Szerelmem, PM emlékére

Szárszó, az Szárszó.

Ha volt a világon hely, ahova PároM igazán kötődött, az Balatonszárszó. Anyai nagyszülei valamikor az 1920-as években építettek ott egy szerény kis nyaralót, így az édesanyja, ő maga és a gyerekei is gyakorlatilag Szárszón nőttek fel, gyakran azon az áron, hogy előbb kikérték őket az iskolából év végén. PároM elmondása szerint ő az éveket úgy számolta, hogy mennyit kell még Szárszóig aludni, a szünidők végén mélységes szomorúsággal élte meg, hogy haza kell menni Budapestre. (A történethez tartozik, hogy elég zaklatott gyermekkora volt, a szülei válása, az egyetlen gyermek - húga édesanyja második házasságából született - „tulajdonjoga” feletti hercehurca, az állandó költözések – az általános iskola 8 osztályát 6 különböző intézményben végezte -, egy igazi mostohaanya, mindez nagyon megviselte, nem csoda, hogy az egyetlen biztos hely, állandóságot jelentő menedék Szárszó és a nagymama volt számára.) Aztán később, igazi hosszúhajú hippiként a boldog 70-es években Szárszóra járt bulizni, csajozni a haverokkal, még később – mivel munkája lehetővé tette – ott töltötte a nyarakat a saját gyerekeivel. Rengeteg élményt, emléket osztott meg velem ezekből az időkből, amelyeknek én nem lehettem részese, ám olyan mély átéléssel, annyi szeretettel mesélte el a történeteket, hogy a végén magam előtt tudtam látni a sovány, esetlen kisfiút, aki után a mamája szalad a vízben a bögre kakaóval, a szintén sovány, és még mindig esetlen kiskamaszt, aki a teraszon pattogtatja a labdáját, a sovány, még mindig esetlen - ez az esetlenség élete végéig jellemző volt rá, nem igazán tudott mit kezdeni a magasságával, a hosszú lábaival, karjaival, gyakran frusztrálta a soványsága - kamaszt, aki a haverokkal balatonkörbestoppoló versenyt rendez, a büszke fiatal apát, aki úszni, tollasozni tanítja a gyerekeit. A gondos gazdát, aki a vonaton cipeli Budapestről a palántákat, a Harka utcai fürdőhelyet, ami nem strand, csak egy, a nádasba vágott ösvényen megközelíthető vízfelület, a lángossütőt a bazársoron – ez sincs már meg -, a szárszói nyarakat augusztus végén lezáró hatalmas tábortüzet. Magam előtt látom mindezt, és szomorú vagyok, hogy azokat az éveket nélkülem élte át – bár korántsem vagyok biztos abban, hogy azt az életformát hosszú távon tolerálni tudtam volna, ha akkoriban találkozunk. Aztán a történelem úgy hozta, hogy a nyaraló a húgáé lett, aki lebontotta a szerény lakot és egy palotát húzott fel a helyére. Onnantól kezdve PároM már ritkán járt Szárszóra, csak vendégként, igaz szívesen látott és szívélyesen fogadott vendégként.

Pár éve már Szárszó sincs, a palota eladódott…

Szerelmem, PM emlékére

Sajnos, ezek elég gyenge minőségű képek: még a régi, fapados géppel készültek.

Vác is azok közé a helyek közé tartozik, ahova nem jutottunk vissza, pedig feltett szándékunk volt. Első találkozásunk a várossal eléggé emlékezetes marad: október 23-án Diósjenőről visszaúton töltöttünk itt el pár órát, és miközben gondtalanul ténferegtünk a városban, édesanyám hívott, hogy merre járunk, hazaértünk-e már, mert Budapesten balhé van, vigyázzunk magunkra. Estefelé értünkBudapestre, de őszintén szólva mi a zavargásokból semmit nem érzékeltünk, a metrón ülve csak az tűnt fel, hogy nem álltunk meg a Deák téren (vagy az Astoriánál?), és a szerelvényben igen magas volt az egy főre jutó zászlók, kitűzők, miegymások száma, de amúgy békében értünk haza.

Vácott pedig álltunk meg, mert pont akkortájt olvastunk az ártéri tanösvényről, és úgy gondoltuk, ha már ott járunk, akkor megnézzük. Az idő nagyon kellemes volt, pont ideális egy ilyen rövid kirándulásra.

 A Váci Ártéri Tanösvény területe Duna-Ipoly Nemzeti Park része. A látogatók kényelmesen besétálhatnak a Duna folyót egykor végigkísérő, nehezen megközelíthető ártéri élőhelyekre. Az erdő legszebb részeit gyakran borítja víz, ezért egy 510 méter hosszú, lábakon álló deszkaösvényt építettek ki, három megállóhellyel. A növények és állatok azonosítását tájékoztató táblák segítik. A terület ökológiai szempontból rendkívül értékes maradvány élőhely, folyóvölgyi galériaerdő, puhafaliget vizes élőhelyekkel. A múltban az ország területének 30%-át ártéri erdők borították. Növény- és állatvilága rendkívül gazdag, vízföldtani adottságai is egyediek. Minden évszakban érdekes, más-más arcát mutatja. Az ártéri erdőben a sokévi vízszintingadozás 6 méter. A tanösvény magas vízállás esetén (a budapesti mércén 620 cm felett) víz alá kerül. 

A városban nem sok kép készült, hiszen úgy volt, hogy visszajövünk még ide hosszabb időre.

 Vácott még egyszer jártunk, Nézsáról visszaúton, de akkor már csak annyit időztünk a városban, ameddig eljutottunk a buszpályaudvarról az állomásra. Viszont útközben mégiscsak találtunk fotóznivaló érdekességeket.

Előző: Somhegy - A Bakony

Magunk is meglepődtünk azon, hogy az Odvaskő-barlangot milyen simán és egyszerűen megtaláltuk. Lehet, hogy azért, mert a Boroszlán-tanösvényen mentünk?

Odafelé nagyon egyszerű dolgunk volt: felszálltunk egy buszra, amelyik az Odvaskő megállónál tett le bennünket. Ott elindultunk a nagyon szépen karbantartott, rendezett tanösvényen, amelyen az ismertető táblák segítenek az eligazodásban, a tűzrakó helyek pedig pihenésre csábítanak. Sajnáltuk is, hogy nem volt nálunk egy oldal szalonna, hagyma.  Maga a barlang kicsi és sötét, igaz, nem mentünk be túlságosan mélyen, nehogy úgy járjunk, ahogy szegény Thészeusz járt volna Ariadné nélkül. Így aztán nem találkoztunk se bakonyi betyárokkal – akik a legenda szerint szívesen időztek volt itt -, se denevérekkel, amelyeknek 10 védett illetve szigorúan védett faja él az Odvaskő-barlangban.

Mondtuk, hogy sötét volt.

Visszafelé gyalog tettük meg a kb 5-6 km-nyi  utat Bakonybélbe. Végig a Gerence patak mellett haladtunk, ottjártunkkot természetesen nem sok víz volt benne, nem is tudjuk elképzelni, hogy volt képes az a kis semmi víz ilyen „ámokfutásra”.

Viszont láttunk havasi cincért (Rosalia alpina), ami ritka, védett faj.

Bakonybélbe érve még megnéztük az Erdők Házát. (Mivel lemerült az akku, itt már nem tudtunk fényképezni.)

Nos, összefoglalva, Bakonybél csodálatos település, a Somhegyi Vadászház az egyik legjobb, legnyugisabb szálláshely – bár vadászati szezonban valószínűleg kevésbé nyugis -, Jolikának pedig minden elismerésünk a remek étkezésekért, a kedvességéért, felejthetetlen napokat töltöttünk itt!

Előző

Természetesen a Bakonyban is eltévedtünk, naná. Jolika nagyon kedvesen javasolta, hogy ha szeretünk túrázni, de nem vágyunk megerőltető hegymászásra, akkor nézzük meg a Júlia-forrást. El is magyarázta, hogyan találjuk meg, nincs messze, és nagyon szép.

Mi boldogan el is indultunk a Jolika által mondott úton, mentünk, mendegéltünk, az erdő gyönyörű volt, a fák zöldelltek, a madarak csiviteltek – egyébként nem is, meglepően csöndes volt az erdő, amerre jártunk, csak bogarak zümmögését lehetett hallani. A többi állat valószínűleg légzetvisszafojtva figyelte csörtetésünket, alig várva, hogy eltűnjünk végre az ő területükről.

 De a Júlia-forrás nem akart a szemünk elé kerülni, és lassan az út is elfogyott alólunk.  Már éppen kezdtünk kétségbe esni, amikor egy susnyáson átvágva egy patak bukkant elő jóformán a semmiből.

No, gondoltuk, ha elindulunk forrásirányba, akkor ott lesz a Júlia-forrás. De nem volt ott, helyette erre a lélegzetelállító, lenyűgözően vad és romantikus szurdokra bukkantunk:

 Mivel eléggé elfáradtunk, a szurdok végén  - nem kis vitával - nagyjából betájoltuk, hogy milyen irányba kellene mennünk, hipp-hopp átgázoltunk az erdőn, vízmosáson, cuppogós mocsárfélén, és valamikor a kora délutáni órákban – írtam volt, hogy pacsirták lévén mi általában akkor indulunk, amikor mások még csak nem is ébredeznek - , rekkenő hőségben kijutottunk ide:

Párom mondta is, hogy mindig szeretett volna valakivel kézenfogva búzamezőn sétálni, de valahogy nem így képzelte...

No, ezt megkerülve, viszketősre izzadva éppenpont Somhegy felső  - Bakonybélhez közelebbi – végén ájultunk vissza a civilizációba.

 Utólag a honlapot nézegetve arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel  a Kerteskői szurdokot találtuk meg. Megérte. 

Következő: Somhegy - Odvaskő

 Előző (Somhegy I.)

Bakonybélen járva természetesen nem lehet kihagyni a templomot, ahova idegenvezetővel be is lehetett volna menni, ám elveinkkel nem összeegyeztethető, hogy templomlátogatásért fizessünk, így ezt a lehetőséget kihagytuk. Helyette megnéztük az apácák temetőjét, aholis bebizonyosodott, hogy a hosszú élet titka valóban a stresszmentes életvitel; már ha abból indulunk ki, hogy az apácákat viszonylag kevés stressz szokta érni. A terülő tujákkal benőtt sírokon  feltűnt, hogy kevés apáca hunyt el 80 éves kora előtt, viszont sokan megérték a 90+ évet is.

 Következő: Somhegy - A Bakony