Szerelmem, PM emlékére

Ronda

Ronda – gyönyörű. Ennek a poénnak nyilván senki nem tud ellenállni, aki megpillantja a Serranía de Ronda fennsíkjára épített jellegzetes spanyol „fehér falu” fehér házait.

A Guadalévin folyó az évmilliók során a sziklák közé egy 130 mély szurdokot vájt, az El Tajo-t, amely a városkát két részre osztja.

A szurdok felett ível át Ronda jelképe és leghíresebb látnivalója, a Puente Nueva, az Új Híd”.

A hidat 1751-93 között építették, Jose Martin de Aldehuela tervei alapján. A legenda szerint Aldehuela pár évvel az avatás után a hídról leugorva lett öngyilkos, mondván, hogy ilyen mesterművet soha többé nem fog tudni alkotni.

A középső ív felett látható ablak egy börtönnek tervezett helyiséghez tartozik, amelyet azonban soha nem használtak.

Pillantás a hídról:

A szurdokot még két másik híd is átíveli, 

A rendkívüli elhelyezkedésnek köszönhetően jószerint bármerre is jár az ember, csodásnál is lenyűgözőbb kilátással találkozik.

A 35 000 lakosú város történelme nagyjából megegyezik Andalúzia többi városának történelmével, kőkor, rómaiak, arabok, keresztények.

A város egyébként arról is híres, hogy itt van a bikaviadalok bölcsője: 1785-ben itt adták át Spanyolországban az első kör alakú, kőből készült arénát. Az arénában 6000 nézőnek van hely, az átmérője pedig 66 méter. Az itt élő Romero és Ordóñez család több híres matadort is adott a városnak. A Romero családnak köszönhetőek a bikaviadalok ma is érvényben lévő szabályai:  az eredetileg lovas harc helyett a gyalogos küzdelem bevezetése, a kendő használata, a stílus és pózok kidolgozása, egyszóval a híres Escuela Rondeña (Rondai iskola) megteremtése.

. A bikaviadal- múzeumban a "Museo taurino"-ban a bikaviadalok ereklyéi, kellékei láthatók.

Mivel mi nem vagyunk hívei eme sportnak, meg egyébként is szűkösek voltak az anyagi lehetőségeink, nem mentünk be se az arénába, se a múzeumba.

 Ronda egyébként nem csak a híres matadorokról, a Puente Nueva-ról és fehér házairól nevezetes, a fekvésének köszönhető lenyűgöző látvány mellékes volt a környező hegyekben tevékenykedő banditák, a „Bandolero”-k számára. A helyi robinhoodok és rózsasándorok számára évszázadokig igazi aranybányát jelentettek az erre utazók.  

	A leghíresebb közülük az 1805-33 között élt José María Hinojosa, alias „El Tempranillo“ (ez egy szőlőfajta, elég vicces, mintha a mi Rózsa Sándorunkat Kadarkának hívnák). Róla az a legenda terjedt el, hogy a hölgyektől egy kézcsók kíséretében vette el a gyűrűiket, mondván, hogy ilyen gyönyörű kacsókra nem kell ékszer.
Egy másik híres bandorelo, José Mateo Navarro Balcazar, alias „El Tragabuche” (1780- ?), a Romero család rokona,  rondai matadorként kezdte a pályafutását, ám miután első felindulásában megölte a feleségét és annak szeretőjét, nem maradt sok választása, kénytelen volt banditának állni.
	Az utolsó banditák egyikét, Juan Mingolla Gallardo-t, alias „Pasos Largos“-t (1873-1934), egy tűzpárbajban lőtte le a rendőrség.

A bandorelok annyira jellegzetes alakjai voltak a vidéknek, hogy Rondában banditamúzeum, a Museo del Bandolero, őrzi az emléküket.

Nem mellesleg Prosper Mérimée Carmen című elbeszélése is itt játszódik, csak Bizet tette át a helyszínt Sevillába.

Ronda nem csak Mérimée-t bűvölte el. Rainer Maria Rilke, James Joyce, Ernest Hemingway, Max Frisch,    Orson Welles - hogy csak a leghíresebbeket említsük - szintén csodálattal adóztak Ronda szépségének. Ez utóbbi olyannyira, hogy hamvait - kívánságára - az aréna közelében temették el.  

A káprázatos kilátáson túl maga a város is szemet gyönyörködtető, a kis girbe-gurba utcákkal, a házakon csodás kovácsoltvas erkélyekkel, templomokkal, terecskékkel.

Szerelmem, PM emlékére

A 2013-as év másik „nagy” kirándulása Spanyolország volt, szeptemberben. Azért az, mert PároM húga Spanyolországot választotta lakóhelyül. Mivel a férj vállalkozó, LÉNYEGESEN jobb anyagi körülmények között élnek, mint mi, megengedhetik maguknak Andalúziát. 2013-ban már harmadszor látogattuk meg őket. Most is felkészülten mentünk, mivel utazás előtt eldöntöttük, hogy mindenképpen ellátogatunk Córdobába. Előre megrendeltük a szállást, menetrendeket tanulmányoztunk, költségvetést készítettünk, szóval mindent megtettünk, hogy ne érhessen minket kellemetlen meglepetés. Persze azért ért…

A nagyvárosi szálláskeresés meglehetősen nehéz, pláne, ha az a nagyváros Spanyolországban van, és mi nem vagyunk birtokában a megfelelő nyelvtudásnak. Mertugye az ideális szállásnak számunkra két alapvető feltétele van, amelyek többnyire eléggé ellentmondanak egymásnak: először is a legfontosabb, hogy ne legyen drága, mert igaz, hogy rokonokat látogattunk, de a kirándulásainkat mi finanszíroztuk. Másodszor, ami szintén fontos: lehetőleg a belvárosban legyen, hogy tömegközlekedésre ne kelljen már pénzt és időt fordítani. Na, ez a két feltétel eléggé nehezen egyeztethető össze, mivel a belvárosi szállások általában drágák. Spanyolországgal az volt a szerencsénk, hogy oda a németek is szeretnek járni, így aztán találtunk egy csomó német oldalt, ahonnan aztán remekül ki tudtuk választani a nekünk legmegfelelőbbet – ehhez persze az is kellett, hogy a spanyolok gondoljanak a csóró turistákra is, és még a belvárosban is vannak olyan szállások, hostelek, amelyek megfizethetőek.

A „Hospederia Luis de Gongora” 

minden tekintetben szuper volt. Napi 40 €-ért közel Córdoba fő látványosságához a Mezquita-hoz (Nagymecset), meg úgy általában közel mindenhez, amit Cordobában mindenképpen látni kell. Nem állítom, hogy mi mindent láttunk, három nap ehhez túl kevés, de amit láttunk, az Córdoba-rajongóvá tett bennünket.

Mivel előtte Németországban jártunk, hatalmas kontrasztot véltünk felfedezni a két ország, a két nép között. Mi úgy éreztük, hogy Németország valahogy súlyos, monumentális, robusztus, komoly- hogy azt ne mondjuk, komor, de ez persze így túlzás -, nyomasztó, még a könnyed dolgok is súlyosnak hatnak. Andalúzia színes, vidám, könnyű, kecses, légies, még a súlyos dolgok is könnyednek hatnak. Lehet, hogy a sok napfény teszi? Vagy a „néplélek”? Vagy csak azért éreztük így, mert a Rajna-völgyének természet alkotta fenséges sziklaormait hasonlítottuk össze egy város színes forgatagával? Nem tudom, bár jártunk Rondában is, ami tényleg sziklára épült város, de ott sem éreztük ezt a kissé nyomasztó fenségességet…

Az első két napot ténfergéssel töltöttük, többször is elmentünk a Nagymecset mellett, szemeztünk vele, gyűjtöttük a bátorságot, hogy felkészülten érjen bennünket az élmény.

Córdoba valami egészen különleges abból a szempontból, hogy a három nagy vallás évszázadokon át békésen megfért egymás mellett, sőt, az egyetemen – amely kezdetben, a 8. században, a Nagymecsetben működött – zsidó, keresztény és muszlim tudósok gyakran egymás mellett, egymás munkásságát erősítve dolgoztak.

Córdoba négy leghíresebb szülötte:

A három vallásnak eme egymás mellett élése a teszi a córdobai – és természetesen a többi andalúziai – városképet oly szemet gyönyörködtetően változatossá, ugyanakkor mégis harmonikussá.

Két napig tehát mást se csináltunk, mint

- bejártuk a szűk kis utcákat:

Ez Córdoba talán legtöbbet fényképezett utcája, a Calleja de las Flores. Valóban egyedülálló látványt nyújt a fehérre meszelt házak, színes virágok együttese, háttérben a Mezquita tornyával.

- üldögéltünk mindenféle tereken:

Az óvárosban (és Andalúzia többi városában is) nagyon sok utca és tér ilyen apró kaviccsal van kövezve, gyakran mintát is raknak a különféle színű kavicsokból.	Ami ugyan nagyon látványos, ám a rajta való közlekedés nem túl kellemes. Még szerencse, hogy párosunk nőtagja - azaz én - sosem kedvelte a tűsarkú cipőt.

      a legtöbbet itt, amit mi csak „főtér”-nek hívtunk, az igazi neve amúgy „Plaza de las Tendillas”, azaz a „kis boltok tere”.  Kedvező elhelyezkedése az óváros és a modern városrész között igazi találkozó és pihenőhellyé teszi. A teret a „Gran Capitán” szobra uralja, aki a pezsgő 15. század végének fura figurája volt, eredetileg Gonzalo Fernández de Córdoba y Aguilar –nak hívták, és az akkor még mór uralom alatt álló Granada elleni harcokban elért katonai és diplomáciai sikereivel vívta ki a „Nagy Kapitány” nevet.

- lesétáltunk a Guadalquivir partjára, 

Igen, a háttérben az a nagy épület a Mezquita

A folyó partján sok ilyen elhagyott vízimalom van, állítólag még a mór időkből. Bennünket valahogy megérintett ez a méltóságteljes pusztulás, a múlandóságnak ez a mementója:

- átkeltünk a római hídon (Puente Romano), amit – a nevéből is kitalálható – a rómaiak építettek valamikor Kr. e. 45 körül, a Via Augusta részét képezte, amely Rómából vezetett Cádízba. A mórok teljesen átépítették, mai arculatát az azt követő évszázadok folyamatos "renoválásai" révén érte el. Hihetetlen, de majd’ 2 évezreden át az egyetlen córdobai híd volt, csak a 20. században épültek újabbak.

 A Puente Romano lenyűgöző látványt nyújt:

- körbesétálva az erődítményt - a múzeumba nem mentünk be - egy hatalmas, a Guadalquivir éles kanyarulatába beékelődő parkba jutottunk, ez a "Campo de las Verdad-Miraflores":

- bolyongtunk a "Juderiá"-ban, a régi zsidó negyedben, bekukkantottunk a 14. században épült zsinagógába is:

- természetesen láttuk a régi városfalat is, egy elég nagy része meglepően jó állapotban van, ma az óvárost választja el az új városrésztől:

- kicsit ténferegtünk a modern városrészben, annál is inkább, mert ez a két forgalmas főút közötti gyönyörű sétány vezetett az állomásra, és már érkezéskor a szállóba sietvén eldöntöttük, hogy ezt meg kell néznünk ráérősebben is:

Végül az utolsó napon bemerészkedtünk a Mezquita-ba.