Szerelmem, PM emlékére

Lebegek hit és nem-hit között.

Jó lenne hinni abban, hogy létezik valamiféle „menny-ország”, hogy van lélek, hogy valaha, valamikor találkozunk még. Jó lenne hinni abban, hogy egy szebb, jobb „világban” létezel tovább valamilyen formában, és ha majd eljön az én időm, hogy kövesselek, újra együtt leszünk. Jó lenne hinni abban, hogy „fentről” – vagy akárhonnan – elengedve, ám mégis figyelemmel kíséred utamat. Jó lenne hinni, hogy valami „égi” asztalnál kedélyesen kvaterkáztok Papussal, Dédipapával, Édesapáddal, miközben Mama, Nagyi, Szőke nagymama és a többiek elnéző mosollyal hallgatnak Benneteket. Jó lenne hinni az alagútban, a fényben, a lebegésben, amiről azok mesélnek, akik félútról még visszajöhettek. Kétségbeesetten keresek valamiféle kapaszkodót, valami hitet, valamit, ami értelmet ad ennek az egésznek, ami a „lesz tovább”-nak legalább az illúziójával kecsegtet, ami megnyugvást hozna, hogy nem csak ennyi volt.

 De nem igazán tudom elképzelni.

Ahogy nem igazán tudom elképzelni azt sem, hogy végleg eltűntél. Kell lenni valaminek, ami tovább „él”, létezik, nem csak az emlékeinkben. Az a 21 gramm, az vajon mi lehet? Van-e, vagy csak valamiféle számítási hiba, valami tévedés? Annyi mindenre mondjuk, hogy lélek, de mi az a lélek? Létezik, vagy csak mi találtuk ki, hogy elviselhetőbbé tegyük saját magunk számára a halált? És a halál? Mi a halál, azon túl, hogy a szív megszűnik dobogni?

Tudom, nálam sokkal okosabb emberek is keresték ezekre a kérdésekre a választ, és hát legtöbbük talált is valamit, hittől, világnézettől függően. Ám én úgy gondolom, hogy ezeket a kérdéseket mindenki felteszi magának, aki gyászol, és a választ is magának kell megtalálnia. 

Nekem eddig még nem sikerült. Csak a hiányodat érzem. És a kibeszélés hiányát. Annyira akartunk hinni a gyógyulásban, annyira ámítottuk önmagunkat és egymást, hogy a halál csak nagyon esetleges lehetőségként került szóba, így aztán nem tudom, Te mit is gondoltál erről. Hiányzik a közös spirituális megegyezés egy "égi" Kálvin-térről, ahol majd megtörténhet az első túlvilági randevúnk. Most aztán kereshetem egyedül azt, amit kettőnknek együtt kellett volna megtalálnunk, és ha véletlenül rá is találnék valami válasz-félére, honnan tudhatom, hogy az számodra is válasz lett volna?

Hamvaidat a VÍZ ringatja, a víz, amit annyira szerettél, és most már a vízről is Te jutsz eszembe. Kirándulásainkon, ha kutat, forrást, patakot, tavat, folyót láttunk, bármit, Te megmostad benne a kezed és az arcod, ahogy mindig mondtad – óóó, hallom a hangod - „meg kell fogom a vizet”.

Ma lennél 62 éves…

GOETHE - SZELLEMEK ÉNEKE A VIZEK FELETT 

Az emberi lélek
tükre a víz: 
Mennyből jön alá,
mennyekbe megy föl,
s lekényszerül
megint a földre,
örök utas.

Ha bérc magasából 
meredeken 
siklik a tiszta sugár, 
fellegpuhán 
porzik alá 
a sima kőre, 
és mint szivesen fogadott 
jövevény 
fátyolteregetve 
csobog lefelé.

De ha szirt mered
zuhanása elé,
haragos zubogással
ugrálva fokonkint
habzik le a mélybe.
A sík mederben 
halkan fut a völgyi réten át
s a sima tóban
a csillagos ég 
gyönyörködik.

Szél a hullám 
jó szeretője;
szél kavar a mélyből
habzó hegyeket.

Emberi lélek,
képmásod a hullám!
Emberi sors,
képmásod a szél!

(Szabó Lőrinc fordítása)