Szerelmem, PM emlékére

Mivel Vértesszőlőst és nevezetes helyeit viszonylag hamar bejártuk, Tatát is megnéztük, úgy döntöttünk, hogy egy napra még átugrunk Tatabányára is.

Tatabánya, ez a közel 70 000 lakosú város meglepő módon Komárom-Esztergom megye székhelye, tulajdonképpen a bányászatnak köszönheti a felvirágzását – és aztán a hanyatlását is. Közel 100 éven keresztül bányásztak itt szenet, 1896-tól (talán nem véletlen, hogy pont ebben az évben kezdték itt a szénkitermelést) 1987-ig, amikorra a szénvagyon kimerült. Ám a szocializmus éveiben a 4 falu (Tatabánya - az akkori Óváros értendő ezalatt -, Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida) egyesüléséből született Tatabánya diadalmasan hirdette a szocializmus győzelmét, a vas és acél országának energiát adó szén „mindenhatóságát”. Lakótelepek nőttek ki a semmiből, a 30 bányásszal kezdődő kitermelés a 70-es évek végére 12000 fős bányásznépességet produkált, az ennek megfelelő infrastrukturális intézményekkel egyetemben. Tatabánya igazi város lett.

Ám mi most nem a város nevezetességeire voltunk kíváncsiak, hanem csakis kizárólag a Turul kedvéért rándultunk át Vértesszőlősről.

Az utat rendkívül jól látható piros táblák jelölték, ráadásul az Álmos vezér út szinte nyílegyenesen vezet a Turulhoz, így kivételesen itt sem tévedtünk el.

Az állomástól elindulva rögtön ebbe az 56-os emlékműbe botlottunk. Péterfy László 2004-es alkotásának érdekessége, „hogy a síkvölgyi akna mellett álló kapu került beépítésre. A bánya aknájához vezető kapu, egyben "rabkapu" is volt, ugyanis az 50-es években a Kisrúgógyár helyén internálótábor volt. A rabtábor, melyből lépcső vezetett a bányaaknához, a lépcső tetején állt az ideépített kapu. Körül két oldalt kerítés. Ez volt a rabtábor és a bánya közötti választóvonal. A kapu egyik oldalán a rabtábor, másik oldalán a bánya szabadsága, mert itt a rabok egyenrangúak voltak szabad bányásztársaikkal. Az alkotásban a kapu egyik oldalán a szenvedés áll, hatalmas göröngyös kövekkel, de a tábla itt is hirdeti : "Jószerencsét!" És lélekben hőseink átmennek a kapun, ott állnak a legmagasabb erkölcsi csúcson, emlékezve az elnyomás ellen felszólalók mártíromságára.” (via)

Aztán elhagytuk a várost, valami lépcső rémlik, és ő.

Végül egy nem túl nehéz séta után felértünk a Turulhoz. És megdöbbentünk: azt sejtettük, hogy nagy, de azt nem, hogy ENNYIRE.

A Turulról és a Szelim-barlangról  ebben a blogban olvashatsz egy remek és olvasmányos összefoglalót, én ezt nem tudnám überelni, úgyhogy maradok csak a képeknél.

 A Szelim-barlang, nos, hát az olyan, mint egy barlang.

Onnan föntről persze a kilátás se rossz.

Van ott egy jó kis pihenőpark is, padokkal meg minden, úgyhogy szerény tízórainkat itt fogyasztottuk el. A képen csak az enyém látszik, mert PároM „éhesebb” volt.

Miután „kitúráztuk” magunkat, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy ebédet is. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Tatabánya belvárosában egyetlen működő éttermet sem találtunk. Hiába kérdezgettük a járókelőket – akik mellesleg alig voltak - , senki nem tudott tanácsot adni, valaki ajánlott valami szállót (most megnéztem a gugliban, Hotel Árpád-nak hívják, elrémisztően szocialista épület), hogy annak az éttermében… De a bejáratnál visszarettentünk, annyira kihalt volt minden. Végül egyik megszólított konkrétan ajánlotta a Vadvirág éttermet,  „kicsit messze van, de megéri” felkiáltással. Hát, tényleg messze volt, vagy 2-3 km-re a központtól, csak mentünk, mentünk, egyre falusiasabb lett a környék – naná, mint utólag kiderült, Alsógallán jártunk. 

Útközben találkoztunk Ady Endrével. Melocco Miklós Ady-szobrát a Turultól visszatérőben egy kis terecskén fedeztük fel. A szemüveget nem mi rajzoltuk rá, ENNYIRE viccesek nem vagyunk. PároM csak leült mellé egy kicsit, megvitatni vele a világ dolgait. Akkor még nem sejtettük, hogy pár év múlva mennyire aktuális lesz minden sora. (Szerintünk)

És immár Alsógallán egy Hősök emlékművét is láttunk, nem messze az étteremtől. Az alkotóról megoszlanak a vélemények: Gyertyán Jenő vagy Schrotta János 1926. Eredetileg első világháborús emlékműnek készült, melyre azután a II. Világháború. emléktábláját is elhelyezték

Alsógallával végül azért volt szerencsénk, mert ott is van állomás, nem kellett visszabócorognunk a városba. A kiadós diner után teli hassal nem esett volna jól újra megtenni a távot. Így csak az állomásra kellett kisétálnunk, igaz, az is majd' 2 km volt, de legalább nem ugyanazon az úton mentünk.

Az állomáson láttunk egy pompás távvezetéket, amit természetesen meg kellett örökíteni,

és ilyen pöpec kis piros vonatot. Akkoriban - 2008-ban - még nem voltak olyan gyakoriak, így mi is kellően rácsodálkoztunk Alsógallán az ejropéer fílingre.

Szerelmem, PM emlékére

Loja

Nem, Lojában kivételesen nem teljesen tévedtünk el. Csak éppen a folyó rossz partján mentünk.

Úgy gondoltuk, hogy Granadában eltelve az emberi kéz alkotta csodákkal, visszaúton elmerülünk egy kicsit természet anyácskánk alkotásában is. Kigugliztuk, hogy Granada és Malaga között, Granadától kb 50 km-re, van egy Loja nevű kisváros, ahol és Sierra Gorda és a Monte Hacho között, a Genil völgyében számos túraútvonal kínálkozik. Mi a legrövidebbet választottuk, egy mindössze 4-5 km-es túrát a Genil partján az ún. A Los Infiermos (a pokol)-hoz.

A katolikus királyok számára Loja Granada bejáratát és kulcsát jelentette. Medina Lauxa (az őrök városa) arab neve fontos stratégiai jelentőségre utal, valamint Granada keresztény meghódítása során az általa betöltött katonai szerepre. Ferdinánd és Izabella (ők a Granadából ismerős „Katolikus Királyok) nagyrabecsüléséről, amellyel a várost 3 napos támadás után 1486-ban kitüntették, a címer tanúskodik: egy aranyos vár egy ezüst híd fölött, a "Loxa flor entre espinas", azaz „Rózsa a tövisek között” felirattal.

A városka alacsonyabban fekszik, mint az autópálya, a buszról leszállva ez a látvány fogadott bennünket.

Ekkor éppen csak annyit sétáltunk a városban, amíg megtaláltuk a Los Infiermos (a pokol)-hoz vezető utat. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk, mert a turistaút Loja egyik külvárosában, La Esperanzában egy hídnál kezdődik, és nem tudtuk eldönteni, átmenjünk-e rajta vagy sem. A német oldalak azt írták, hogy az út jól ki van táblázva, hát mi nem ezt tapasztaltuk. Végül nem mentünk át, hanem a folyó bal oldalán sétáltunk, ám ez rossz döntés volt: a túloldalról valószínűleg sokkal szebb lett volna a látvány.

A Genil  a Cordóbánál már említett Guadalquivir legfontosabb mellékfolyója, 358 km hosszú.

Elhaladtunk egy "valami" mellett, ami leginkább egy putrira emlékeztetett, ijesztő, ám szerencsére kikötött kutyával, és vele, aki cseppet sem volt ijesztő.	Az út kezdetben nem volt túl érdekes, csak - nem lévén geológusok - erre a kopár hegyre nem találtunk magyarázatot.
Furcsa, de a városka mögött is ilyen kopár hegyek látszódtak.	Aztán leérve a Genil partjára, kezdett izgalmas lenni a táj.
A folyó beszorul a sziklák közé,	és bizarr alakzatúra formálja őket.
	Itt még jól járható út van, ami egyszer csak váratlanul véget ér.

Így aztán végül nem láttuk a poklot. 4 év múlva átéltük...

 Visszafelé természetesen nem az úton mentünk, hanem a Genil partján.

Visszatérve a városba, kicsit sétálgattunk,

 Lojában van egy Alcazaba (erőd) is, de oda nem mentünk fel.

Végül estefelé

visszabuszoztunk La Calába. Ami azért nem volt olyan egyszerű, mert kétszer is át kell szállni, egyszer Málagában, másodszor pedig Fuengirolában, így aztán jócskán este lett, mire megérkeztünk.

Benalmadena: Parque la Paloma 

Eddig meggyőződésem volt, hogy az a hatalmas park, amit két kirándulás között a sógorékkal látogattunk meg, Fuengirolában van. De nem, hanem Benalmadenában, ahova két év múlva még visszamentünk, bár akkor a parkot kihagytuk. De így utólag egyértelmű, hogy az a páva, amit a teleféricohoz menvén útközben láttunk, innen jött ki.

A la Paloma parkot valamikor a 80-as években hozták létre, és azóta a város egyik nevezetessége lett - mint utólag megtudtuk. Fő attrakciója a kaktusz-világ, amely az egész környéknek valami túlvilági jelleget kölcsönöz. De 200 000 négyzetméteren vannak itt árnyas fák, pálmák, tavacskák, kutak, szobrok – és nyulak minden mennyiségben. Ez utóbbiak szabadon rohangálnak a mezőkön, szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat itt.

Mi ebből sajnos nem sokat láttunk, mivel nem kettesben mentünk oda, így alkalmazkodnunk kellett a sógoromékhoz. Ők meg már többször jártak itt, úgyhogy nem tudtunk annyi időt tölteni, amennyit szerettünk volna.Gyakorlatilag csak a kaktuszos részt jártuk be…

Nerja

Ez évi andalúziai tartózkodásunk utolsó útja Nerjába vitt bennünket, hogy megnézzük híres nerjai cseppkőbarlangot, a „Cueva de Nerja”-t.

Malagából busszal nagyon egyszerűen megközelíthető, a busz szinte a barlang előtt tesz le, bár igazából nem is Nerjában van, hanem onnan kb 5 km-re egy Maro nevű helyen. A nerjai cseppkőbarlang a német wiki szerint a madridi Prado és a granadai Alhambra után Spanyolország harmadik leglátogatottabb nevezetessége. Ezt ugyan nehezen hisszük el, hiszen hol van Cordóba, Sevilla, Ronda (!) és a többi gyönyörűség, de a wiki nyilván jobban tudja. Amikor ott jártunk, nem voltunk túl sokan, igaz, fél óránként engedik be a látogatókat, egyénileg nem lehet bemenni. Mi egy spanyol csoporthoz csapódtunk, és rendkívül sajnáltuk, hogy nem értjük, mit mond a vezető.

A barlangot 1959-ben játszadozó gyerekek fedezték fel,

A bejáratnál ez a szobor nekik akar emléket állítani. Szerintünk a sziklát mászó alakok semmiképp se játszadozók és végképp nem gyerekek.

és a mai napig tartogat meglepetéseket a kutatók számára. A szerteágazó barlangrendszer több mint 4 km hosszú, de csak kb a harmada látogatható. A kutatások szerint ie. 30 000-től ie. 1 880-ig lakott volt, az emberi jelenlétnek számos nyomát fedezték itt fel, többek között barlangrajzokat is, amiket mi nem láttunk, de biztos ott vannak.

Mint minden tisztességes barlangban, itt is „termek” vannak, amelyek elnevezései a határtalan emberi képzelőerő bizonyítékai. Van itt „balett-terem”, „Kataklizma-terem”, „Szellemek terme” és egy koncertterem,

ahol minden évben a „Nemzetközi Zene- és Táncfesztivál” keretein belül koncertekkel, balett-előadásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt. 

 A jól bejárható másfél kilométeres úton csodás cseppkövekkel, sziklaképződményekkel találkozhatunk, a föld alatti világ félelmetesen gyönyörűséges csodáival, ám mivel elég egyértelműen jelezve van, hogy tilos fényképezni, és mi alapvetően szabálykövető népség vagyunk, csak titokban lőttünk néhány képet, és hát tekintettel arra, hogy egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, olyanok is lettek. Sajnos...

Szerencsére a barlangnak van honlapja, ahol a jobb alsó gombra kattintva  kiválasztható, hogy melyik részt akarja látni a látogató, és így virtuálisan végigjárható szinte az egész barlangrendszer.

Nerja

egyébként a barlangon kívül is megér egy kirándulást. Mi a barlangtól némi tanakodás után – mivel egyrészt sajnáltuk a pénzt buszra, másrészt az 4-5 km igazán semmiség, harmadrészt az ilyen gyalogos túrák során általában kicsit eltévedünk és olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket egyébként nyilván nem láttunk volna - gyalog mentünk vissza a városba, többé-kevésbé megmaradva a járható úton – vagy annak közelében -, így aztán kivételesen mindenféle bolyongás nélkül egy kényelmes, nagyjából egy órás séta után értük el a város szélét. Ez mindenképpen jó döntés volt, hiszen így gyönyörködhettünk a lenyűgöző panorámában (tudatában vagyok annak, hogy írásaimban túlságosan is gyakran használom a lenyűgöző panoráma kifejezést, de - mondjuk ki bátran – nem sok írói véna szorult belém, így aztán nem tudok kellően plasztikus szinonimákat a lenyűgöző panorámára).

Ez a viktoriánus vízvezeték a Puente del Aguila (sasok hídja) nevet viseli. Különlegessége, hogy téglából épült 1880-ban. A közeli Maro település cukorgyárába szállította a vizet. A cukorgyár ugyan már rég bezárt, de a Puente del Aguila vizét kommunális célokra még ma is használják.

Ebbe a kolumbáriumba úgy keveredtünk, hogy meglátva az első itatóhelyet, leültünk egy "tinto"-ra (vörösbor és szénsavas citromos üdítő keveréke, meglepően frissítő és finom), és akkor láttuk a temetési menetet. Senkit ne tévesszen meg a látvány, ez csupa- csupa művirág, ami nagyon meglepett bennünket, mivel bármerre jártunk, mindenhol rengeteg virágot láttunk, a parkokban, házak kerítésén, erdőn-mezőn, úgyhogy nem igazán értettük. Bár végülis a művirággal kevesebb gond van.

Nerja meglehetősen régi település: a cseppkőbarlangról már volt szó, ezen kívül, többek között, római emlékeket is találhatunk a városban. Óvárosa pedig a tipikus andalúziai falvak hangulatát nyújtja szűk utcákkal, és fehér házakkal, bár mi kicsit sokalltuk az üzleteket, szuvenír-árusokat, valahogy olyan érzésünk volt, hogy túlságosan „elturistásodott” (persze ez Loja kivételével az összes városról elmondható, ahol megfordultunk).

A városháza is olyan "andalúz"..., 

 Értelemszerűen nem maradhatott el a rituális kézmosás sem egy szép, kicsit mór jellegű kútnál.

Lesétáltunk a Rio Chillar partjára is. A folyó felsőbb szakasza frissítő és nem túl nehéz túrázási lehetőségeket nyújt, sziklákkal, vízeséssel, medencével, ahol fürdeni lehet. Ezt most kihagytuk, mondván, hogy egy nap kevés mindenre, és majd ha már mindent láttunk Andalúziában, akkor még eljövünk ide is.

Nerja legfőbb látványossága azonban egy, a tengerbe jócskán benyúló, elég magas földnyelv, amit Európa teraszának (Balcón de Európa) hívnak, és ahonnan – hah, már megint – káprázatos panoráma nyílik a tengerre és a Sierra Almijara hegyláncra, amely mellesleg természetvédelmi terület.

Ez a földnyelv bejáratánál áll. Kérdés: hogyan öntözik a növényeket? Minden nap létráznak?

Szerelmem, PM emlékére

Szigligeti nyaralásunk első útja Tapolcára vezetett. Ennek roppant prózai oka van: PároM, aki egyébként oly precíz és pontos, a csomagolás során teljesen megfeledkezett a fürdőnadrágról, így aztán kénytelenek voltunk egyet beszerezni. A szigligeti strand árait túlzónak találtuk, meg egyébként is terveztük a tavasbarlang felkeresését, kézenfekvő volt hát, hogy a kettőt összekötjük.

Ami Tapolcán elsőre feltűnt, az a rengeteg szobor. Volt időnk alaposan körbesétálni a várost, mivel túl korán érkeztünk, a barlang még nem volt nyitva. 

Ez persze nem az összes szobor...

Tapolcán amúgy ivókútból is több van az átlagosnál (van Napocska-ivókút, Tüskésgyíkfejes ivókút, Kosfejes ivókút, Tavasztündér-ivókút ), természetesen az utunkba eső a legelsőnél, amely a "Griff fejes ivókút" nevet viseli, megejtettük a rituális kézmosást.

Naná, hogy Tapolca se lehet meg trianoni emlékmű nélkül, sőt, egész Trianoni emlékparkkal büszkélkedik. 

Van itt  székelykapu, harangtorony, imádság, ami csak elképzelhető. A székelykaput  némiképp tájidegennek gondoltuk, és az egészet en bloc kicsit giccsesnek.

Előzetes "felkészülésünk" során felfedeztük, hogy Tapolcán van egy zsidó temető, úgyhogy végiggyalogoltuk a Halápi utat, hogy megnézzük. Pilisvörösváron már jártunk egy zsidó temetőben, és megfogott bennünket a hely méltóságteljes, szomorú hangulata. Az, hogy a sírok nem emelkednek ki a talajból, hogy nincsenek túlcicomázva, nincsenek virágok, csak egyszerű kőből emelt fejfák, egyebekben hagyják a természetes növényzetet nőni, számunkra egyszerűségében is valahogy méltóságteljes, nem annyira látványos, ám mégis megrázó találkozást jelent az elmúlással. A tapolcai zsidó temetőben azonban nem találtunk semmit, csak egy gazzal benőtt, körülkerített mező-félét, ahova nem tudtunk bemenni.  

A hiábavalóan megtett út miatt kicsit bosszankodva caplattunk vissza a központba, ahol szerencsére a Malomtó idilli környezete és egy pohár bor a számos tóparti etetőhely egyikében visszahozta a kedvünket, így aztán vidámabban sétáltuk körbe a tavat és a parkot.

	A halak elég szelídek.

Tapolca fő attrakciója a tavasbarlang, amely a rendszerváltás nagy "nyertesei" közé tartozik. Köztudott, hogy a barlang a bauxitbányászatot kísérő karsztvíz-lecsapolás következtében a 80-as évekre teljesen kiszáradt. A bányászat leállítása után – és most ne firtassuk ennek a társadalmi következményeit - a terület rehabilitálódott, így a barlang ismét teljes szépségében várja a látogatókat. 

A barlangtúra után jól esett a késői ebéd. Sajnos, nem találtam meg az éttermet, ahol ettünk, az biztos, hogy hatalmas adagokat kaptunk. Valami kapualj rémlik, amit beépítettek, és ez olyannyira sikerült, hogy még egy madárpár is fészket rakott a gerendákon.

 Hogy a Marton László kiállításon miért nem fotóztuk, fogalmam sincs. 

Szerelmem, PM emlékére

Fuente del Piedra

Nos, mint említettem volt, minden gondos előkészületünk ellenére ért bennünket kellemetlen meglepetés, mégpedig a visszaúton Córobából Málagába. Az úgy történt, hogy  - mint ismert, lehetőség szerint nem szeretünk ugyanazon az úton menni, amelyiken jöttünk -  még otthon a térképet böngészve feltűnt, hogy van ott egy „Fuente del Piedra” nevű tó Córdoba és Málaga között, kb 8-9 km-re egy Santa Ana nevű állomástól, és ebben a tóban flamingók fészkelnek. Hát, ha már arra járunk, nézzük meg a flamingókat, mi az nekünk, az a kis séta!

Az első meglepetés – bár sejtettük, de azért erre nem számítottunk – maga Santa Ana.

Ez egy teljesen normális, korszerű állomás, elképesztően modern, csilivili, futószalagos csomagvizsgálóval, pénztárral, lifttel, nem tudom, hány sínpárral... a spanyol semmi közepén. Tényleg szó szerint nincs ott semmi. Miközben 6 km-re délre ott van a Bobadilla nevű vasúti csomópont… Emlékeim szerint két vagy három óránként megy egy busz a nagyjából 18 km-re fekvő Antequerába, de még véletlenül sincs a vonat érkezéséhez igazítva, legalábbis a mi vonatunkhoz nem volt csatlakozás. 

Nem ismerjük az állomás keletkezésének történetét, mi EU-s pénzeket sejtünk a háttérben, és valami furcsa asszociációval a bodrogkeresztúri kilátó jutott eszünkbe, nyilván azért, mert akkorra még nem készült el a híres ősküi buszmegálló.  

Oké, elismerjük, hogy Santa Anában legalább megállnak vonatok. De minek, ha onnan gyakorlatilag csak autóval lehet elérni a civilizációt…

A képen is látszik, a vasútállomás hatalmas forgalmat bonyolít.

Úgy emlékszem, hogy csak mi ketten szálltunk le a vonatról, az épületben ténfergett pár utasnak kinéző egyén, kicsivel több biztonsági őr jellegű egyenruhás fazon, mi meg térképpel a kezünkben keresni kezdtünk valakit, aki megmondhatná nekünk, hogy jutunk el Fuente del Piedrába, már úgy értve, hátha elnéztük a dolgot, és mégis van valami jármű, hogy ne kelljen már annyit gyalogolnunk. Hát nem volt, így aztán elszántan nekivágtunk a 8 km-es útnak.

Itt még viszonylag optimistán tekintettünk a túra elé:

Királyházi tapasztalataink alapján volt némi képünk arról, mi vár ránk, de a spanyol valóság sokkal elkeserítőbb volt. Eredetileg azt reméltük, hogy legalább a táj mutat majd valamit, de gyakorlatilag majd’ 8 km-en keresztül balra oliva-ültetvények, jobbra pedig – kapaszkodj meg, Kedves Olvasó! – egy szinte teljesen kész kísértet autópálya, amin nem látszott, hogy az utóbbi pár évben dolgoztak volna rajta, és mindez pompás kerítéssel elválasztva a földúttól, amelyen mi haladtunk…

És akkor már csak a mezőn kellett átvágnunk,

hogy tényleg elérjük a tavat:

Na, igen, eddig reméltük, hogy legalább az út utolsó szakaszát kellemesen susogó nádas között, flamingócsicsergéstől - tényleg, mit csinál a flamingó? - kísérve, tóparton andalogva tesszük meg. 

Ám az út továbbra is elég sivár környezetben kanyargott, tisztes távolságra a tótól. Nyilvánvaló, hogy errefelől viszonylag kevés turista érkezik…

Egy kisebb magaslatról sikerült végre megpillantanunk a flamingókat, a képek eléggé zoom-olva készültek, és a második meglepetés: nagyjából ez volt a legtöbb, amit flamingóból láthattunk.

Itt a tóról meg a flamingókról mindent megtudhattunk – volna, ha nem spanyolul és angolul lettek volna a magyarázó szövegek. Szerencsére készültünk, így aztán nagyjából képben voltunk, hogy egy 1364 hektáros védett területen fekszik, itt él Európa legnagyobb rózsaszín flamingó kolóniája – eddig fogalmunk se volt arról, hogy Európában is élnek flamingók. A Fuente de Piedra lagúna sósvízű. Ezért aztán a párolgás miatt egy vékony sóréteg lebeg a víz tetején, amitől a lagúna éppen úgy néz ki, mint egy hatalmas tükör, és tényleg úgy nézett ki.

Kicsit megpihentünk az ápolt parkban, majd útnak eredtünk Fuente del Piedra falu felé, ami a hátunk mögött lévő 8 km után tényleg csak egy ugrás volt. A faluban kicsit elbizonytalanodtunk, mert senki nem tudta nekünk megmondani, melyik buszmegállóból megy a buszunk Málaga felé – lehet, hogy szerény spanyoltudásunk volt az oka - ,ami azért lett volna fontos, mert ha lemaradunk róla, akkor csak a kétóránként közlekedő Fuente del Piedra-Antequerra járattal tudtunk volna menni, antequerrai átszállással, de végül is kisakkoztuk a menetirányt és sikerül!

Így aztán este 8-kor – az Andalúziában igazából még nem is este, hiszen 10-ig világos van – meglehetősen fáradtan megérkeztünk La Calába, a bázisra, ahol PároM húgáék akkoriban laktak.

Ha eddig nem tudtuk volna, milyen jó dolog egy medence a kertben, akkor most kiderült volna. De tudtuk. :-)

Azért nem lehet rossz ilyen helyen tengetni a mindennapokat, de Andalúziában a medence legtöbb ház szerves tartozéka.

Benalmadena

Pár nap múlva, megunva a tengerparti rekreációt, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje egy „komolyabb” programnak, felkerekedtünk hát Benalmadenába. Azért pont oda, mert Málagába jövet-menet az autópálya felett mindig rácsodálkoztunk a hegyre felkúszó kötélpályára. Kitudtuk, hogy a lenti végállomása Benalmadenában van, így aztán hétfőn felkerekedtünk, hogy mi is „feltereféricózzunk”  a hegyre. A dolgot az teszi igazán pikánssá, hogy PároM, erősen tériszonyos lévén, nem igazán élvezi az ilyesfajta kirándulásokat, de a koblenzi kötélpálya elég jó bemelegítő volt ehhez a programhoz.

A teleferico végállomása Benalmadena Arroyo de la Miel városrészében van, 

Ez itt a Tivoli bejárata:

Az út felfelé is érdekes,

 de az igazi attrakció a hegytetőn várja az embert, ahova kiépített ösvényen lehet feljutni.

Bármerre fordulunk is, lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé:  

Északon a Sierra Nevada csúcsai,	délen a tenger,
	állítólag Marokkóig ellátni,
	hát, nem tudom, mi nem láttuk Marokkót, igaz, sikerült kifognunk egy kissé felhősebb napot.

 Érdemes 13 óra előtt felérni, mivel akkor kezdődik a rendkívül látványos ragadozómadár-bemutató.

A visszaút lefelé igen-igen látványos, végig szemben a tengerrel:

Sajnos a hegytetőn való mászkálás teljesen elvette PároM elejét – igen, valószínűleg már akkor is benne voltak a megvadult sejtek -, így aztán Benalmadena többi látnivalója – a Delfinárium (Selwo Marina Delfinarium), az Akvárium, az óváros (Benalmadena Pueblo), a Pillangópark (Mariposario), a kikötő, a Colomares kastély - mind-mind kimaradt, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy jövünk még rokonlátogatóba, és akkor lesz módunk mindezt bepótolni…

Aztán szombaton: PároM nagy szerencséjére a sógora is imádja a focit, Málaga környékén élve természetesen Málaga-szurkoló lett, bérlettel, zászlóval, miegymással, ami a szurkoláshoz kell, így aztán PároMnak lehetősége adódott elmenni a La Rosaleda stadionba egy Málaga-Almeria meccsre, ami 2:0-ás Málaga győzelemmel végződött. PároM elbeszélése szerint – én ezt a programot kihagytam – egy spanyol meccs hangulata teljesen más, mint az itthoniaké, nem beszélve a majdnem teltházról, ami Málagában közel 30.000 nézőt jelent.

Marbella

Marbella, a Costa del Sol gyöngyszeme, a legtöbb embernek a csillogás, a luxus, az itt nyaralgató  híres színészek, a dolce vita jut eszébe. A várossal igazából 2010-ben találkoztunk először, viszonylag szerencsétlen történések kapcsán (ezt majd 2010-nél mesélem el), és akkor csak az egyik kikötőt láttuk. Most viszont rászántunk egy egész napot, hogy bejárjunk a városból annyit, amennyit csak gyalogosan lehet. Nem néztük meg a Puerto Banust, a luxuskikötőt, ami mintegy 5 km-re van a városközponttól, ezért aztán nem láttuk az „arany mérföld”-nek nevezett városrész luxusvilláit, Fahd szaudi király nyári rezidenciáját, meg úgy általában a „high society”-vel kapcsolatos dolgokat.

Amit viszont láttunk, az az „Alkotmány Park” (Parque de la Constitucion), ahol ilyen gyönyörűségek vannak:

és egy kb 600 fős szabadtéri koncert-épület, az Auditorio de Marbella:

végigsétáltunk az „Avenida del Mar”-on, ahol rácsodálkoztunk Salvador Dali szobraira, egyrészt, mert ilyen téren tudatlan barbárok révén fogalmunk se volt Dali szobrász-munkásságáról, másrészt meg azért, mert Dali mint köztéri szobor, múzeum+belépő nélkül, hááát, számunkra legalábbis meglepő volt...

Kicsit üldögéltünk az Alameda parkban, ami tulajdonképpen csak annyira park, hogy fák vannak benne, de amúgy olyan benyomást kelt a sárga csempével kirakott sétányaival, mintha egy zárt télikertben sétálna az ember.

Bevallom, ezen a képen - ahogy már más képeken is - "kiretusáltam" a padon ülő PároMat, mert bár ez a blog most már róla szól, mégis szeretném megőrizni az inkognitóját.

És végül lődörögtünk kicsit az óvárosban, ami igazi meglepetés volt számunkra abban az értelemben, hogy Marbella hírneve alapján nem számítottunk ilyen igazi, hamisítatlan spanyol középkori hangulatra.

	És a híres narancsfák tere, a Plaza de los Naranjos, Marbella nosztalgikus történelmi főtere. A tér a narancsfákról kapta a nevét, de itt található az 1485-ben épített "Ayuntamiento", a városháza és persze számos 16. századi épület. És ismét felhívnám a figyelmedet, Kedves Olvasó, a színes csempével, kővel, akármivel kirakott járdákra. Andalúziában - főleg a régi városrészekben - nincs szürke aszfalt-járda. És persze a növények, virágok, futók minden mennyiségben.

Rincón de la Victoria

Hazautazásunk előtt még elbuszoztunk Rincón de la Victoriába, hogy megnézzük a La Cueva del Tesoro-t, a kincsesbarlangot. Nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint még az arab időkből származó hatalmas kincs van itt elrejtve, ami persze alaposan felajzotta az erre fogékonyak képzeletét, így aztán évszázadokig kutakodtak a barlangban kincsek után, olyannyira, hogy egyikük, egy bizonyos Antonio de la Nari a nagy igyekezetben, hogy megnyisson egy galériát, saját magát robbantotta fel 1847-ben. Egyébként találtak itt archeológiai leleteket is a neolitikumból.

Mivel egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, ezért az alábbi képek nem igazán tudják visszaadni a látottakat.

Íme, a barlang bejárata:És a barlang:

	Bár a barlang nem kifejezetten cseppkőbarlang, azért láttunk néhányat:

Rincón de la Victória amúgy egy kellemes kis település, de semmi különös nincs benne, már persze ha eltekintünk a tengertől…

 Aztán másnap búcsút intettünk Andalúziának, nem sejtvén, hogy örökre…

Előző: Somhegy - A Bakony

Magunk is meglepődtünk azon, hogy az Odvaskő-barlangot milyen simán és egyszerűen megtaláltuk. Lehet, hogy azért, mert a Boroszlán-tanösvényen mentünk?

Odafelé nagyon egyszerű dolgunk volt: felszálltunk egy buszra, amelyik az Odvaskő megállónál tett le bennünket. Ott elindultunk a nagyon szépen karbantartott, rendezett tanösvényen, amelyen az ismertető táblák segítenek az eligazodásban, a tűzrakó helyek pedig pihenésre csábítanak. Sajnáltuk is, hogy nem volt nálunk egy oldal szalonna, hagyma.  Maga a barlang kicsi és sötét, igaz, nem mentünk be túlságosan mélyen, nehogy úgy járjunk, ahogy szegény Thészeusz járt volna Ariadné nélkül. Így aztán nem találkoztunk se bakonyi betyárokkal – akik a legenda szerint szívesen időztek volt itt -, se denevérekkel, amelyeknek 10 védett illetve szigorúan védett faja él az Odvaskő-barlangban.

Mondtuk, hogy sötét volt.

Visszafelé gyalog tettük meg a kb 5-6 km-nyi  utat Bakonybélbe. Végig a Gerence patak mellett haladtunk, ottjártunkkot természetesen nem sok víz volt benne, nem is tudjuk elképzelni, hogy volt képes az a kis semmi víz ilyen „ámokfutásra”.

Viszont láttunk havasi cincért (Rosalia alpina), ami ritka, védett faj.

Bakonybélbe érve még megnéztük az Erdők Házát. (Mivel lemerült az akku, itt már nem tudtunk fényképezni.)

Nos, összefoglalva, Bakonybél csodálatos település, a Somhegyi Vadászház az egyik legjobb, legnyugisabb szálláshely – bár vadászati szezonban valószínűleg kevésbé nyugis -, Jolikának pedig minden elismerésünk a remek étkezésekért, a kedvességéért, felejthetetlen napokat töltöttünk itt!