Bartis Ferenc: Szerelmes igék

Ahogy mentél,
ahogy álltál,
ahogy néztél,
ahogy szóltál,
ahogy sírtál,
ahogy hívtál,
ahogy lestél,
ahogy kértél,
ahogy adtál
és szerettél,
vagy gyűlöltél,
öleltél és
megtagadtál -
úgy voltál jó,
ahogy voltál,
csak még lennél,
csak még volnál...

Komáromi János: Neveddel alszom el

amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
...a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
...a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
...a neveddel alszom el

zárt szemhéjjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
...a neveddel alszom el

csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
...a neveddel alszom el

az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
...a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
...a neveddel alszom el

Kassák Lajos: Veled vagyok

 Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.

 Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.

 Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

 Előtted én
te én előttem.

 Egy kapu előtt mégis megállunk.

 Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

És ott álltunk a kapu előtt. Fogtam a kezedet, és tudtam, hogy nincs tovább. Te már nem láttál, bár utolsó pillantásoddal engem kerestél, de lábad már a küszöbön, és kezed, a kezed, amit úgy szerettem, már mozdulatlanul feküdt, hiába szorítottam, nem szorított vissza, mint annyiszor, amikor baj volt, amikor szükségem volt rád. 

Suttogtam, beszéltem hozzád, remélve, hogy hallod, hogy tudod, mennyire fáj elengednem téged, hogy nagyon fogsz hiányozni, de még tavasszal megígértem, hogy ha majd menni akarsz, el foglak engedni, bár tudom, hogy nagyon nem akartál menni, élni akartál, élni kettőnkért, még tudatod utolsó szikráival is harcolni akartál, azért engedted, hogy bevigyünk a kórházba, amitől mindig rettegtél, hogy tovább harcolhassunk, de nem, akkor már nem volt miért harcolni, hiába voltál erős, olyan erős, amit soha nem gondoltam volna, hiába volt minden, hiába szőttük kirándulásos terveinket, hiába akartunk együtt megöregedni, a betegség - a sors? - erősebb volt,és nekem már csak a zenék maradtak, a képek maradtak, az emlékek maradtak.

Elmentél. És magaddal vitted az életem. 

Szerelmem, PM emlékére

Hiányzol.
Az életemből, az ágyamból,
a vonuló felhők futásából,
az ébredő nap első sugaraiból.
Hiányzol a tárgyakból,
amelyeket megérintek,
hiányzik a tükrömből az arcod,
a csészéből a teád,
a mosolyod, az ölelésed,
hiányzanak messze lóduló terveid.
Nem vagy mellettem:
kattognak a vonat kerekei,
hi-ány-zol, hi-ány-zol.
Valamikor így voltam én is -
szólal meg a telefon.

Nehéz csönd nyomja a szívemet.

Nagy István Attila

Eltűntél e túltelített világban,

mely kristályossá dermedt nélküled.

Felfoghatatlan zengés a teremtés

s benne a lét mind félelmetesebb.

Mint hajnalban a csillag, eltűnik

az áttetsző időben csillogásod.

De újjászüli létezésemet

napról napra hiányod

Beney Zsuzsa