Szerelmem, PM emlékére

Mindig szerettem a napfelkeltét. 2010-ben Malagából repültünk haza, a gép hajnali 6-kor indult. Páromnak – aki egyébként eléggé tériszonyos volt – ez volt élete első repülőútja.

Még sötét volt, amikor felszálltunk, és mivel kelet felé repültünk, életem egyik legszebb látványát éltem át: ahogy az égbolt elkezdett fokozatosan világosodni, fent még egészen mélykék, majdnem fekete, ami fokozatosan halványul, felvonultatva a kék összes árnyalatát, mígnem a horizonton flamingó-rózsaszínbe vált, észrevétlenül, ami aztán a égő vörösbe megy át, és egyszecsak felbukkan a NAP. Valahogy így:

napfelkelte_1.jpg

(A képet jobb híján a netről loptam, mivel akkor, ott annyira élveztem a látványt, hogy eszembe se jutott fényképezni)

Én hangosan örömködtem, egyfolytában noszogattam Páromat, aki amúgy elfehérülő ujjakkal szorongatta a karfát, hogy „nézd, már, milyen gyönyörű, csak egy percre nézz ki, ilyet soha többet nem látsz” és hasonlók, mire Párom csak annyit tudott felelni elhaló hangon, hogy „Hagyj már csöndben szenvedni!”

Ez arról a látványról jutott eszembe, ami itt minden hajnalban fogad: ugyanaz a tobzódása a színeknek.

A ház, ahol most lakom, a falu legszélén áll. Az ablakomból a kilátás egy mezőre nyílik, ahol napközben lovak legelésznek. A mező szélén, kb 50-60 méterre a háztól, egy fa istálló van, ami fölé egy FA magasodik, félig eltakarva az istálló tetejét. Ez a FA a legtökéletesebb formájú fa, amit valaha láttam, olyan, amilyet csak rajzolni lehet.

Kár, hogy nincs fényképezőgépem, vagy hogy nem tudok festeni.

Reggelente kiülök a kávémmal és a cigimmel a lépcsőre, és minden nap – már amikor éppen nem felhős az ég, ami itt sajnos gyakran megesik – ugyanaz a látvány fogad: a FA, alatta az istálló, és mindezt tökéletessé teszi a napfelkelte színkavalkádja.

Ma jutott eszembe, hogy ez a blog nem csak Párom emlékéről szól: terápiás célt is szolgál. Ahogy nézegetem a kirándulások fényképeit, hogy miről is írjak legközelebb, milyen képeket válasszak hozzá, segít – nem, nem elfelejteni, hanem - elhalványítani az utolsó 4 hónap rettegését, szenvedéseit, a fájdalmat, amikor tehetetlenül nézed a Szerelem haldoklását, látod, ahogy elfogy az, akit szeretsz, hallod kapkodó lélegzetvételeit, éjjel óránként felébredsz és megsimogatod hidegen izzadó homlokát, segíteni akarsz, de nem tudsz, sírnál, de nem lehet, Előtte nem, mert hinni kell, akarni kell, akkor is, ha már nincs miben hinni és nincs mit akarni…

A képek egy másik, boldogabb világ emlékei.

Sok mindent elolvastam a gyászról. Azt írja minden szakirodalom, hogy 1 év a gyászfeldolgozás időtartama. De én azt hiszem, hogy a szerelem ennyire végleges elvesztése inkább olyan, mint egy krónikus betegség: együtt lehet és kell vele élni, de meggyógyítani sosem lehet.

Rengeteg tervünk volt még… Szerettünk volna együtt megöregedni.

Januári döbbenet:

Most, hogy lombját elvesztette, látom: az a FA nem egy FA, hanem KETTŐ. A kettő EGYÜTT most már végképp szimbolikus jelentőséget kapott. 

fa2.JPG

fa1.JPG

Szerző: kisa  2015.09.27. 07:47 Szólj hozzá!

Címkék: gyász hiány napfelkelte Tartalom: ...nagyon fáj A fa

süti beállítások módosítása