Előző: Somhegy - A Bakony

Magunk is meglepődtünk azon, hogy az Odvaskő-barlangot milyen simán és egyszerűen megtaláltuk. Lehet, hogy azért, mert a Boroszlán-tanösvényen mentünk?

Odafelé nagyon egyszerű dolgunk volt: felszálltunk egy buszra, amelyik az Odvaskő megállónál tett le bennünket. Ott elindultunk a nagyon szépen karbantartott, rendezett tanösvényen, amelyen az ismertető táblák segítenek az eligazodásban, a tűzrakó helyek pedig pihenésre csábítanak. Sajnáltuk is, hogy nem volt nálunk egy oldal szalonna, hagyma.  Maga a barlang kicsi és sötét, igaz, nem mentünk be túlságosan mélyen, nehogy úgy járjunk, ahogy szegény Thészeusz járt volna Ariadné nélkül. Így aztán nem találkoztunk se bakonyi betyárokkal – akik a legenda szerint szívesen időztek volt itt -, se denevérekkel, amelyeknek 10 védett illetve szigorúan védett faja él az Odvaskő-barlangban.

Mondtuk, hogy sötét volt.

Visszafelé gyalog tettük meg a kb 5-6 km-nyi  utat Bakonybélbe. Végig a Gerence patak mellett haladtunk, ottjártunkkot természetesen nem sok víz volt benne, nem is tudjuk elképzelni, hogy volt képes az a kis semmi víz ilyen „ámokfutásra”.

Viszont láttunk havasi cincért (Rosalia alpina), ami ritka, védett faj.

Bakonybélbe érve még megnéztük az Erdők Házát. (Mivel lemerült az akku, itt már nem tudtunk fényképezni.)

Nos, összefoglalva, Bakonybél csodálatos település, a Somhegyi Vadászház az egyik legjobb, legnyugisabb szálláshely – bár vadászati szezonban valószínűleg kevésbé nyugis -, Jolikának pedig minden elismerésünk a remek étkezésekért, a kedvességéért, felejthetetlen napokat töltöttünk itt!

Előző

Természetesen a Bakonyban is eltévedtünk, naná. Jolika nagyon kedvesen javasolta, hogy ha szeretünk túrázni, de nem vágyunk megerőltető hegymászásra, akkor nézzük meg a Júlia-forrást. El is magyarázta, hogyan találjuk meg, nincs messze, és nagyon szép.

Mi boldogan el is indultunk a Jolika által mondott úton, mentünk, mendegéltünk, az erdő gyönyörű volt, a fák zöldelltek, a madarak csiviteltek – egyébként nem is, meglepően csöndes volt az erdő, amerre jártunk, csak bogarak zümmögését lehetett hallani. A többi állat valószínűleg légzetvisszafojtva figyelte csörtetésünket, alig várva, hogy eltűnjünk végre az ő területükről.

 De a Júlia-forrás nem akart a szemünk elé kerülni, és lassan az út is elfogyott alólunk.  Már éppen kezdtünk kétségbe esni, amikor egy susnyáson átvágva egy patak bukkant elő jóformán a semmiből.

No, gondoltuk, ha elindulunk forrásirányba, akkor ott lesz a Júlia-forrás. De nem volt ott, helyette erre a lélegzetelállító, lenyűgözően vad és romantikus szurdokra bukkantunk:

 Mivel eléggé elfáradtunk, a szurdok végén  - nem kis vitával - nagyjából betájoltuk, hogy milyen irányba kellene mennünk, hipp-hopp átgázoltunk az erdőn, vízmosáson, cuppogós mocsárfélén, és valamikor a kora délutáni órákban – írtam volt, hogy pacsirták lévén mi általában akkor indulunk, amikor mások még csak nem is ébredeznek - , rekkenő hőségben kijutottunk ide:

Párom mondta is, hogy mindig szeretett volna valakivel kézenfogva búzamezőn sétálni, de valahogy nem így képzelte...

No, ezt megkerülve, viszketősre izzadva éppenpont Somhegy felső  - Bakonybélhez közelebbi – végén ájultunk vissza a civilizációba.

 Utólag a honlapot nézegetve arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel  a Kerteskői szurdokot találtuk meg. Megérte. 

Következő: Somhegy - Odvaskő