Szerelmem, PM emlékére

A 2012-es év alapvetően a fürdők éve volt: januárban Cserkeszőlőn kezdtünk és december 30-án egy fergeteges szilveszteri bulival Mezőkövesden a Zsóry-fürdőben végeztünk.

Ez utóbbi annyira megtetszett nekünk, hogy 2013. decemberében még egyszer visszamentünk. Még szerencse, mert a szilveszteri képek valamikor teljesen és véglegesen elvesztek.

A kettő között volt egy lakásfelújítás és egy kis mosolyszünet, így aztán 2012-ben ezeken kívül csak a Bánki-tóra és a Gyadai rétre volt idő és pénz.

Cserkeszőlő

egy kicsi, 2000 lakosú település Kecskeméttől kb 40 km-re keletre.

Nem mondható, hogy a település forrásvizét már évszázadok óta használják a környéken élők, mivel csak 1942-ben fedezték fel. Eredetileg olajat kerestek, ám olaj helyett 96 fokos, alkáli-kloridos hidrogénkarbonátos, konyhasós, jódos, brómos gyógyvizet találtak, ami kiválóan gyógyítja a mozgásszervi és a nőgyógyászati panaszokat. Ez egyébként jellemző az Alföld majd’ minden településére, némi túlzással, bárhol mélyebben leszúrsz egy botot, ott termálvíz jön fel. És ez egyben ezek települések – szintén némi túlzással – tragédiája is: egy vagyon felett ülnek, és pénzhiány miatt nem tudják hasznosítani. Pedig hát...

Visszatérve Cserkeszőlőre, ez egy viszonylag hirtelen ötlet volt, nem is tartott sokáig a megvalósítás, hiszen januárban nem igazán vannak túlzsúfolva se fürdők, se a szálláshelyek.

Nem sokat keresgéltünk, pont a fürdővel szemben van egy apartmanház, 

abban a Judit Apartman – furcsa, de most már nem találom a neten, az infók alapján azt gondolnám, hogy az egész épület egy kézbe került -, ami szabad volt, hát gyorsan lefoglaltuk és január 12-én már ott is voltunk. A szállás kellemes volt, modern konyhával, „pompás” kilátással,

ám az apartman legfőbb attrakciója a csapból folyó gyógyvíz volt, a kádhoz direkt ezért szereltek egy külön csapot. A gyógyvíznek.

Persze mi inkább megtettük azt a 50-60 métert az utca túloldalára a fürdőhöz, ami egyébként nyáron strandként is működik, januárban ebből sajnos nem sok látszott. A fürdő gyönyörűen felújított, modern, minden kényelemmel és szolgáltatással ellátott komplexum, igazán pompásan el lehet tölteni az időt, és persze a gyógyhatás sem utolsó, bár mi nem azért mentünk.

2012 januárjában ez a kép "díszítette" az előcsarnokot, amit mi már akkor is kínosnak éreztünk. Vajon ott van még?

Az idő kegyes volt hozzánk, ezért kicsit sétálgattunk a településen, ahol is három dolog hívta fel magára figyelmünket:

Mezőkövesd, Zsóry-fürdő

A 2012-es és 13-as évet is Mezőkövesden a Zsóry-fürdőben zártuk. A fürdő elég távol van magától a várostól, meg aztán az idő egyszer sem volt igazán kirándulásra alkalmas, meg  - valljuk be – kicsit lusták is voltunk, ezért Mezőkövesden nem jártuk, csak az állomással sikerült közelebbi ismeretségbe kerülnünk.

Mindkétszer a Hímer panzióban szálltunk meg, aminek az a hatalmas előnye, hogy közvetlen kapcsolatban van a fürdővel, csak a strand-részen kell keresztülvágni, és már ott is vagyunk, ami télen nem egy hátrány.

Az egész panziót belengi a 70-es évek kellemes szocreál-nosztalgikus hangulata, amit az étteremben trianonos és nagymagyarországos térképekkel, plakátokkal, szórólapokkal igyekeznek oldani. A személyzet nagyon kedves, segítőkész, a konyha igazán kiváló. A szobával nem volt szerencsénk, elfelejtettük ugyanis jelezni, hogy franciaágyast szeretnénk, így mind a kétszer szoba-átrendezéssel kellett kezdenünk. Összességében jól éreztük magunkat, de hát nyilván a fürdő játszotta a főszerepet. Sajnos, mikor másodszor jártunk ott, már alig-alig készítettünk fényképet, mondván, előszörre már lefényképeztünk mindent, amit érdemes - de azok később valami megmagyarázhatatlan módon eltűntek...

A Zsóry-fürdő története nagyon is hasonló a cserkeszőlőiéhez: olajat kerestek, gyógyvizet találtak, nagyjából abban az időben, amikor Cserkeszőlőn is. Nevét Zsóry Lajos országgyűlési képviselőről kapta. 

Mindenesetre mi már az első alkalommal nagyon megkedveltük a fürdőt,

viszonylag hamar kifigyeltük, hogy milyen időközönként indítják az „attrakciókat”, időben odahelyezkedtünk, mert általában nagy volt az érdeklődés. Ezeknek a nevét se tudjuk, ám  a vízmasszázs rendkívül pompás dolog.

A kedvencünk természetesen a pezsgőfürdő volt, na oda aztán – mint a képen is látszik - tényleg igyekezni kellett.

Az utolsó 3 kép forrása itt.

Mivel mindkét alkalommal télen jártunk itt, nyilván lemaradtunk egy csomó dologról, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy egyrészt télen talán nincs akkor érdeklődés, így aztán a tömeg se akkora, másrészt meg jöhetünk még ide nyáron is, ha úgy tartja kedvünk…

Párom nagy rajongója volt a vasútnak, ezért aztán Mezőkövesdtől ezzel a szép régi mozdonnyal búcsúzunk, ami a mezőkövesdi - amúgy elég lehangoló - állomás egyetlen szemet gyönyörködtető látványa.

Mindketten régóta, korokon és rezsimeken átívelően, azoktól függetlenül nagy tisztelői vagyunk az orosz kultúrának.

Ezért aztán  amikor itt járt a híres Mojszejev együttes a Papp László Sportarénában, mi is ott voltunk.

És nem és nem és nem emlékszem - pedig akkor azt hittük, sose feledjük azt az estét -, hogy mikor voltunk és mit láttunk. A neten lévő infó szerint a "Népek tánca" és az "Egy éj a kopár hegyen" című produkciókkal voltak itt 2008 novemberében. Az utóbbi rémlik is, nagyon megrázó volt, de a "Népek táncából" semmire nem emlékszem, és ráadásul valami "Tűzmadár" is dereng halványan, de lehet, hogy az máskor, mással volt - úgy értem, más együttessel. És nincs kitől megkérdeznem...

Az biztos, hogy ezt is eltáncolták:

Szerelmem, PM emlékére

Lebegek hit és nem-hit között.

Jó lenne hinni abban, hogy létezik valamiféle „menny-ország”, hogy van lélek, hogy valaha, valamikor találkozunk még. Jó lenne hinni abban, hogy egy szebb, jobb „világban” létezel tovább valamilyen formában, és ha majd eljön az én időm, hogy kövesselek, újra együtt leszünk. Jó lenne hinni abban, hogy „fentről” – vagy akárhonnan – elengedve, ám mégis figyelemmel kíséred utamat. Jó lenne hinni, hogy valami „égi” asztalnál kedélyesen kvaterkáztok Papussal, Dédipapával, Édesapáddal, miközben Mama, Nagyi, Szőke nagymama és a többiek elnéző mosollyal hallgatnak Benneteket. Jó lenne hinni az alagútban, a fényben, a lebegésben, amiről azok mesélnek, akik félútról még visszajöhettek. Kétségbeesetten keresek valamiféle kapaszkodót, valami hitet, valamit, ami értelmet ad ennek az egésznek, ami a „lesz tovább”-nak legalább az illúziójával kecsegtet, ami megnyugvást hozna, hogy nem csak ennyi volt.

 De nem igazán tudom elképzelni.

Ahogy nem igazán tudom elképzelni azt sem, hogy végleg eltűntél. Kell lenni valaminek, ami tovább „él”, létezik, nem csak az emlékeinkben. Az a 21 gramm, az vajon mi lehet? Van-e, vagy csak valamiféle számítási hiba, valami tévedés? Annyi mindenre mondjuk, hogy lélek, de mi az a lélek? Létezik, vagy csak mi találtuk ki, hogy elviselhetőbbé tegyük saját magunk számára a halált? És a halál? Mi a halál, azon túl, hogy a szív megszűnik dobogni?

Tudom, nálam sokkal okosabb emberek is keresték ezekre a kérdésekre a választ, és hát legtöbbük talált is valamit, hittől, világnézettől függően. Ám én úgy gondolom, hogy ezeket a kérdéseket mindenki felteszi magának, aki gyászol, és a választ is magának kell megtalálnia. 

Nekem eddig még nem sikerült. Csak a hiányodat érzem. És a kibeszélés hiányát. Annyira akartunk hinni a gyógyulásban, annyira ámítottuk önmagunkat és egymást, hogy a halál csak nagyon esetleges lehetőségként került szóba, így aztán nem tudom, Te mit is gondoltál erről. Hiányzik a közös spirituális megegyezés egy "égi" Kálvin-térről, ahol majd megtörténhet az első túlvilági randevúnk. Most aztán kereshetem egyedül azt, amit kettőnknek együtt kellett volna megtalálnunk, és ha véletlenül rá is találnék valami válasz-félére, honnan tudhatom, hogy az számodra is válasz lett volna?

Hamvaidat a VÍZ ringatja, a víz, amit annyira szerettél, és most már a vízről is Te jutsz eszembe. Kirándulásainkon, ha kutat, forrást, patakot, tavat, folyót láttunk, bármit, Te megmostad benne a kezed és az arcod, ahogy mindig mondtad – óóó, hallom a hangod - „meg kell fogom a vizet”.

Ma lennél 62 éves…

GOETHE - SZELLEMEK ÉNEKE A VIZEK FELETT 

Az emberi lélek
tükre a víz: 
Mennyből jön alá,
mennyekbe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas.

Ha bérc magasából 
meredeken 
siklik a tiszta sugár, 
fellegpuhán 
porzik alá 
a sima kőre, 
és mint szivesen fogadott 
jövevény 
fátyolteregetve 
csobog lefelé.

De ha szirt mered
zuhanása elé,
haragos zubogással
ugrálva fokonkint
habzik le a mélybe.
A sík mederben 
halkan fut a völgyi réten át
s a sima tóban
a csillagos ég 
gyönyörködik.

Szél a hullám 
jó szeretője;
szél kavar a mélyből
habzó hegyeket.

Emberi lélek,
képmásod a hullám!
Emberi sors,
képmásod a szél!

(Szabó Lőrinc fordítása)

Szerelmem, PM emlékére

Fuente del Piedra

Nos, mint említettem volt, minden gondos előkészületünk ellenére ért bennünket kellemetlen meglepetés, mégpedig a visszaúton Córobából Málagába. Az úgy történt, hogy  - mint ismert, lehetőség szerint nem szeretünk ugyanazon az úton menni, amelyiken jöttünk -  még otthon a térképet böngészve feltűnt, hogy van ott egy „Fuente del Piedra” nevű tó Córdoba és Málaga között, kb 8-9 km-re egy Santa Ana nevű állomástól, és ebben a tóban flamingók fészkelnek. Hát, ha már arra járunk, nézzük meg a flamingókat, mi az nekünk, az a kis séta!

Az első meglepetés – bár sejtettük, de azért erre nem számítottunk – maga Santa Ana.

Ez egy teljesen normális, korszerű állomás, elképesztően modern, csilivili, futószalagos csomagvizsgálóval, pénztárral, lifttel, nem tudom, hány sínpárral... a spanyol semmi közepén. Tényleg szó szerint nincs ott semmi. Miközben 6 km-re délre ott van a Bobadilla nevű vasúti csomópont… Emlékeim szerint két vagy három óránként megy egy busz a nagyjából 18 km-re fekvő Antequerába, de még véletlenül sincs a vonat érkezéséhez igazítva, legalábbis a mi vonatunkhoz nem volt csatlakozás. 

Nem ismerjük az állomás keletkezésének történetét, mi EU-s pénzeket sejtünk a háttérben, és valami furcsa asszociációval a bodrogkeresztúri kilátó jutott eszünkbe, nyilván azért, mert akkorra még nem készült el a híres ősküi buszmegálló.  

Oké, elismerjük, hogy Santa Anában legalább megállnak vonatok. De minek, ha onnan gyakorlatilag csak autóval lehet elérni a civilizációt…

A képen is látszik, a vasútállomás hatalmas forgalmat bonyolít.

Úgy emlékszem, hogy csak mi ketten szálltunk le a vonatról, az épületben ténfergett pár utasnak kinéző egyén, kicsivel több biztonsági őr jellegű egyenruhás fazon, mi meg térképpel a kezünkben keresni kezdtünk valakit, aki megmondhatná nekünk, hogy jutunk el Fuente del Piedrába, már úgy értve, hátha elnéztük a dolgot, és mégis van valami jármű, hogy ne kelljen már annyit gyalogolnunk. Hát nem volt, így aztán elszántan nekivágtunk a 8 km-es útnak.

Itt még viszonylag optimistán tekintettünk a túra elé:

Királyházi tapasztalataink alapján volt némi képünk arról, mi vár ránk, de a spanyol valóság sokkal elkeserítőbb volt. Eredetileg azt reméltük, hogy legalább a táj mutat majd valamit, de gyakorlatilag majd’ 8 km-en keresztül balra oliva-ültetvények, jobbra pedig – kapaszkodj meg, Kedves Olvasó! – egy szinte teljesen kész kísértet autópálya, amin nem látszott, hogy az utóbbi pár évben dolgoztak volna rajta, és mindez pompás kerítéssel elválasztva a földúttól, amelyen mi haladtunk…

És akkor már csak a mezőn kellett átvágnunk,

hogy tényleg elérjük a tavat:

Na, igen, eddig reméltük, hogy legalább az út utolsó szakaszát kellemesen susogó nádas között, flamingócsicsergéstől - tényleg, mit csinál a flamingó? - kísérve, tóparton andalogva tesszük meg. 

Ám az út továbbra is elég sivár környezetben kanyargott, tisztes távolságra a tótól. Nyilvánvaló, hogy errefelől viszonylag kevés turista érkezik…

Egy kisebb magaslatról sikerült végre megpillantanunk a flamingókat, a képek eléggé zoom-olva készültek, és a második meglepetés: nagyjából ez volt a legtöbb, amit flamingóból láthattunk.

Itt a tóról meg a flamingókról mindent megtudhattunk – volna, ha nem spanyolul és angolul lettek volna a magyarázó szövegek. Szerencsére készültünk, így aztán nagyjából képben voltunk, hogy egy 1364 hektáros védett területen fekszik, itt él Európa legnagyobb rózsaszín flamingó kolóniája – eddig fogalmunk se volt arról, hogy Európában is élnek flamingók. A Fuente de Piedra lagúna sósvízű. Ezért aztán a párolgás miatt egy vékony sóréteg lebeg a víz tetején, amitől a lagúna éppen úgy néz ki, mint egy hatalmas tükör, és tényleg úgy nézett ki.

Kicsit megpihentünk az ápolt parkban, majd útnak eredtünk Fuente del Piedra falu felé, ami a hátunk mögött lévő 8 km után tényleg csak egy ugrás volt. A faluban kicsit elbizonytalanodtunk, mert senki nem tudta nekünk megmondani, melyik buszmegállóból megy a buszunk Málaga felé – lehet, hogy szerény spanyoltudásunk volt az oka - ,ami azért lett volna fontos, mert ha lemaradunk róla, akkor csak a kétóránként közlekedő Fuente del Piedra-Antequerra járattal tudtunk volna menni, antequerrai átszállással, de végül is kisakkoztuk a menetirányt és sikerül!

Így aztán este 8-kor – az Andalúziában igazából még nem is este, hiszen 10-ig világos van – meglehetősen fáradtan megérkeztünk La Calába, a bázisra, ahol PároM húgáék akkoriban laktak.

Ha eddig nem tudtuk volna, milyen jó dolog egy medence a kertben, akkor most kiderült volna. De tudtuk. :-)

Azért nem lehet rossz ilyen helyen tengetni a mindennapokat, de Andalúziában a medence legtöbb ház szerves tartozéka.

Benalmadena

Pár nap múlva, megunva a tengerparti rekreációt, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje egy „komolyabb” programnak, felkerekedtünk hát Benalmadenába. Azért pont oda, mert Málagába jövet-menet az autópálya felett mindig rácsodálkoztunk a hegyre felkúszó kötélpályára. Kitudtuk, hogy a lenti végállomása Benalmadenában van, így aztán hétfőn felkerekedtünk, hogy mi is „feltereféricózzunk”  a hegyre. A dolgot az teszi igazán pikánssá, hogy PároM, erősen tériszonyos lévén, nem igazán élvezi az ilyesfajta kirándulásokat, de a koblenzi kötélpálya elég jó bemelegítő volt ehhez a programhoz.

A teleferico végállomása Benalmadena Arroyo de la Miel városrészében van, 

Ez itt a Tivoli bejárata:

Az út felfelé is érdekes,

 de az igazi attrakció a hegytetőn várja az embert, ahova kiépített ösvényen lehet feljutni.

Bármerre fordulunk is, lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé:  

Északon a Sierra Nevada csúcsai,	délen a tenger,
	állítólag Marokkóig ellátni,
	hát, nem tudom, mi nem láttuk Marokkót, igaz, sikerült kifognunk egy kissé felhősebb napot.

 Érdemes 13 óra előtt felérni, mivel akkor kezdődik a rendkívül látványos ragadozómadár-bemutató.

A visszaút lefelé igen-igen látványos, végig szemben a tengerrel:

Sajnos a hegytetőn való mászkálás teljesen elvette PároM elejét – igen, valószínűleg már akkor is benne voltak a megvadult sejtek -, így aztán Benalmadena többi látnivalója – a Delfinárium (Selwo Marina Delfinarium), az Akvárium, az óváros (Benalmadena Pueblo), a Pillangópark (Mariposario), a kikötő, a Colomares kastély - mind-mind kimaradt, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy jövünk még rokonlátogatóba, és akkor lesz módunk mindezt bepótolni…

Aztán szombaton: PároM nagy szerencséjére a sógora is imádja a focit, Málaga környékén élve természetesen Málaga-szurkoló lett, bérlettel, zászlóval, miegymással, ami a szurkoláshoz kell, így aztán PároMnak lehetősége adódott elmenni a La Rosaleda stadionba egy Málaga-Almeria meccsre, ami 2:0-ás Málaga győzelemmel végződött. PároM elbeszélése szerint – én ezt a programot kihagytam – egy spanyol meccs hangulata teljesen más, mint az itthoniaké, nem beszélve a majdnem teltházról, ami Málagában közel 30.000 nézőt jelent.

Marbella

Marbella, a Costa del Sol gyöngyszeme, a legtöbb embernek a csillogás, a luxus, az itt nyaralgató  híres színészek, a dolce vita jut eszébe. A várossal igazából 2010-ben találkoztunk először, viszonylag szerencsétlen történések kapcsán (ezt majd 2010-nél mesélem el), és akkor csak az egyik kikötőt láttuk. Most viszont rászántunk egy egész napot, hogy bejárjunk a városból annyit, amennyit csak gyalogosan lehet. Nem néztük meg a Puerto Banust, a luxuskikötőt, ami mintegy 5 km-re van a városközponttól, ezért aztán nem láttuk az „arany mérföld”-nek nevezett városrész luxusvilláit, Fahd szaudi király nyári rezidenciáját, meg úgy általában a „high society”-vel kapcsolatos dolgokat.

Amit viszont láttunk, az az „Alkotmány Park” (Parque de la Constitucion), ahol ilyen gyönyörűségek vannak:

és egy kb 600 fős szabadtéri koncert-épület, az Auditorio de Marbella:

végigsétáltunk az „Avenida del Mar”-on, ahol rácsodálkoztunk Salvador Dali szobraira, egyrészt, mert ilyen téren tudatlan barbárok révén fogalmunk se volt Dali szobrász-munkásságáról, másrészt meg azért, mert Dali mint köztéri szobor, múzeum+belépő nélkül, hááát, számunkra legalábbis meglepő volt...

Kicsit üldögéltünk az Alameda parkban, ami tulajdonképpen csak annyira park, hogy fák vannak benne, de amúgy olyan benyomást kelt a sárga csempével kirakott sétányaival, mintha egy zárt télikertben sétálna az ember.

Bevallom, ezen a képen - ahogy már más képeken is - "kiretusáltam" a padon ülő PároMat, mert bár ez a blog most már róla szól, mégis szeretném megőrizni az inkognitóját.

És végül lődörögtünk kicsit az óvárosban, ami igazi meglepetés volt számunkra abban az értelemben, hogy Marbella hírneve alapján nem számítottunk ilyen igazi, hamisítatlan spanyol középkori hangulatra.

	És a híres narancsfák tere, a Plaza de los Naranjos, Marbella nosztalgikus történelmi főtere. A tér a narancsfákról kapta a nevét, de itt található az 1485-ben épített "Ayuntamiento", a városháza és persze számos 16. századi épület. És ismét felhívnám a figyelmedet, Kedves Olvasó, a színes csempével, kővel, akármivel kirakott járdákra. Andalúziában - főleg a régi városrészekben - nincs szürke aszfalt-járda. És persze a növények, virágok, futók minden mennyiségben.

Rincón de la Victoria

Hazautazásunk előtt még elbuszoztunk Rincón de la Victoriába, hogy megnézzük a La Cueva del Tesoro-t, a kincsesbarlangot. Nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint még az arab időkből származó hatalmas kincs van itt elrejtve, ami persze alaposan felajzotta az erre fogékonyak képzeletét, így aztán évszázadokig kutakodtak a barlangban kincsek után, olyannyira, hogy egyikük, egy bizonyos Antonio de la Nari a nagy igyekezetben, hogy megnyisson egy galériát, saját magát robbantotta fel 1847-ben. Egyébként találtak itt archeológiai leleteket is a neolitikumból.

Mivel egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, ezért az alábbi képek nem igazán tudják visszaadni a látottakat.

Íme, a barlang bejárata:És a barlang:

	Bár a barlang nem kifejezetten cseppkőbarlang, azért láttunk néhányat:

Rincón de la Victória amúgy egy kellemes kis település, de semmi különös nincs benne, már persze ha eltekintünk a tengertől…

 Aztán másnap búcsút intettünk Andalúziának, nem sejtvén, hogy örökre…

Bartis Ferenc: Szerelmes igék

Ahogy mentél,
ahogy álltál,
ahogy néztél,
ahogy szóltál,
ahogy sírtál,
ahogy hívtál,
ahogy lestél,
ahogy kértél,
ahogy adtál
és szerettél,
vagy gyűlöltél,
öleltél és
megtagadtál -
úgy voltál jó,
ahogy voltál,
csak még lennél,
csak még volnál...