Szerelmem, PM emlékére

Loja

Nem, Lojában kivételesen nem teljesen tévedtünk el. Csak éppen a folyó rossz partján mentünk.

Úgy gondoltuk, hogy Granadában eltelve az emberi kéz alkotta csodákkal, visszaúton elmerülünk egy kicsit természet anyácskánk alkotásában is. Kigugliztuk, hogy Granada és Malaga között, Granadától kb 50 km-re, van egy Loja nevű kisváros, ahol és Sierra Gorda és a Monte Hacho között, a Genil völgyében számos túraútvonal kínálkozik. Mi a legrövidebbet választottuk, egy mindössze 4-5 km-es túrát a Genil partján az ún. A Los Infiermos (a pokol)-hoz.

A katolikus királyok számára Loja Granada bejáratát és kulcsát jelentette. Medina Lauxa (az őrök városa) arab neve fontos stratégiai jelentőségre utal, valamint Granada keresztény meghódítása során az általa betöltött katonai szerepre. Ferdinánd és Izabella (ők a Granadából ismerős „Katolikus Királyok) nagyrabecsüléséről, amellyel a várost 3 napos támadás után 1486-ban kitüntették, a címer tanúskodik: egy aranyos vár egy ezüst híd fölött, a "Loxa flor entre espinas", azaz „Rózsa a tövisek között” felirattal.

A városka alacsonyabban fekszik, mint az autópálya, a buszról leszállva ez a látvány fogadott bennünket.

Ekkor éppen csak annyit sétáltunk a városban, amíg megtaláltuk a Los Infiermos (a pokol)-hoz vezető utat. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk, mert a turistaút Loja egyik külvárosában, La Esperanzában egy hídnál kezdődik, és nem tudtuk eldönteni, átmenjünk-e rajta vagy sem. A német oldalak azt írták, hogy az út jól ki van táblázva, hát mi nem ezt tapasztaltuk. Végül nem mentünk át, hanem a folyó bal oldalán sétáltunk, ám ez rossz döntés volt: a túloldalról valószínűleg sokkal szebb lett volna a látvány.

A Genil  a Cordóbánál már említett Guadalquivir legfontosabb mellékfolyója, 358 km hosszú.

Elhaladtunk egy "valami" mellett, ami leginkább egy putrira emlékeztetett, ijesztő, ám szerencsére kikötött kutyával, és vele, aki cseppet sem volt ijesztő.	Az út kezdetben nem volt túl érdekes, csak - nem lévén geológusok - erre a kopár hegyre nem találtunk magyarázatot.
Furcsa, de a városka mögött is ilyen kopár hegyek látszódtak.	Aztán leérve a Genil partjára, kezdett izgalmas lenni a táj.
A folyó beszorul a sziklák közé,	és bizarr alakzatúra formálja őket.
	Itt még jól járható út van, ami egyszer csak váratlanul véget ér.

Így aztán végül nem láttuk a poklot. 4 év múlva átéltük...

 Visszafelé természetesen nem az úton mentünk, hanem a Genil partján.

Visszatérve a városba, kicsit sétálgattunk,

 Lojában van egy Alcazaba (erőd) is, de oda nem mentünk fel.

Végül estefelé

visszabuszoztunk La Calába. Ami azért nem volt olyan egyszerű, mert kétszer is át kell szállni, egyszer Málagában, másodszor pedig Fuengirolában, így aztán jócskán este lett, mire megérkeztünk.

Benalmadena: Parque la Paloma 

Eddig meggyőződésem volt, hogy az a hatalmas park, amit két kirándulás között a sógorékkal látogattunk meg, Fuengirolában van. De nem, hanem Benalmadenában, ahova két év múlva még visszamentünk, bár akkor a parkot kihagytuk. De így utólag egyértelmű, hogy az a páva, amit a teleféricohoz menvén útközben láttunk, innen jött ki.

A la Paloma parkot valamikor a 80-as években hozták létre, és azóta a város egyik nevezetessége lett - mint utólag megtudtuk. Fő attrakciója a kaktusz-világ, amely az egész környéknek valami túlvilági jelleget kölcsönöz. De 200 000 négyzetméteren vannak itt árnyas fák, pálmák, tavacskák, kutak, szobrok – és nyulak minden mennyiségben. Ez utóbbiak szabadon rohangálnak a mezőkön, szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat itt.

Mi ebből sajnos nem sokat láttunk, mivel nem kettesben mentünk oda, így alkalmazkodnunk kellett a sógoromékhoz. Ők meg már többször jártak itt, úgyhogy nem tudtunk annyi időt tölteni, amennyit szerettünk volna.Gyakorlatilag csak a kaktuszos részt jártuk be…

Nerja

Ez évi andalúziai tartózkodásunk utolsó útja Nerjába vitt bennünket, hogy megnézzük híres nerjai cseppkőbarlangot, a „Cueva de Nerja”-t.

Malagából busszal nagyon egyszerűen megközelíthető, a busz szinte a barlang előtt tesz le, bár igazából nem is Nerjában van, hanem onnan kb 5 km-re egy Maro nevű helyen. A nerjai cseppkőbarlang a német wiki szerint a madridi Prado és a granadai Alhambra után Spanyolország harmadik leglátogatottabb nevezetessége. Ezt ugyan nehezen hisszük el, hiszen hol van Cordóba, Sevilla, Ronda (!) és a többi gyönyörűség, de a wiki nyilván jobban tudja. Amikor ott jártunk, nem voltunk túl sokan, igaz, fél óránként engedik be a látogatókat, egyénileg nem lehet bemenni. Mi egy spanyol csoporthoz csapódtunk, és rendkívül sajnáltuk, hogy nem értjük, mit mond a vezető.

A barlangot 1959-ben játszadozó gyerekek fedezték fel,

A bejáratnál ez a szobor nekik akar emléket állítani. Szerintünk a sziklát mászó alakok semmiképp se játszadozók és végképp nem gyerekek.

és a mai napig tartogat meglepetéseket a kutatók számára. A szerteágazó barlangrendszer több mint 4 km hosszú, de csak kb a harmada látogatható. A kutatások szerint ie. 30 000-től ie. 1 880-ig lakott volt, az emberi jelenlétnek számos nyomát fedezték itt fel, többek között barlangrajzokat is, amiket mi nem láttunk, de biztos ott vannak.

Mint minden tisztességes barlangban, itt is „termek” vannak, amelyek elnevezései a határtalan emberi képzelőerő bizonyítékai. Van itt „balett-terem”, „Kataklizma-terem”, „Szellemek terme” és egy koncertterem,

ahol minden évben a „Nemzetközi Zene- és Táncfesztivál” keretein belül koncertekkel, balett-előadásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. 

 A jól bejárható másfél kilométeres úton csodás cseppkövekkel, sziklaképződményekkel találkozhatunk, a föld alatti világ félelmetesen gyönyörűséges csodáival, ám mivel elég egyértelműen jelezve van, hogy tilos fényképezni, és mi alapvetően szabálykövető népség vagyunk, csak titokban lőttünk néhány képet, és hát tekintettel arra, hogy egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, olyanok is lettek. Sajnos...

Szerencsére a barlangnak van honlapja, ahol a jobb alsó gombra kattintva  kiválasztható, hogy melyik részt akarja látni a látogató, és így virtuálisan végigjárható szinte az egész barlangrendszer.

Nerja

egyébként a barlangon kívül is megér egy kirándulást. Mi a barlangtól némi tanakodás után – mivel egyrészt sajnáltuk a pénzt buszra, másrészt az 4-5 km igazán semmiség, harmadrészt az ilyen gyalogos túrák során általában kicsit eltévedünk és olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket egyébként nyilván nem láttunk volna - gyalog mentünk vissza a városba, többé-kevésbé megmaradva a járható úton – vagy annak közelében -, így aztán kivételesen mindenféle bolyongás nélkül egy kényelmes, nagyjából egy órás séta után értük el a város szélét. Ez mindenképpen jó döntés volt, hiszen így gyönyörködhettünk a lenyűgöző panorámában (tudatában vagyok annak, hogy írásaimban túlságosan is gyakran használom a lenyűgöző panoráma kifejezést, de - mondjuk ki bátran – nem sok írói véna szorult belém, így aztán nem tudok kellően plasztikus szinonimákat a lenyűgöző panorámára).

Ez a viktoriánus vízvezeték a Puente del Aguila (sasok hídja) nevet viseli. Különlegessége, hogy téglából épült 1880-ban. A közeli Maro település cukorgyárába szállította a vizet. A cukorgyár ugyan már rég bezárt, de a Puente del Aguila vizét kommunális célokra még ma is használják.

Ebbe a kolumbáriumba úgy keveredtünk, hogy meglátva az első itatóhelyet, leültünk egy "tinto"-ra (vörösbor és szénsavas citromos üdítő keveréke, meglepően frissítő és finom), és akkor láttuk a temetési menetet. Senkit ne tévesszen meg a látvány, ez csupa- csupa művirág, ami nagyon meglepett bennünket, mivel bármerre jártunk, mindenhol rengeteg virágot láttunk, a parkokban, házak kerítésén, erdőn-mezőn, úgyhogy nem igazán értettük. Bár végülis a művirággal kevesebb gond van.

Nerja meglehetősen régi település: a cseppkőbarlangról már volt szó, ezen kívül, többek között, római emlékeket is találhatunk a városban. Óvárosa pedig a tipikus andalúziai falvak hangulatát nyújtja szűk utcákkal, és fehér házakkal, bár mi kicsit sokalltuk az üzleteket, szuvenír-árusokat, valahogy olyan érzésünk volt, hogy túlságosan „elturistásodott” (persze ez Loja kivételével az összes városról elmondható, ahol megfordultunk).

A városháza is olyan "andalúz"..., 

 Értelemszerűen nem maradhatott el a rituális kézmosás sem egy szép, kicsit mór jellegű kútnál.

Lesétáltunk a Rio Chillar partjára is. A folyó felsőbb szakasza frissítő és nem túl nehéz túrázási lehetőségeket nyújt, sziklákkal, vízeséssel, medencével, ahol fürdeni lehet. Ezt most kihagytuk, mondván, hogy egy nap kevés mindenre, és majd ha már mindent láttunk Andalúziában, akkor még eljövünk ide is.

Nerja legfőbb látványossága azonban egy, a tengerbe jócskán benyúló, elég magas földnyelv, amit Európa teraszának (Balcón de Európa) hívnak, és ahonnan – hah, már megint – káprázatos panoráma nyílik a tengerre és a Sierra Almijara hegyláncra, amely mellesleg természetvédelmi terület.

Ez a földnyelv bejáratánál áll. Kérdés: hogyan öntözik a növényeket? Minden nap létráznak?

Szerelmem, PM emlékére

Máig nem értem, hogy mertünk nekivágni a 4 napos granadai kirándulásnak úgy, hogy nem foglaltunk előre szállást. Annál is inkább furcsa a dolog, mert ugyanakkor a belépőjegyet az Alhambrába jó előre megvettük a neten, mivel olvastam, hogy érdemes időben gondoskodni a jegyről, mert egyrészt nagyon hosszú sorok állnak a pénztárnál, másrészt limitálva van a napi látogatók száma, így az is előfordulhat, hogy valaki órákig áll sorba, és végül nem jut be. A limitet nem tudom, mennyire igaz, a sort viszont a saját szemünkkel láttuk kanyarogni több száz méteren keresztül. Ekkora sort én csak '84-ben az akkori Leningrádban láttam.  

De ne szaladjunk ennyire előre, hisz még meg se érkeztünk a második "családlátogatásra" Andalúziába 2011 őszén.

Ezúttal külön utaztunk, én Düsseldorf/Weeze-ből, PároM két nappal később Budapestről. Persze mindjárt itt is volt egy kis kavarodás, ugyanis a sógornőmmel eleve késve indultunk La Calaból a repülőtérre, ráadásul PároM gépe kicsit előbb landolt, plusz bónuszként eltévedtem a repülőtéren. A malagai repülőtér óriási, van vagy 60 kapu, és valahogy egy légtérben van az egész, én meg naná, hogy rossz irányba indultam, az indulási oldal felé, az érkezést egy viszonylag jelentéktelen tábla jelzi, elkerülte a figyelmemet, úgyhogy mire megtaláltam, PároM már sík ideg volt. Eleve nem szereti a késést (hajjaj, de mennyire nem!), ráadásul beparázott, hogy ott áll egy idegen városban, nyelvtudás, pénz nélkül, mi meg sehol… szóval EZ nem az a romantikus találkozás volt, amire az ember két hónap távollét után számít. Szerencsére a dolgok hamar kisimultak, és mire La Calaba értünk, már minden rendben volt.

La Cala akkor még új volt számunkra, sógorék előtte nem sokkal költöztek oda, úgyhogy tátottuk a szánkat rendesen a medence, a kert, meg úgy általában a ház láttán. 

 La Cala a Costa del Sol tipikus települése,  nem az az igazi hamisítatlan spanyol falu, amit annyira szeretünk, inkább valamiféle elegye a turistákat kiszolgálni hivatott modernségnek és a spanyol hagyományoknak. Ami a legfeltűnőbb volt – és nem csak itt, hanem mindenhol, amerre jártunk, a vadiúj, hatalmas, eléggé luxus-kinézetű, ám szemmel láthatóan lakatlan társasházak tömege. 

Erről a valamiről sose tudtuk eldönteni, mi. Elvileg látogatható (lett volna), ám hiába mentunk a megadott időben, mindig zárva volt.

Itt éppen egy körforgalmat adnak át egy iskola mellett. Annyira jellemző Andalúziára, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a körforgalom-szigetek díszítésére: nincs két egyforma, mindegyik ötletes, szellemes, nem ám, hogy odaraknak valami térkövet, osztjónapot. A legtöbb valamiképpen kapcsolódik a helyhez, mindegyik jellegzetes. Amelyik meg nem, azt jól ápolt növényzet díszíti. Mi az összes ott-tartózkodásunk alatt mindössze egyetlen elhanyagolttal találkoztunk.

És a tenger. Őszintén szólva, bennünket lenyűgözött, rengeteg időt töltöttünk a tengerparton sétálgatva, kagylót, simává koptatott kavicsot gyűjtve, ám maga a strandolás tulajdonképpen kimaradt: én nem igazán szeretek órákig a tűző napon tétlenül sülni, főleg, mikor annyi látnivaló van, ráadásul minden csupa homok, ami persze rendkívül forró tud lenni. Szóval imádjuk a tengert, de a strandolás nem a mi műfajunk.

Na, és akkor itt kapcsolódunk a bevezetőhöz: kicsit belaktuk a szobánkat, és máris indultunk Granadába, ugyanis október 17-re szólt a belépőjegyünk az Alhambrába. Tényleg fogalmam sincs, hogy mertünk nekivágni 16-án az útnak szállás nélkül, hiszen alapvetően egyikünk se az az improvizatív típus. Nyilván azt gondoltuk, hogy egyrészt eddigi kirándulásainkon mindenütt rengeteg szálláslehetőséget láttunk, az ötcsillagos szuperluxus hotelektől kezdve a hostelekig mindenki megtalálja a pénztárcájának megfelelőt, másrészt október közepére talán már vége van a turistaszezon legnagyobb őrületének, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek turisták, de talán nem annyi, mint a nyári hónapokban. (Tudtommal október 15. a hivatalos turistaszezon vége.)

Az állomás elég messze van a belvárostól, és ahogy közeledtünk a az óvároshoz, egyre több szállás mellett haladtunk el, ám valamiért egyik se igazán nyerte el a tetszésünket. És milyen jó, hogy nem kapkodtuk el a dolgot, ugyanis hihetetlen nagy szerencsénkre egy kis mellékutcában hirtelen elénk ugrott az ideális szállás, a Pension Los Montes. 

Napi 25 €-ért a belváros szívében, ennél többre igazán nem vágytunk, és még az az apró bibi se zavart bennünket hogy a szobához nem tartozott fürdőszoba, de ezt annyira nem bántuk, mivel sok időt úgyse akartunk ott tölteni, és a folyosón található közös fürdő rendkívül tiszta volt.  Viszonylag korán érkeztünk, így aztán az első napot céltalan ténfergéssel töltöttük, leginkább az „Albaicín” városrészben.

Mivel a szállásunk a Calle Elvira nevű utca  egyik csendes kis mellékutcájában volt, sétánkat értelemszerűen itt kezdtük (amúgy a Calle Elvira a város egyik legkedveltebb turistautcája, egyik irányban a Plaza Nueva-ra visz, amely viszont a város egyik legjelentősebb tere, közvetlenül az Alhambra alatt), mi a másik irányban indultunk, így a „Puerta Elvirán” keresztül jutottunk be Albaicínbe. A kaput valamikor a 11. században építették a ziridák. 

Később egész falat húztak a város köré, ennek ma már csak a maradványai láthatók.

Albaicín (írják Albaycín-nek is) Granada legősibb, a mór időkből származó része, és tényleg olyan benyomásunk volt, mintha az elmúlt századok nyomtalanul suhantak volna el. Albaicín a város három dombjának az egyikén épült, eredete az ibér törzsekig nyúlik vissza, de persze a rómaiak is letelepedtek itt, miután sikeresen meghódították Ibériát. Aztán valamikor a 11. században jöttek a mórok, akik magától értetődő természetességgel vették birtokukba a várost. Virágkorában 40 000 lakosa volt és 30 mecset szolgálta a hitéletet. A 15. században, a mórok kiűzése után a keresztények telepedtek le, a mecseteket templomokká alakították (San Salvador templom). Mivel ez volt az első találkozásunk egy mór-spanyol várossal, nem győztünk betelni a girbe-gurba utcák bámulásával, ahol minden házon találtunk valami érdekeset, minden terecske üldögélésre csábított, minden járda lenyűgözött a változatos mintázatával, és a jellegzetes szagok, tea, vízipipa – és ami nincs: benzinbűz, mivel a szűk utcákba autóval bemenni képtelenség -, a zajok, az egyik házból arab dallamok szűrődnek ki, a másikban flamencot gyakorol valaki a gitáron, ügyetlenül, ám mégis felismerhetően, hadaró spanyol szavak keverednek arab, német, angol és ki tudja milyen nyelvekkel, igen, turisták mindenhol.  A városrész 1994 óta a világörökség része.

Találtunk egy csendes, meglepő módon akkor éppen turistáktól mentes terecskét is, a „Mirador de San Nicolás”-t, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik az Alhambrára.

Granadának persze van egy másik arca is, az  „El Centro”, ez nagyjából olyan, mint a legtöbb európai város, kicsit reneszánsz, kicsit barokk, kicsit szecessziós, kicsit romantikus, kicsit neoklasszicista, jellegzetes spanyol építészeti elemekkel ötvözve.