott a gerendákon.

 Hogy a Marton László kiállításon miért nem fotóztuk, fogalmam sincs. 

Szerelmem, PM emlékére

A 2011-es év rendhagyó volt. Egy év munkanélküliség után szinte egyszerre találtunk munkát, PároM kicsit előbb. Én 2011. január 3-án szálltam buszra, amelyik Németországba vitt dolgozni. Az egész addigi életünket újra kellett gondolnunk, új stratégiát kellett kitalálnunk, amivel átvészelhetjük a kint-tartózkodásom hónapjait. Részletes tervet kellett készítenünk, mettől-meddig leszek kint, hogy PároM szabadságát ahhoz tudjuk igazítani. Összességében ügyesek voltunk, és a dolog elég jól működött. Úgy terveztük, hogy ha PároM eléri a nyugdíjkorhatárt – ez 2017-ben lett volna -, akkor egy picit rádolgozik, 1-2 évet, és utána én már csak annyit megyek ki, hogy a kirándulásainkat fedezni tudjuk, élni meg az ő nyugdíjából éltünk volna, szerényen, de együtt…

Az egri kirándulás szintén meglepetés volt, akárcsak a Bánki-tavi, az első hazaérkezésem és a születésnapom megünneplésére szervezte PároM 2011. márciusában.

Szállást az „Almafa Apartmanház”-ban talált, aminek az a nagy előnye, hogy semmihez nincs közel, de se a Szépasszony völgye se a belváros nincs túlságosan messze, gyalogosan is könnyen elérhető mindkettő.

Bár a szállás nem igazán a mi ízlésvilágunknak megfelelő – ilyen Egerben valószínűleg nincs is -, nem volt vele semmi gond. Egy családi ház tetőterében és udvarán alakítottak ki vendégszobákat. Az üzemeltető család a földszinten lakott. (Nem mintha probléma lett volna valaha is, de nem szeretjük, ha bárki más is tartózkodik ott, beleértve természetesen más vendégeket is. Többnyire sikerült olyan helyeket vagy időpontokat találnunk, amikor csak mi voltunk az egyedüli vendégek.) A szoba praktikusan volt kialakítva, zuhanyzóval, tűzhellyel, és a színharmónia jegyében szinte minden narancssárga volt. Semmi kifogásunk a narancssárga szín ellen, én kifejezetten kedvelem, de ez azért kicsit sok volt.

Sajnos, a márciusi Eger nem fogadott minket derűsen: szinte végig felhős-borongós volt az ég, sokszor/többnyire esett is. Talán csak a megérkezés napján láttuk a napot. Ezt ki akarván használni, elindultunk a belvárosba, ám utunk a temető mellett vitt el, így hát legott be is mentünk. Az egri temető máshogy szép, mint a kis falusi temetők, a legfeltűnőbb a rengeteg szobor volt.

Útközben az egyik mellékutcában (Grónay utca) bukkantunk rá a „Magyaros Étkezde” fantáziadús névvel ellátott önkiszolgáló büfére, ami aztán a törzshelyünk lett. Annál is inkább, mert mellette, kvázi egy helyiségben, csak valami fallal leválasztva, található egy igazi, hamisítatlan kocsma, számunkra a legmegfelelőbb hely az ebéd előtti aperitif elfogyasztására.

 A büfé tényleg nagyon „magyaros”, talán túlságosan is az, faragott bútorok, faragott tükör, faragatlan pincérek – ez volt a vicc, önkiszolgáló révén pincérrel nem találkoztunk, akivel pedig dolgunk akadt, az mind kedves és segítőkész volt, az ételek pedig minden rafináltság nélkül egyszerűen ízletesek, hatalmas adagokban - csak először követtük el azt a könnyelműséget, hogy két egész adagot rendeltünk, a továbbiakban beértük fél-fél adagokkal -, és mindez meglepően nagyon baráti áron.

A másnap reggel „kis intenzitással sűrűn hulló csapadékelemekkel” kezdődött, ezért úgy döntöttünk, hogy meglátogatjuk a fürdőt.

Az egri források meleg vizének igénybevétele gyógycélokra több mint félezer esztendős múltra tekinthet vissza. Az első adat fürdő létezésére Egerben 1448-ból származik. Tehát mintegy 520 esztendeje már állott itt fürdő, a „Balneum Carthusiensium", azaz karthauzi fürdő. Ugyan város melletti meleg vizű tavacskákat már az ősidők óta használta fürdőzésre a város területén lakó nép, a karthauziaké azonban az érdem, hogy megépítették az első fürdőházat.

No, az persze nyilván nem olyan modern, fáintos fürdő volt, mint a mai, most van itt minden, mi szem-szájnak, helyesebben testnek és léleknek ingere. Fedett medence, rádiumos gyógyvizes medence, szauna, masszázs, uszoda, külső medence, és persze mindenféle attrakció, úgyhogy itt aztán egy család minden tagja, kicsi és nagy egyaránt megtalálhatja a maga szórakozását.

Arra már nem emlékszem, hogy fürdőzés után rögtön sétáltunk-e, vagy visszamentünk az „Almafába” egy rövid sziesztára, de szerintem inkább sétáltunk és egy késői ebédet követően ejtettük meg az „utó”sziesztát.

Sajnos, az Érsekkert még nem sokat mutatott, kopár fák, növénytelen ágyások, mindez szemerkélő esővel „gazdagítva” kevéssé inspirált bennünket a fényképezésre.

Amikor csak engedte a csapadék, sétálgattunk a városban, tulajdonképpen fényképezgettünk is, de kevés értékelhető kép született.

A Megyeháza letisztult vonalaival és arányaival valószínűleg kiemelkedik a kor alkotásai közül. Nekünk nagyon tetszett.

A Bazilikát is megnéztük, naná, nem is lehet kikerülni, annyira uralja a belvárost.

Szerelmem, PM emlékére

2012. áprilisában Párom meglepetés kirándulást szervezett, ami azért nagy szó, mert a keresgélés és a szervezés általában az én feladatom volt. A Bánki tavi kirándulást a születésnapom és a Németországból való hazatérésem megünneplésére találta ki, és a jegyvásárlás pillanatáig sejtelmem se volt, hova megyünk.

Bánki-tó

A Bánki tavat az ott élők a „Tenger Szemének” nevezték, mivel a régi hiedelem szerint a tónak a tengerrel van összeköttetése a föld alatt. Ezt azért gondolták így, mert a tó mélységét sosem sikerül megmérni – nem is értjük, miért nem -, és a vízszintje gyakorlatilag állandó, se egy felhőszakadás, hosszú esőzés, se egy hónapokig tartó aszály nincs rá hatással.

Az Iványi Vendégház mindenben megfelelt az ízlésünknek, kellően rusztikus, csöndes – szezon előtt jártunk ott, így mi voltunk az egyedüli vendégek -, ám mégis megvolt minden, amire szükségünk volt. (Igaz, nincsenek túl nagy igényeink, kényelmes ágy, zuhanyzó, konyha vagy legalább egy „sparherd” – és nyugalom, nagyjából ennyivel beérjük.)

Maga a tó nem sokat mutatott, persze, víz, meg növények. Szerencsére eléggé szezon előtt voltunk, ezért aztán nem sok fürdőzővel - konkrétan eggyel sem -, turistával találkoztunk, béke volt és nyugalom a faluban.

A tóparti sétányon láttuk ezt a kutat. Természetesen itt is megtörtént a rituális kéz- és arcmosás:

Párom szerint Bánkból nehéz volt felkészülni, mert a netes szakirodalom a tóra és a szálláshelyekre fókuszál, ezért aztán többnyire csak úgy ténferegtünk, cél nélkül. Egyik ilyen ténfergésünk során bukkantunk erre a meglepő „emlékműre”:

és erre a megható, elhagyott temető-félére, mindössze pár sírral, amelyek nagyjából egy időben keletkeztek, az I. Világháború idején:

Persze szokásunkhoz híven az igazi temetőt is megnéztük.

Furcsa, de ahhoz képest, hogy Bánkra egyáltalán nem jár vonat – a Dósjenő-Romhány vonalat 2007-ben megszüntették, a Bánk és Felsőpetény között régebben közlekedő Felsőpetényi Kisvasút  pedig, amely az ott működő kő- és agyagbánya által kitermelt nyersanyagot szállította Bánkra, jelenleg nem üzemel – elég sok sínt sikerült fényképeznünk.

Az egész vasúti infrastruktúra elkeserítő állapotban van.

Az "igazi" állomás még úgy-ahogy tartja magát:

de az átrakó láttán belesajdult a szívünk, hogy ennyire hagynak valamit lepusztulni, ami akár értéket is képviselhetne. (Igaz, a MÁV az üzemelő létesítményeit se tudja igazán karban tartani, mit várjunk akkor a nem működőkkel kapcsolatban.)

A vasútállomásról visszafelé jövet futottunk bele nem-emlékszem-a-nevére nénibe, aki az út szélén ülve éppen ezzel foglalatoskodott:

Kicsit szóba elegyedtünk vele. Kiderült, hogy 80kevés éves, egyedül él, özvegy, a gyerekek a városban, egyetlen társasága a jószágai, „akiket” minden nap kihoz ide, kicsit legelészni. Régebben megvették tőle a kecsketejet, sajnos ez mostanra megszűnt, de ő szívesen fogyasztja.

Ha akkor sejtettük volna – szerencsére fogalmunk se volt -, hogy Párom a betegsége idején literszám fogja fogyasztani a kecsketejet… Talán magunkkal vittünk volna egyet a cukiságok közül, mondjuk ezt a cukker kíváncsi-bátor fehérkét:

Persze megint sikerült eltévednünk itt is, szerencsére nem nagyon, csak kicsit, mert egyik sétánk alkalmával nem akartunk ugyanazon úton visszamenni, így aztán a domboldalon levő településrészről elég meredek lejtőn sikerült leereszkednünk – egy focipályához!

Azt megkerülvén jutottunk el ehhez a patakhoz – ezek a patakok össze-vissza kanyarognak, így aztán nem tudtuk eldönteni, hogy ez ugyanaz-e, mint amivel az állomáshoz vezető sétánk során találkoztunk -  és a függőhídhoz, amitől nem messze volt egy másik híd is, úgy tűnik, Bánk a patakok, hidak – és a sínek – „városa”.

Kirándulásainkon általában önellátók vagyunk, ám naponta egyszer szeretünk valami „luxus”-kaját magunkhoz venni, így volt ez a Bánki tónál is: a „Tengerszem Panzióban” kellemes körülmények között, udvarias kiszolgálással remek ebédeket ettünk, bár annak azért örültünk, hogy a szállásunk nem itt van, lévén túl "puccos", jellegtelenül modern, helyesebben olyan semmilyen - legalábbis a mi ízlésünknek.

Így utólag belegondolva – de lehet, hogy már akkor is feltűnt – ez a kirándulás mintha az enyészetről és az elmúlásról szólt volna: valamilyen ötlettől vezérelve visszafelé Rétságon is elnézelődtünk pár órát. Maga a település nem túl látványos, ám mi kimentünk a volt laktanyába is (a link a laktanya hivatalos történetére mutat, '95-ben a szerzők még nem sejtették (?), hogy 97-ben meg fogják szüntetni a 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandárt, és a laktanyát bezárják.), ahol viszont az enyészet és a pusztulás sajnos elég látványos:

Ez a bejáratnál látható, itt még viszonylag rendezett a környék,

ám továbbhaladva már látszik a gondos bakakezek hiánya:

Sajnos, elállítódott valami a gépen, ezért elég szürreálisra sikerült ez a kép, pedig a volt kultúrteremben jól látszik, hogy vittek mindent, ami mozdítható, valaki még a parkettával is bepróbálkozott, de valószínűleg túl macerásnak ítélte a dolgot, ezért hagyta a fenébe:

A laktanya parkjában bukkantunk erre a két emlékműre:

Egyébként ténfergésünk során végig attól tartottunk, hogy egyszer csak valaki ránk szól, hogy mit keresünk itt, de nem, a kutya se törődött velünk, gyakorlatilag minden épületbe be lehet menni.

Gyadai tanösvény

Azt hiszem, Nőtincsről hazafelé láttuk meg, hogy Katalinpusztán van egy tanösvény, és akkor ott el is határoztuk, hogy ide egyszer eljövünk egy egynapos kirándulásra. Ezt 2012. májusában sikerült megvalósítanunk.

A tanösvény tulajdonképpen egy nagyon kellemes, 2,5-3 órás séta, amely során láthatunk erdőt, mezőt, fűt-fát-virágot, és persze nem kell 3 óra alatt bejárni, el lehet ott tölteni akár egy egész napot is, feltéve, ha az ember visz magával elemózsiát, mert büfé menetközben szerencsére nincs.