Szerelmem, PM emlékére

Szárszó, az Szárszó.

Ha volt a világon hely, ahova PároM igazán kötődött, az Balatonszárszó. Anyai nagyszülei valamikor az 1920-as években építettek ott egy szerény kis nyaralót, így az édesanyja, ő maga és a gyerekei is gyakorlatilag Szárszón nőttek fel, gyakran azon az áron, hogy előbb kikérték őket az iskolából év végén. PároM elmondása szerint ő az éveket úgy számolta, hogy mennyit kell még Szárszóig aludni, a szünidők végén mélységes szomorúsággal élte meg, hogy haza kell menni Budapestre. (A történethez tartozik, hogy elég zaklatott gyermekkora volt, a szülei válása, az egyetlen gyermek - húga édesanyja második házasságából született - „tulajdonjoga” feletti hercehurca, az állandó költözések – az általános iskola 8 osztályát 6 különböző intézményben végezte -, egy igazi mostohaanya, mindez nagyon megviselte, nem csoda, hogy az egyetlen biztos hely, állandóságot jelentő menedék Szárszó és a nagymama volt számára.) Aztán később, igazi hosszúhajú hippiként a boldog 70-es években Szárszóra járt bulizni, csajozni a haverokkal, még később – mivel munkája lehetővé tette – ott töltötte a nyarakat a saját gyerekeivel. Rengeteg élményt, emléket osztott meg velem ezekből az időkből, amelyeknek én nem lehettem részese, ám olyan mély átéléssel, annyi szeretettel mesélte el a történeteket, hogy a végén magam előtt tudtam látni a sovány, esetlen kisfiút, aki után a mamája szalad a vízben a bögre kakaóval, a szintén sovány, és még mindig esetlen kiskamaszt, aki a teraszon pattogtatja a labdáját, a sovány, még mindig esetlen - ez az esetlenség élete végéig jellemző volt rá, nem igazán tudott mit kezdeni a magasságával, a hosszú lábaival, karjaival, gyakran frusztrálta a soványsága - kamaszt, aki a haverokkal balatonkörbestoppoló versenyt rendez, a büszke fiatal apát, aki úszni, tollasozni tanítja a gyerekeit. A gondos gazdát, aki a vonaton cipeli Budapestről a palántákat, a Harka utcai fürdőhelyet, ami nem strand, csak egy, a nádasba vágott ösvényen megközelíthető vízfelület, a lángossütőt a bazársoron – ez sincs már meg -, a szárszói nyarakat augusztus végén lezáró hatalmas tábortüzet. Magam előtt látom mindezt, és szomorú vagyok, hogy azokat az éveket nélkülem élte át – bár korántsem vagyok biztos abban, hogy azt az életformát hosszú távon tolerálni tudtam volna, ha akkoriban találkozunk. Aztán a történelem úgy hozta, hogy a nyaraló a húgáé lett, aki lebontotta a szerény lakot és egy palotát húzott fel a helyére. Onnantól kezdve PároM már ritkán járt Szárszóra, csak vendégként, igaz szívesen látott és szívélyesen fogadott vendégként.

Pár éve már Szárszó sincs, a palota eladódott…

Szerelmem, PM emlékére

Most már tudom, hogy a 2011-es egri kiránduláson miért készült oly kevés kép a Minaretről és a Bazilikáról: ugyanis 2009. őszén, Bogácsról hazafelé, egy napot Egerben töltöttünk.

Minorita templom

Az egri Páduai Szent Antal-templom (gyakran minorita templom) a Dobó István tér meghatározó épülete, a város második legnagyobb temploma a főszékesegyház után. Az építkezést Falk János egri kőművesmester kezdte el 1758-ban. Mivel a környéken nincs megfelelő építőanyag, a köveket Tardosról Noszvajról,  Bogácsról és Mezőkövesdről hozták. A templom homlokzata a tér felé fordul északi irányban. Két sarkán egy-egy 57 m magas, erősen kiugró párkányokkal többszörösen tagolt torony emelkedik. A kecses toronysisakok tetejét kovácsoltvas keresztek díszítik. A homlokzat a két torony között ívesen kidomborodik — ez Magyarország egyetlen, ívelt homlokzatú barokk temploma. 

 A Dobó tér igen látványos központja Egernek, egyik oldalán a Minorita templommal, szemben rálátással a várra.   

Farkas Ádám szobrászművész alkotása, mely Eger belvárosát mintázza. A „Tapintható-látható" című városkép-plasztika világtalanok számára készült.

A tér másik attrakciója a Dobó-szobor. A háromalakos bronz kompozíció középső alakja maga, a kardját magasba lendítő Dobó. A kapitány jobbján egy várvédő vitéz, míg balra tőle az ostromló törökökre követ hajító egri nő. A nagyszabású, városi jelkép jelentőségű szoborcsoportot Stróbl Alajos készítette 1907-ben

A Kethüda mináret az egykori Oszmán Birodalom legészakibb minaretje.

Valamikor 1596 (Eger elfoglalása) és 1664 (első ismert említése) között építették gondosan faragott homokkő kváderekből az eredetileg a keleti oldalán álló, vörös homokkőből épült, díszes dzsámihoz. A 91 éves török uralom alatt összesen tíz minaretet emeltek a városban, de közülük csak ez az egy maradt meg. 1687-ben, a város visszafoglalása után a magyarok első lelkesedésükben ezt is le akarták dönteni, ezért 400 ökörrel meghúzták a tornyot. Az épület azonban elég stabilnak bizonyult, úgyhogy inkább egy, az el nem távolított félholdból kinövő keresztet raktak a tetejére.

Itt egy pillanatra elgondolkoztunk, hogy mit is keres Don Quijote Egerben, de aztán kiderült, hogy ez egy török időkből való alabárdos katona, a neve is ez: "ALABÁRDOS KATONA" - így már jogos. Makrisz Agamemnon alkotta 1986-ban.

 egy kis egri hangulat:

Az Érsekkert

Végül a nem túl látványos egri állomásonvonatra szálltunk

és szomorú szívvel búcsút intettünk Egernek (és a bogácsi kirándulásnak)

Szerelmem, PM emlékére 

Bogács, ez a 2000 lelket számláló kis falu Mezőkövesdtől 10 km-re fekszik a Hór-patak völgyében. Igazán kedves kis település, számos kirándulási, túrázási lehetőséggel. Mi az idő szűkössége miatt – hiszen csak egy hosszú hétvégére mentünk, ráadásul főleg fürdőzni – nem igazán használtuk ki ezeket a lehetőségeket, de akkor azt hittük, és feltett szándékunk volt, hogy ide még visszajövünk.

Ha túrázni nem is voltunk, azért egyik nap átsétáltunk Cserépfalura – tulajdonképpen csak annyi volt a célunk, hogy feltérképezzük a terepet és megnézzük a szálláslehetőségeket.

Ezért nem jártuk végig az Ördögtorony Tanösvényt, nem néztük meg a Suba-lyuk barlangot, nem mentünk el a pincesorra, hiszen a terv az volt, hogy erre a környékre egyszer hosszabb időre eljövünk még, és mivel Bogácson már ismertük a lehetőségeket, gondoltuk, Cserépfalu pont megfelelő lesz.

Szerelmem, PM emlékére

A gyógyfürdőzés – és általában a fedett helyen való fürdőzés – iránti szenvedélyünk Bogácson kezdődött. Hogy a 2009-es  október 23-i ünnepen miért pont Bogácsra esett a választás, arra már nem emlékszem, de jó ötlet volt.

Szállást az Alabástrom Panzióban találtunk, naná, mert ott elfogadták az üdülési csekket, és bár nem volt olcsó, megérte.  Igaz, manzárdszobában laktunk, de azért a szobának voltak olyan pontjai, ahol PároM kiegyenesedve is tudott közlekedni, valamint tiszta, kulturált fürdő is tartozott hozzá. Kicsit ugyan zavaró volt, hogy pont a konyha fölött voltunk, és erősen felhallatszottak a konyhai zajok, főleg a húsklopfolás. 

Azok a pompás svédasztalos reggelik! Mi otthon normálisan sosem reggelizünk -  reggel hatkor ugyan kinek van étvágya/kedve/ideje? -, de itt igazán magunk se értettük magunkat a megpakolt tányérjaink láttán. A panzióhoz egy hatalmas, gyönyörű kert is tartozik, meg terasz, ahova nyáron nyilván nagyon jó dolog kiülni egy sörrel vagy kávéval vagy akármivel. Habár igazán szép őszi idő volt, azért hosszas kiücsörgésre mégse csábított bennünket, annyira azért nem volt meleg. A legfőbb jóság azonban a masszázs volt a folyosó végén, amit, mint utólag megtudtam, a szakácsnő celebrált, merthogy masszőri végzettsége is van - sok egyéb végzettség mellett. Életemben először volt részem ilyenben, mondhatom, az első után alig tudtam visszavánszorogni a 10 méterre se lévő szobánkba, ám a további két alkalmat már kifejezetten élveztem. PároM itt még nem élt a lehetőséggel, túlságosan szégyenlős lévén azt mondta, őt ne tapogassa idegen kéz. Csak 2012-re bátorodott fel annyira, hogy a Zsóry-fürdőben ő is benevezett egy masszázsra, leginkább azért, mert lehetőség volt egy időben egymás melletti kabinokban lennünk. Sajnos, a későbbi események ismeretében ez már valószínűleg többet ártott neki, mint amennyit használt – főleg a melegvizes fürdőzéssel kombinálva -, mivel úgy gondolom, hogy akkor már elindult a kontrolálatlan sejtburjánzás.

Bogács legfőbb attrakciója a termálfürdő. Ezt is, mint a az ország oly sok gyógyfürdőjét, olajkeresés közben találták meg, véletlenül.

Ahogy a most a honlap képeit elnézegetem, jelentős változások történtek 2009 óta. Akkor a fürdő még kifejezetten puritán volt, egy szerény, szekrényes öltözővel, ahonnan aztán fürdőruhában, törülközővel a vállunkon rohamoztuk meg az első medencét kint a szabadban, mivel fedett medence akkor még nem volt. Miután ott felmelegedtünk – ne feledjük, október végefelé járunk, a szép idő dacára a nap már bágyadtan sütöget, a hőmérő nemigen megy 15 fok fölé – meglehetős tempóban átmasíroztunk a következő medencéhez és így tovább, míg el nem értünk kedvencünkhöz, a lóherés medencéhez – mi így neveztük el, bár a hivatalos neve pillangó-medence – természetesen a komplexum legtávolabbi pontján.

Szerelmem, PM emlékére

Pomáz legnagyobb attrakciója a Holdvilág-árok.

A Pilis és konkrétan a Holdvilág-árok (namegpersze Dobogókő) bizonyos körökben szakrális jelentőséggel bír, szerintük itt található a föld szívcsakrája, legyen az bármi is. Sajnos, tőlünk meglehetősen távol áll az efféle spiritualizmus, nem is igazán értjük, annyi bizonyos, hogy a káprázatos táj által kiváltott lelkendezésen túl „spirituális” élmény nem ért bennünket, hacsak a második „vaddisznókalandunkat” (az első a Mátrában esett meg velünk) nem számítom annak.  Az úgy történt, hogy miután szerencsésen - és kivételesen eltévedés nélkül – eljutottunk a Holdvilág-árokba, hirtelen utunkat állta egy függőleges sziklafal, azon egy vaslétra, hogyakkor innen ezen kellene folytatni az utat. Mivel PároM masszív tériszonyban szenvedett, és akkor még nem igazán tudta/akarta kezelni – később bizonyos  áldozatokra, mint pl. repülőgépre szállás, hajlandó lett -, kijelentette, hogy akármi van is fönt, ő oda bizony nem föl nem mászik azon az izén. Tudtam,ha tériszonyról van szó, felesleges vitatkozni,  érteni ugyan sose értettem, de elfogadtam. Így hát leültünk valami kőre, előhalásztuk a térképet, hogy valami alternatív útvonalat keressünk; sose szerettünk ugyanazon az úton visszatérni. Találtunk is egy megfelelőnek tűnő turistautat, így aztán valamilyen (másik) jel mentén elindultunk vissza Pomáz felé. Éppen egy tisztáson ballagtunk önfeledten, amikor JOBBról visítás-félét hallottunk, és odanézve megpillantottunk vagy hat kis vadmalacot. Legalábbis a csíkos hátuk alapján úgy gondoltuk, hogy azok, és nem házisertések. Irtó cukik voltak, ahogy rohangáltak a fűben, mi meg elkezdtük keresni az anyjukat, és meg is találtuk, bár csak a hátát láttuk, tőlünk nagyjából 10-15 méterre, sajnos éppen az út BAL oldalán. Megtorpantunk, és ismét felemlegettük Imre herceget meg PároM druszáját, a Zrínyit, továbbá etológiai olvasmányainkat és natgeós meg spektrumos tudásunkat a kicsinyeit védő anyákról, vészhelyzetről, meg hasonlókról, végül úgy döntöttünk, hogy pont nem mi leszünk a kísérleti alanyai a „hogyan viselkedik a vaddisznó-koca, ha egy út választja el a kicsinyeitől, melyen két ember halad át” című kísérletnek, így aztán megfordultunk, és nem túl sietősen, ám meglehetős tempóban magára hagytuk a kis családot, megkerestük az utat, amelyen Pomázról a Holdvilág-árkot támadtuk, és további kalandok nélkül visszatértünk a Gyalogbékába.