Szerelmem, PM emlékére

A szigligeti várra egy teljes napot szántunk, bár ez végül soknak bizonyult, ezért maradt jócskán időnk az Ófaluban való sétálgatásra is, sőt még egy pohár borra is az Eszterházy Pincében.

 A vár története a szokásos: hopp, itt egy domb, építsünk rá egy várat! Az építők és IV. Béla mentségére szolgáljon, hogy a tatárjárás után valóban indokolt volt ezeknek a kőépítményeknek a léte, a tatárok ugyanis nem tudtak mit kezdeni velük. Meglehet, nem is nagyon akartak…

Azt hiszem, a szigligeti várról már leírtak mindent, amit tudni érdemes, például itt, meg itt, és itt is.

Meg még rengeteg helyen, 76 100 találat a guglin, plusz a képek.

Aki készületlenül érkezik, az a várban is talál tájékoztatókat:

Amúgy elég ambivalensen viszonyulunk ezekhez az ember alkotta létesítményekhez: egyrészt elismerjük azt a hatalmas mérnöki és fizikai teljesítményt, ami annak idején a létrejöttükhöz kellett, másrészt viszont látjuk mögötte a rengeteg könnyet, verítéket, amibe került, hogy azok a hatalmas kövek felkerüljenek oda, ahol vannak.

Harmadrészt pedig bármennyire is a táj részeivé váltak az évszázadok folyamán, bármennyire is lenyűgöző látványt nyújtanak ezek a gigantikus romok, valahogy mégse odavalónak érezzük őket. Nyilván túl pacifisták vagyunk, és bennünket valahogy jobban érdekelnek az unalmas hétköznapok, mint a dicső háborúk. Meglehet, ezért készült szinte több kép a kilátásról, mint magáról a várról.

 Persze azért a köveket is lefényképeztük,

és a konyhát meg a kápolnát is:

Szerelmem, PM emlékére

Erre a szigligeti kirándulásra nagyon készültünk, annál is inkább mert egy egész hetet töltöttünk itt.

Vonattal mentünk Tördemicig, és emlékeim szerint onnan valami busszal Szigligetre, mivel nem volt kedvünk ismét legyalagolni azt a pár kilométert.

Ez a legklasszabb turista információ, amit valaha láttunk, a tördemici állomáson található:

Ezúttal a Kamonkő Panzióban szálltunk meg, méghozzá a teraszos szobák egyikében. Nem mondhatnánk olcsónak, a napi 12.500 forintos ár a mi pénztárcánknak kissé borsos volt, de ez a látvány minden pénzt megért.

Balra a Rókarántó (mármint a teraszról nézve), 

jobbra a Királyné szoknyája (megintcsak a teraszról nézve),

szemben a Balaton,

 Eddig soha nem hallottunk a tragikus sorsú Farkas Istvánról, nem ismertük a munkásságát, 

de elismeréssel adózunk az ízlésének, hogy Szigliget legjobb helyén építtette fel a villáját, amelyhez hatalmas kert/park is tartozik.

Amúgy a szobánk viszonylag szerényen berendezéssel bírt, de tartozott hozzá fürdőszoba, tévé, úgyhogy nagyjából mindenünk megvolt. Ráadásul reggelenként bőséges reggelit kaptunk a rendkívül kedves személyzettől. És aminek a legjobban örültünk: pár napig senki nem volt a szomszéd szobában – összességében alig volt vendég, pedig eléggé főszezonban voltunk ott -, így nem kellett osztoznunk a hatalmas teraszon.

Első sétánk a Rókarántóra vezetett. Nem tudjuk, kik, mikor és miért adták ezt a nevet a 168 méteres dombnak, de nekünk nagyon tetszik, megpróbáltunk valami mese-félét költeni hozzá, ám Benedek Elekhez hasonló tehetség híjján inkább megtartjuk magunknak. Mindenesetre a Rókarántó rendkívül csöndes, nyugodt, amolyan mélázásra való hely, csak azon csodálkoztunk, hogy a 19. századi szőlősgazdák pont ide gondoltak felépíteni egy kápolnát: már maga a lejtőkön való szőlőművelés se egyszerű, nekünk nem lenne kedvünk kapálás után ide felmászni.

A kápolna belseje, kulcslyukon át fényképezve:

A Rókarántó másik, szomorú nevezetessége egy emlékmű, amelyet a II. Világháborúban itt lezuhant/lelőtt amerikai bombázó legénységének állítottak.

Természetesen az ide vezető utat is Rókarántónak hívják, végigsétáltunk rajta, és végigszomorkodtuk a sétát, ugyanis a meglehetősen vonzó kilátást nyújtó utat régebbi (ezek még hagyján) és újabb építésű házak szegélyezik, ez utóbbiak némelyike igen meghökkentő külsővel bír, és szerintünk az egész valahogy nem illik bele az idilli környezetbe. (Bár azt sem tartjuk kizártnak, hogy 50-100 év múlva ugyanúgy részei lesznek a tájnak, ahogy ma része a Kamonkő Villa és a MEDOSZ-szálló.)

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Királyné szoknyáját is megmásztuk, 

ám valami rejtélyes módon fönt nem készültek képek. Igaz, túl sok látnivaló nem volt, a kilátást takarta a növényzet, a vár romjait gazzal benőtt kövek halványan kivehető körvonala jelezte. Ezeket a képeket nézvén úgy tűnik, hogy az azóta eltelt időben történtek látványos változások, pl. épült egy fából ácsolt kilátó.

Ki nem hallott Szigliget második legnevezetesebb helyéről, a Szigligeti Alkotóházról? Tudtuk, hogy régen kastély volt, tudtuk, hogy híres íróink, költőink nagy része megfordult itt. Hogy csak az általunk ismerteket említsük: Örkény István, Zelk Zoltán, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Magda, Kertész Imre, Nagy László, Vas István, Tatay Sándor, Palotai Boris, Pilinszky János, Tímár György, Németh László, Fekete István, Lázár Ervin, Somlyó György, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Déry Tibor, Bella István, Füst Milán.

Ám arról fogalmunk se volt, hogy ilyen attraktív a kastély parkja. A szerény utcafront alapján nem is gondolná az egyszerű arra tévedő, hogy milyen csodákat talál a bejárat mögött.

Ezeket a fa-matuzsálemeket elnézve biztosak voltunk abban, hogy lombjaik alatt egyik-másik hírességünk is megfordult.

 Ott a fa alatt az a kicsi szobrocska amúgy nem is olyan kicsi, a Primavera nevet viseli és Borsos Miklós alkotása.

Ezúttal meglátogattuk a 4 éve sajnálatosan kihagyott Avasi templomromot is,

amely a Kamon-kő tanösvény 2. állomása.

Magát a tanösvényt is bejártuk, rendhagyó módon nem az 1. állomással kezdve, mert a várat egy külön program keretében akartuk meghódítani.

A tanösvény egy nagyjából 6 km-es, nagyon kellemes és nem túl nehéz sétát jelent a „félsziget” vulkanikus eredetű ún. „szigligeti halmain”, és persze a névadó Kamon-kőn. A Kamon-kő – de sok helyen láttam Kamonkőnek is írva – rejtélyes neve felkeltette a fantáziánkat, ám végül nagy nehezen megtaláltuk az eredetét, ami elég a prózai: a „kamon” szó a szláv „kamenъ” (каменъ = kő) magyarított változata, a „kő” pedig régen „szikla” jelentéssel is bírt, így aztán a Kamon-kő egyszerűen kb. kősziklát jelent, ami már önmagában is elég bizarr szó, mert ugyan miből lehet még szikla, ha nem kőből?

Az „Ófaluban” vagy „Öreg-faluban” természetesen a túrától függetlenül is sokat sétáltunk. Lenyűgözött bennünket a múlt emléke, a zegzugos, kanyargós utcácskák, nádfedeles házak romantikája, még akkor is, ha tudjuk, hogy a paraszti lét közel sem volt romantikus, inkább kemény, erőt próbáló küzdelem a mindennapokkal.

 És ha már küzdelem, akkor ne menjünk el főhajtás nélkül a az Ófaluban (Kisfaludy utca) található világháborús emlékmű és katonai temető mellett.

A temető viszont innen 1 km-re van, a Réhelyi és az Antal-hegyi út kereszteződésében.

Itt bóklászva lettünk figyelmesek egy sírra, amely visszafogott egyszerűségével, a rajta lévő kisplasztika ismerős vonalaival már messziről sejttette, hogy egy rendkívüli ember nyugszik itt. És valóban, Marton László sírja méltó nyughely egy nagy művész számára. Megdöbbentő volt számunkra ez a sír, mert PároM Pesten, munkába menet nap-mint nap elhaladt Attila – az imádott költő - Duna parti szobra előtt, és fogalmunk se volt arról, hogy Marton László pont Szigligeten nyugszik.

Sétáltunk a Tapolca-patak mentén is, amely szerintünk összeköttetésben van az Alkotóházban csörgedező vizekkel, hogy ez a természet műve, vagy emberi beavatkozás, azt nem sikerült kiderítenünk.

Jövet-menet jól esett beülni az Eszterházy Pincébe egy pohár borra.

Mivel többnyire busszal közlekedtünk, óhatatlanul várakoztunk ebben a bájos buszmegállóban is:

Szerelmem, PM emlékére

Szigligeten kétszer jártunk. Először 2007-ben egy szárszói nyaralásról ugrottunk át két napra, és már akkor eldöntöttük, hogy itt mindenképpen érdemes egy kicsit hosszabb időt eltölteni.

Utunkat természetesen hajóval kezdtük, na persze ha akadékoskodni akarnánk, akkor igazából vonattal, hiszen Szárszóról elvonatoztunk Fonyódra, és onnan hajóztunk Badacsonyba. Ez volt az út könnyebbik része, mivel könnyelműen úgy döntöttünk, nem lévén sok más választásunk, hogy innen – Badacsonytomaj ugyebár a hivatalos neve a helységnek – Tördemicen keresztül gyalog közelítjük meg a szigligeti Antal-hegyet, ami nagyjából 8 km-es túrát jelent.

Mármint akkor, ha az embernek sikerül az előre eltervezett útvonalon haladni. Nekünk természetesen nem sikerült, valahol valami kanyart le akartunk vágni, vagy valami ilyesmi, úgyhogy végül is nem az általunk óhajtott Eger-víz hídjánál kötöttünk ki, hanem valahol teljesen máshol. Az út kezdete elég unalmas volt, az út mentén, házak között, csak a vele

 való találkozás színesítette kicsit.

Azután kezdett izgalmas lenni, miután elhagytuk a civilizációt. Emlékszem, hosszasan sétáltunk valami learatott búzaföld-félén – ezt nagyon megszenvedtük, mivel a rendkívül egyenetlen, hepehupás talajon Damoklész-kardjaként lógott fejünk felett a bokaficam veszélye – ha szabad ilyen gyönyörű képzavarral élnem.

Majd egy békalencsés zöld víz mentén gyalogoltunk sokat, míg végül át tudtunk kelni rajta, így aztán összességében valszeg sokkal többet mentünk, mintha nem „rövidítettük” volna le az utat.

Ezek után nem csoda, hogy rendkívül megkönnyebbülten és hálás szívvel rogytunk le Bakos Attila Kisvendéglőjében egy korsó hűsítő sörre.

A képet innen loptam, de itt található egy rendkívül szórakoztató élménybeszámoló is.

Annyira fáradtak voltunk, hogy bár már csak egy kilométeres út várt ránk, az Avasi templomromra csak távolról vetettünk egy ferde pillantást.

Ez alkalommal az Antal-hegyi MEDOSZ Vendégházban szálltunk meg, ami emlékeim szerint ár/érték arányban kissé túlárazottnak tűnt. Nem tudom, miért éppen ezt választottuk, összességében semmi gond nem volt vele, már ha eltekintünk attól, hogy manzárdszobát kaptunk, ami egyrészt meglehetősen szűkös volt, olyannyira, hogy képet se tudtunk csinálni, egyszerűen nem volt hely, másrészt a manzárd, PároM majd’ 2méteres magasságát tekintve, nem igazán a mi műfajunk. A szálló hatalmas kertjében bungalók is voltak, sajnáltuk is rendesen, hogy nem azok valamelyikében lakunk. Amúgy végig olyan érzésünk volt, mintha 35-40 évet visszarepültünk volna az időben, az egész szálló – legalábbis az, amit mi láttunk belőle – a 70-es évek lazuló szocializmusára oly jellemző SZOT-üdülő gyönyörű és majdnem érintetlen példánya, bár mi úgy véljük, eredetileg valami kúriának épülhetett és irigykedve gondoltunk azokra, akiknek kijárása volt a főépület teraszára: innen nyilván pompás kilátás nyílik a környező tájra, tán még a Balatonra is.

Rövid sziesztát követően úgy döntöttünk, hogy ha már itt vagyunk, felsétálunk az Antal-hegyre. Neki is indultunk, ám útközben akkora zápor kerekedett, hogy kénytelenek voltunk betérni az első – és talán egyetlen - nyitva tartó borozóba, a Szent Antal Pincébe.

Ott egy pohár finom bor és zsíroskenyér mellett gyönyörködtünk a viharban.

Próbáltuk a villámokat is lefényképezni, de sehogy se sikerült... Mindenesetre csodálatos látvány volt.

A képekből ítélve ezúttal csak egy éjszakát töltöttünk Szigligeten. Másnap körbesétáltuk a falut,

Marton László alkotásaival már többször találkoztunk véletlenszerűen, akkor még nemigen tudtunk róla semmit, de tetszettek a szobrai, ahogy ez is, ami az "Olvasó nő" címet viseli, és fiurcsa módon nem egy teret díszít, hanem valami susnyásban egy hatalmas fa alatt áll (ül).

Mivel eldöntöttük, hogy ide még mindenképpen visszajövünk, ezúttal a várral csak kacérkodtunk, de fel nem mentünk.

Valamikor délután-estefelé elhajóztunk Révfülöpre, onnan tovább Boglárra, majd vonattal vissza Szárszóra.