Szerelmem, PM emlékére

Soltvadkert: kisváros a Duna-Tisza közén, beszorulva Kiskőrös (Petőfi) és Kiskunhalas (halasi csipke) közé, nem igazán tud semmi jellegzetest felmutatni. Nincsenek elragadó utcái, csak széles, semmibe vesző aszfaltcsíkok, bár az összkép rendezett, nincsenek néprajzilag értékelhető házai, a legtöbbjük a 70-es években épült, azóta esetleg kipofozott kockaház, templomai egyentemplomok, majd’ minden faluban ilyen van, a városi rangot '93-ban kapta meg, bár tulajdonképpen továbbra is csak egy nagyobbacska falu. 

Szóval igazából senki nem lenne kíváncsi rá, ha…

Ha nem lenne a Büdöstó és a Szervi.

 Kezdjük az utóbbival. A Szervi, az egy cukrászda. A Szervánszky család alapított valamikor a 70-es években - nagy szó volt ez akkor! - egy szerény kis fagyizót, megteremtve ezzel az egészséges konkurenciát az addigi egyetlen, hébe-hóba működő, kizárólag a csoki-vanília-eper-puncs-citrom (esetleg karamell - ám mindez nem egyidejűleg, hanem random váltakozva) vonalon mozgó ÁFÉSZ cukrászdának. A hely annyira felkapott lett - joggal, mert igazán finom fagyit gyártottak, és már akkor is volt legalább 10 féle -, hogy muszáj volt terjeszkedniük. Először csak az épületet vették meg, amelyben a fagyizó működött, majd a szomszédos épület is cukrászda lett, és ma már egy hatalmas épületkomplexum az egész, ahol a fagyi és a sütemény mellé felolvasó-esteket, író-olvasó találkozókat is kaphat az ide látogató. A cukrászda nem csak küllemében - most éppen olyan igazi, békebeli hangulatot próbál sugallni - haladt a korral, kezdeti szerény Szervánszky fagyizó nevéből először Korona cukrászda lett, majd még jobban behódolva a kor elvárásainak ma már a Szent Korona cukrászda az ő neve.

A belső térben - az Irodalmi Kávéházban - a magyar irodalom jeles alakjainak kissé naiv felfogású plakettjei láthatók. (Éppen ezért nem nagyon értettük, mit keres Csokonai, Kölcsey, Vajda János, Ady, Kosztolányi és a többiek társaságában Wass Albert, de hát nem kell nekünk mindent érteni.) Mindenesetre elismeréssel hajtunk fejet a tulajdonos előtt, 

Ez a naiv felfogású szobrászkodás egyébként a városka számos pontján fellelhető, és leginkább a település neves személyiségeinek - mint Krämer Fülöp, Nagy-Pál István, Szakács László - kíván emléket állítani. 

Mindazonáltal az egész településen látszik, hogy igyekvő, szorgos, a városukat szerető emberek lakják, az utcák tiszták, rendezettek, vannak egészen új településrészek megdöbbentően szép, modern házakkal, az emberek kedvesek, segítőkészek. És persze van szüreti fesztivál ősszel, meg Vadkerti Gasztro Nap és Koccintás tavasszal, a Büdöstónál nyáron hétvégenként színes programok - ezért ritkán mentünk hétvégén. Szerettünk ide járni.

Szerelmem, PM emlékére

Mivel Vértesszőlőst és nevezetes helyeit viszonylag hamar bejártuk, Tatát is megnéztük, úgy döntöttünk, hogy egy napra még átugrunk Tatabányára is.

Tatabánya, ez a közel 70 000 lakosú város meglepő módon Komárom-Esztergom megye székhelye, tulajdonképpen a bányászatnak köszönheti a felvirágzását – és aztán a hanyatlását is. Közel 100 éven keresztül bányásztak itt szenet, 1896-tól (talán nem véletlen, hogy pont ebben az évben kezdték itt a szénkitermelést) 1987-ig, amikorra a szénvagyon kimerült. Ám a szocializmus éveiben a 4 falu (Tatabánya - az akkori Óváros értendő ezalatt -, Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida) egyesüléséből született Tatabánya diadalmasan hirdette a szocializmus győzelmét, a vas és acél országának energiát adó szén „mindenhatóságát”. Lakótelepek nőttek ki a semmiből, a 30 bányásszal kezdődő kitermelés a 70-es évek végére 12000 fős bányásznépességet produkált, az ennek megfelelő infrastrukturális intézményekkel egyetemben. Tatabánya igazi város lett.

Ám mi most nem a város nevezetességeire voltunk kíváncsiak, hanem csakis kizárólag a Turul kedvéért rándultunk át Vértesszőlősről.

Az utat rendkívül jól látható piros táblák jelölték, ráadásul az Álmos vezér út szinte nyílegyenesen vezet a Turulhoz, így kivételesen itt sem tévedtünk el.

Az állomástól elindulva rögtön ebbe az 56-os emlékműbe botlottunk. Péterfy László 2004-es alkotásának érdekessége, „hogy a síkvölgyi akna mellett álló kapu került beépítésre. A bánya aknájához vezető kapu, egyben "rabkapu" is volt, ugyanis az 50-es években a Kisrúgógyár helyén internálótábor volt. A rabtábor, melyből lépcső vezetett a bányaaknához, a lépcső tetején állt az ideépített kapu. Körül két oldalt kerítés. Ez volt a rabtábor és a bánya közötti választóvonal. A kapu egyik oldalán a rabtábor, másik oldalán a bánya szabadsága, mert itt a rabok egyenrangúak voltak szabad bányásztársaikkal. Az alkotásban a kapu egyik oldalán a szenvedés áll, hatalmas göröngyös kövekkel, de a tábla itt is hirdeti : "Jószerencsét!" És lélekben hőseink átmennek a kapun, ott állnak a legmagasabb erkölcsi csúcson, emlékezve az elnyomás ellen felszólalók mártíromságára.” (via)

Aztán elhagytuk a várost, valami lépcső rémlik, és ő.

Végül egy nem túl nehéz séta után felértünk a Turulhoz. És megdöbbentünk: azt sejtettük, hogy nagy, de azt nem, hogy ENNYIRE.

A Turulról és a Szelim-barlangról  ebben a blogban olvashatsz egy remek és olvasmányos összefoglalót, én ezt nem tudnám überelni, úgyhogy maradok csak a képeknél.

 A Szelim-barlang, nos, hát az olyan, mint egy barlang.

Onnan föntről persze a kilátás se rossz.

Van ott egy jó kis pihenőpark is, padokkal meg minden, úgyhogy szerény tízórainkat itt fogyasztottuk el. A képen csak az enyém látszik, mert PároM „éhesebb” volt.

Miután „kitúráztuk” magunkat, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy ebédet is. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Tatabánya belvárosában egyetlen működő éttermet sem találtunk. Hiába kérdezgettük a járókelőket – akik mellesleg alig voltak - , senki nem tudott tanácsot adni, valaki ajánlott valami szállót (most megnéztem a gugliban, Hotel Árpád-nak hívják, elrémisztően szocialista épület), hogy annak az éttermében… De a bejáratnál visszarettentünk, annyira kihalt volt minden. Végül egyik megszólított konkrétan ajánlotta a Vadvirág éttermet,  „kicsit messze van, de megéri” felkiáltással. Hát, tényleg messze volt, vagy 2-3 km-re a központtól, csak mentünk, mentünk, egyre falusiasabb lett a környék – naná, mint utólag kiderült, Alsógallán jártunk. 

Útközben találkoztunk Ady Endrével. Melocco Miklós Ady-szobrát a Turultól visszatérőben egy kis terecskén fedeztük fel. A szemüveget nem mi rajzoltuk rá, ENNYIRE viccesek nem vagyunk. PároM csak leült mellé egy kicsit, megvitatni vele a világ dolgait. Akkor még nem sejtettük, hogy pár év múlva mennyire aktuális lesz minden sora. (Szerintünk)

És immár Alsógallán egy Hősök emlékművét is láttunk, nem messze az étteremtől. Az alkotóról megoszlanak a vélemények: Gyertyán Jenő vagy Schrotta János 1926. Eredetileg első világháborús emlékműnek készült, melyre azután a II. Világháború. emléktábláját is elhelyezték

Alsógallával végül azért volt szerencsénk, mert ott is van állomás, nem kellett visszabócorognunk a városba. A kiadós diner után teli hassal nem esett volna jól újra megtenni a távot. Így csak az állomásra kellett kisétálnunk, igaz, az is majd' 2 km volt, de legalább nem ugyanazon az úton mentünk.

Az állomáson láttunk egy pompás távvezetéket, amit természetesen meg kellett örökíteni,

és ilyen pöpec kis piros vonatot. Akkoriban - 2008-ban - még nem voltak olyan gyakoriak, így mi is kellően rácsodálkoztunk Alsógallán az ejropéer fílingre.

Szerelmem, PM emlékére

Előző évben már jártunk Tatán, igaz, télen, ráadásul egy igen zimankós hétvégén, ezért már akkor elhatároztuk, egyszer még rászánunk egy napot, hogy tényleg megnézzünk mindent, amit csak lehet. Gyönyörű idő volt, Tata csak egy ugrás Vértesszőlőstől, így aztán minden adott volt egy remek tatai kiránduláshoz.

Az első utunk természetesen a Várhoz vezetett.  

Szerelmem, PM emlékére

Sajnos, ezek elég gyenge minőségű képek: még a régi, fapados géppel készültek.

Vác is azok közé a helyek közé tartozik, ahova nem jutottunk vissza, pedig feltett szándékunk volt. Első találkozásunk a várossal eléggé emlékezetes marad: október 23-án Diósjenőről visszaúton töltöttünk itt el pár órát, és miközben gondtalanul ténferegtünk a városban, édesanyám hívott, hogy merre járunk, hazaértünk-e már, mert Budapesten balhé van, vigyázzunk magunkra. Estefelé értünkBudapestre, de őszintén szólva mi a zavargásokból semmit nem érzékeltünk, a metrón ülve csak az tűnt fel, hogy nem álltunk meg a Deák téren (vagy az Astoriánál?), és a szerelvényben igen magas volt az egy főre jutó zászlók, kitűzők, miegymások száma, de amúgy békében értünk haza.

Vácott pedig álltunk meg, mert pont akkortájt olvastunk az ártéri tanösvényről, és úgy gondoltuk, ha már ott járunk, akkor megnézzük. Az idő nagyon kellemes volt, pont ideális egy ilyen rövid kirándulásra.

 A Váci Ártéri Tanösvény területe Duna-Ipoly Nemzeti Park része. A látogatók kényelmesen besétálhatnak a Duna folyót egykor végigkísérő, nehezen megközelíthető ártéri élőhelyekre. Az erdő legszebb részeit gyakran borítja víz, ezért egy 510 méter hosszú, lábakon álló deszkaösvényt építettek ki, három megállóhellyel. A növények és állatok azonosítását tájékoztató táblák segítik. A terület ökológiai szempontból rendkívül értékes maradvány élőhely, folyóvölgyi galériaerdő, puhafaliget vizes élőhelyekkel. A múltban az ország területének 30%-át ártéri erdők borították. Növény- és állatvilága rendkívül gazdag, vízföldtani adottságai is egyediek. Minden évszakban érdekes, más-más arcát mutatja. Az ártéri erdőben a sokévi vízszintingadozás 6 méter. A tanösvény magas vízállás esetén (a budapesti mércén 620 cm felett) víz alá kerül. 

A városban nem sok kép készült, hiszen úgy volt, hogy visszajövünk még ide hosszabb időre.

 Vácott még egyszer jártunk, Nézsáról visszaúton, de akkor már csak annyit időztünk a városban, ameddig eljutottunk a buszpályaudvarról az állomásra. Viszont útközben mégiscsak találtunk fotóznivaló érdekességeket.

Szerelmem, PM emlékére 

Bogács, ez a 2000 lelket számláló kis falu Mezőkövesdtől 10 km-re fekszik a Hór-patak völgyében. Igazán kedves kis település, számos kirándulási, túrázási lehetőséggel. Mi az idő szűkössége miatt – hiszen csak egy hosszú hétvégére mentünk, ráadásul főleg fürdőzni – nem igazán használtuk ki ezeket a lehetőségeket, de akkor azt hittük, és feltett szándékunk volt, hogy ide még visszajövünk.

Ha túrázni nem is voltunk, azért egyik nap átsétáltunk Cserépfalura – tulajdonképpen csak annyi volt a célunk, hogy feltérképezzük a terepet és megnézzük a szálláslehetőségeket.

Ezért nem jártuk végig az Ördögtorony Tanösvényt, nem néztük meg a Suba-lyuk barlangot, nem mentünk el a pincesorra, hiszen a terv az volt, hogy erre a környékre egyszer hosszabb időre eljövünk még, és mivel Bogácson már ismertük a lehetőségeket, gondoltuk, Cserépfalu pont megfelelő lesz.