Egy erdő közepén, a közelben sehol egy lélek… És az ajtó zárva…
Miután hosszas kopogtatás után bejutottunk, szembetaláltuk magunkat Mátyás úrral, a Panzió tulajdonosával. Róla később.
Megkaptuk a szobánkat, becuccoltunk, megebédeltünk – mindig viszünk magukkal hideg kaját, hisz sose lehet tudni, mi vár az emberre, és sziesztáztunk a megerőltető séta után. A szoba amúgy kicsi, de kellemes, saját zuhanyzóval.
Délután sétáltunk, és itt ért minket a második csalódás: a gyönyörű környezetben magát lovaspanziónak hirdető Matthiasban 4 ló senyvedett egy karámmal körülvett sártengerben. Nem volt lélekderítő látvány:
A környék azonban sok mindenért kárpótolt:
A panziót Matthias úr és családja vezeti, bár az asszonyt jószerint nem is láttuk. Láttuk viszont a – sejtésünk szerint hétvégére a kollégiumból hazaérkezett 12-14 év körüli – ifjabb Mátyást, aki egész hétvégén férfiakat meghaladó buzgalommal és erőkifejtéssel dolgozott: ganézta a lovakat, szénát hordott, térdig tapicskolt a sárban. Mentségükre legyen mondva, hogy idősebb Mátyás úr is ezt tette. Ritka kommunikációink során többször is hangsúlyozta a munka fontosságát, például vasárnap reggel, amikor lementünk a földszinti társalgóba megnézni - a mi szobánkba pont nem jutott tévé - az éppen akkor zajló vízilabda VB döntőjét (Magyarország-Szerbia?). Békésen sörözgettünk (mellesleg a bárban sehol nem láttunk árlapot, az italkínálatot végigkérdezni pedig se kedvünk, se lehetőségünk nem volt), és megpróbáltunk szóba elegyedni Mátyás úrral, aki folyamatosan azt éreztette velünk, hogy léhűtő pestiek vagyunk, végül odavetette, hogy „hát igen, dolgozni kell”, neki nincs ideje ilyen léhaságokra, mint holmi VB-döntő. (Mellesleg kikaptunk.)
Így eshetett meg, hogy hétfőn reggel – koránkelők lévén – a kávénkat a hátsó teraszon fogyasztottuk el, ahol láttuk Mátyás urat lovakat csutakolni (az ifjabb addigra elutazott). Mivel az árban a reggeli is benne foglaltatott, odakiabált nekünk, hogy kérjük-e. Mondtuk, hogy nem sürgős, de majd igen. Mátyás úr rendkivbül udvariasan azt válaszolta, hogy menjünk be az étkezőbe, mindjárt jön. Úgy is lett, 5 perc (!) múlva hozta a reggelit. Ami baromi kedves dolog volt tőle, csakhát éppen láttuk, hol volt és mit csinált 5 perccel azelőtt.
Vasárnap délután egyébként minden vendég távozott, mi maradtunk csak hétfőig, valószínűleg ennek tudható be, hogy estére már nem volt se fűtés, se meleg víz…
Summa summarum, minden elismerésünk Mátyás úré, aki éjt-nappallá téve dolgozik panziója felvirágoztatásán, ám ez nem mentség arra, hogy mártírképpel járjon-keljen, hogy mogorva legyen a vendégekkel – igaz, nem tudhatjuk, másokkal milyen volt, lehet, hogy csak minket tüntetett ki, hiszen mi egy éjszakát ingyen töltöttünk ott. Nos tehát, akik gyönyörű, világtól elzárt helyre vágynak, és akiket nem zavar, ha a egyfolytában azt éreztetik velük, milyen gaz, semmirekellő, naplopó népség is ők, azoknak ajánljuk Királyházán a Matthias Panziót.
Utóhang: arra a hétvégére egy másik glados család is bejelentkezett a panzióba (ők két kisgyerekkel), egész hétvégén lestük őket, ám nem érkeztek meg. Később derült csak ki, hogy de igen, megérkeztek szombaton délután, ám látva a körülményeket és a fogadtatást, fél óra múlva összepakoltak és hazamentek.
Volt esetleg valakkinek kellemes élménye itt?
Utolsó kommentek