Szerelmem, PM emlékére

Nos, először is le kell szögeznünk, hogy a Mezquita tényleg nagy. Óriási. Hatalmas. Persze, utazás előtt leírva láttuk, hogy 179 m hosszú és 134 m széles, ám nem igazán tudtuk elképzelni, milyen is a valóságban, még úgy sem, hogy PároM – focirajongó is lévén – igen hatásosan egy focipályával próbálta összehasonlítani, ami ugye nagyjából 100-110 m hosszú és 70-75 m széles, nade másfél, teljesen fedett, oszlopokkal zsúfolt focipálya, ugye…

Nos, nem is akarom tovább szaporítani a szót, a Nagymecsetről már mindent leírtak, elmondtak, amit tudni érdemes, kutakodásaim során ez a leírás nyerte meg legjobban a tetszésemet. Érdekes, alapos, olvasmányos, ennél jobbat én se tudnék, sőt.

Persze, mi is ismertük V. Károly híres mondását, mely szerint „ most van valamitek, ami bárhol megtalálható, azelőtt viszont olyasmitek volt, amiből csak egy létezett a világon", de semmiképp se értünk egyet vele. Hiszen azzal, hogy egy mecsetbe beleapplikáltak egy katolikus templomot, nem szűnt meg a mecset egyedisége, sőt, szerintünk ezzel vált igazán kuriózummá, és persze ez is megerősítette azt, amiben mindig is hittünk/szeretnénk hinni, hogy az emberiség nagyrésze vallástól, származástól, nemzetiségtől függetlenül teljesen jól elvan egymással, ha békén hagyják. Ha békén hagyják…

És akkor a Nagymecset, ahogy mi láttuk.

Említettem, hogy két napig csak a várost jártuk, ám a Mezquita szinte mindenütt ott volt:

A torony érdekessége,	hogy a régi minaret tetejére építették.
Amúgy most 69 m magas,	a minaret 48 m magas volt.
Sajnos, mi kicsit korán jártunk erre, mivel 2014. óta a torony újra látogatható.

Persze sétáink során többször el is mentünk a Mezquita mellett:

 A narancsos udvar  minden mecset elengedhetetlen tartozéka, rituális mosdás, ugyebár. A fák alatt ténferegve nekünk azonban támadt még egy ötletünk - nem tudtuk eldönteni, hogy saját-e avagy olvastuk valahol -, nevezetesen, hogy talán arra is szolgálhatott, hogy az ember a mindennapos nyüzsgésből ide betérve megnyugodjon, lehiggadjon, mintegy relaxálódva lépjen be az isten házába. (Bár, végülis nyilván a rituális mosdás is ugyanezt a célt szolgálja.)

Állítólag 98 db narancsfa van itt, mi ugyan meg nem számoltuk.	Persze azért vannak ciprusok meg pálmák is,
meg természetesen a torony,	és a torony

Aztán beléptünk a mecsetbe, és csak tátottuk a szánkat.

 Miután elteltünk az oszlopokkal, jutott idő a részletekre is:

A Mihráb a fényviszonyok miatt meglehetősen nehezen fényképezhető:

Aztán egyszercsak átmentünk ez alatt a boltív alatt, és feltárult előttünk a templom:

Igazi, hatalmas, nagyrészt barokk templom, oltárral, szószékkel, festett ablakokkal:

Ha már ott voltunk, bementünk a kincstárba is, bár őszintén szólva mindig némi fenntartással  szemléljük a katolikus egyház által felhalmozott kincseket. 

Még egy utolsó pillantás az oszloperdőre:

És ezzel véget is ért a córdobai kirándulás.

Szerelmem, PM emlékére

A 2013-as év másik „nagy” kirándulása Spanyolország volt, szeptemberben. Azért az, mert PároM húga Spanyolországot választotta lakóhelyül. Mivel a férj vállalkozó, LÉNYEGESEN jobb anyagi körülmények között élnek, mint mi, megengedhetik maguknak Andalúziát. 2013-ban már harmadszor látogattuk meg őket. Most is felkészülten mentünk, mivel utazás előtt eldöntöttük, hogy mindenképpen ellátogatunk Córdobába. Előre megrendeltük a szállást, menetrendeket tanulmányoztunk, költségvetést készítettünk, szóval mindent megtettünk, hogy ne érhessen minket kellemetlen meglepetés. Persze azért ért…

A nagyvárosi szálláskeresés meglehetősen nehéz, pláne, ha az a nagyváros Spanyolországban van, és mi nem vagyunk birtokában a megfelelő nyelvtudásnak. Mertugye az ideális szállásnak számunkra két alapvető feltétele van, amelyek többnyire eléggé ellentmondanak egymásnak: először is a legfontosabb, hogy ne legyen drága, mert igaz, hogy rokonokat látogattunk, de a kirándulásainkat mi finanszíroztuk. Másodszor, ami szintén fontos: lehetőleg a belvárosban legyen, hogy tömegközlekedésre ne kelljen már pénzt és időt fordítani. Na, ez a két feltétel eléggé nehezen egyeztethető össze, mivel a belvárosi szállások általában drágák. Spanyolországgal az volt a szerencsénk, hogy oda a németek is szeretnek járni, így aztán találtunk egy csomó német oldalt, ahonnan aztán remekül ki tudtuk választani a nekünk legmegfelelőbbet – ehhez persze az is kellett, hogy a spanyolok gondoljanak a csóró turistákra is, és még a belvárosban is vannak olyan szállások, hostelek, amelyek megfizethetőek.

A „Hospederia Luis de Gongora” 

minden tekintetben szuper volt. Napi 40 €-ért közel Córdoba fő látványosságához a Mezquita-hoz (Nagymecset), meg úgy általában közel mindenhez, amit Cordobában mindenképpen látni kell. Nem állítom, hogy mi mindent láttunk, három nap ehhez túl kevés, de amit láttunk, az Córdoba-rajongóvá tett bennünket.

Mivel előtte Németországban jártunk, hatalmas kontrasztot véltünk felfedezni a két ország, a két nép között. Mi úgy éreztük, hogy Németország valahogy súlyos, monumentális, robusztus, komoly- hogy azt ne mondjuk, komor, de ez persze így túlzás -, nyomasztó, még a könnyed dolgok is súlyosnak hatnak. Andalúzia színes, vidám, könnyű, kecses, légies, még a súlyos dolgok is könnyednek hatnak. Lehet, hogy a sok napfény teszi? Vagy a „néplélek”? Vagy csak azért éreztük így, mert a Rajna-völgyének természet alkotta fenséges sziklaormait hasonlítottuk össze egy város színes forgatagával? Nem tudom, bár jártunk Rondában is, ami tényleg sziklára épült város, de ott sem éreztük ezt a kissé nyomasztó fenségességet…

Az első két napot ténfergéssel töltöttük, többször is elmentünk a Nagymecset mellett, szemeztünk vele, gyűjtöttük a bátorságot, hogy felkészülten érjen bennünket az élmény.

Córdoba valami egészen különleges abból a szempontból, hogy a három nagy vallás évszázadokon át békésen megfért egymás mellett, sőt, az egyetemen – amely kezdetben, a 8. században, a Nagymecsetben működött – zsidó, keresztény és muszlim tudósok gyakran egymás mellett, egymás munkásságát erősítve dolgoztak.

Córdoba négy leghíresebb szülötte:

A három vallásnak eme egymás mellett élése a teszi a córdobai – és természetesen a többi andalúziai – városképet oly szemet gyönyörködtetően változatossá, ugyanakkor mégis harmonikussá.

Két napig tehát mást se csináltunk, mint

- bejártuk a szűk kis utcákat:

Ez Córdoba talán legtöbbet fényképezett utcája, a Calleja de las Flores. Valóban egyedülálló látványt nyújt a fehérre meszelt házak, színes virágok együttese, háttérben a Mezquita tornyával.

- üldögéltünk mindenféle tereken:

Az óvárosban (és Andalúzia többi városában is) nagyon sok utca és tér ilyen apró kaviccsal van kövezve, gyakran mintát is raknak a különféle színű kavicsokból.	Ami ugyan nagyon látványos, ám a rajta való közlekedés nem túl kellemes. Még szerencse, hogy párosunk nőtagja - azaz én - sosem kedvelte a tűsarkú cipőt.

      a legtöbbet itt, amit mi csak „főtér”-nek hívtunk, az igazi neve amúgy „Plaza de las Tendillas”, azaz a „kis boltok tere”.  Kedvező elhelyezkedése az óváros és a modern városrész között igazi találkozó és pihenőhellyé teszi. A teret a „Gran Capitán” szobra uralja, aki a pezsgő 15. század végének fura figurája volt, eredetileg Gonzalo Fernández de Córdoba y Aguilar –nak hívták, és az akkor még mór uralom alatt álló Granada elleni harcokban elért katonai és diplomáciai sikereivel vívta ki a „Nagy Kapitány” nevet.

- lesétáltunk a Guadalquivir partjára, 

Igen, a háttérben az a nagy épület a Mezquita

A folyó partján sok ilyen elhagyott vízimalom van, állítólag még a mór időkből. Bennünket valahogy megérintett ez a méltóságteljes pusztulás, a múlandóságnak ez a mementója:

- átkeltünk a római hídon (Puente Romano), amit – a nevéből is kitalálható – a rómaiak építettek valamikor Kr. e. 45 körül, a Via Augusta részét képezte, amely Rómából vezetett Cádízba. A mórok teljesen átépítették, mai arculatát az azt követő évszázadok folyamatos "renoválásai" révén érte el. Hihetetlen, de majd’ 2 évezreden át az egyetlen córdobai híd volt, csak a 20. században épültek újabbak.

 A Puente Romano lenyűgöző látványt nyújt:

- körbesétálva az erődítményt - a múzeumba nem mentünk be - egy hatalmas, a Guadalquivir éles kanyarulatába beékelődő parkba jutottunk, ez a "Campo de las Verdad-Miraflores":

- bolyongtunk a "Juderiá"-ban, a régi zsidó negyedben, bekukkantottunk a 14. században épült zsinagógába is:

- természetesen láttuk a régi városfalat is, egy elég nagy része meglepően jó állapotban van, ma az óvárost választja el az új városrésztől:

- kicsit ténferegtünk a modern városrészben, annál is inkább, mert ez a két forgalmas főút közötti gyönyörű sétány vezetett az állomásra, és már érkezéskor a szállóba sietvén eldöntöttük, hogy ezt meg kell néznünk ráérősebben is:

Végül az utolsó napon bemerészkedtünk a Mezquita-ba.

Szerelmem, PM emlékére

 PároM valamikor a 60-as évek végén elszánt Illés klubtag volt.

Aztán 2006-ban újra felfedeztük magunknak az Illést, és hogy van egy szimpatikus, tehetséges fiatalokból álló banda, az FG-4 és egy úgynevezett Illés Kluboschok társasága, akik minden hónapban remek hangulatú klubestet tartottak az FMH körtermében, ahol többnyire jelen volt valaki az Illés együttes tagjai közül is. Így aztán pár évig rendszeresen jártunk az FMH-ba Illés-klubba.

(A kép forrása itt)

Szép álmokat, Kedvesem!

Szerelmem, PM emlékére

A Rajna a németek számára valami olyasmi (vagy még olyasmibb), mint nekünk a Duna. Több szakaszra oszlik, van a forrástól Bázelig tartó szakasz (Svájci Rajna), aztán a Felső-Rajna Bázeltől Bingenig, a Közép-Rajna Bingentől Kölnig, az Alsó-Rajna Kölntől a holland határig és végül a delta.

Mi a Közép Rajna vidéken jártunk, ami sokak szerint a folyó legszebb szakasza ( a Koblenz-Bingen közötti 67 km-es szakasz a Világörökség részét képezi), a természet és az emberi alkotások egyvelege, amely mégis valami fenséges harmóniát sugároz. 

Vadregényes sziklák ölelésében szeszélyesen kanyarog, minden sziklaormon egy vár magaslik, a parton festői kis falvak, míg Bingen felé közeledve megszelídül, lankássá válik a táj, a domboldalakon a várak mellett megjelennek szőlőültetvények, már a borok Rajnája…

Sankt Goar a Rajna bal partján fekvő, kb. 3000 lakosú kis település. Nevét egy 6. századi szentről, Szt. Goarról kapta, aki misszionáriusként tevékenykedett errefelé. Alakját számos legenda övezi, a legaranyosabb arról szól, hogy a trieri érsek csapdát akart állítani szegény szent Goarnak. A közeli kolostorból hozatott egy talált csecsemőt, és azt mondta szent Goarnak, hogy csak akkor engedi el, ha megmondja, kik a gyerek szülei. Goar persze imádkozott, és a szentháromság nevében megparancsolta a kisdednek, hogy járjon és beszéljen. S lám, láss csodát, a kicsi odalépett az érsekhez és csengő hangon megszólalt: Te vagy az apám és az apáca Afflaja az anyám. (Az viszont történelmi tény, hogy az érseknek az említett apácával való viszonya miatt le kellett mondani – hiába, no, a 6. században még adtak valamit az erkölcsre…)

No, este volt már, mire megérkeztünk St. Goarba, gyorsan elfoglaltuk a szobánkat a „Hotel an der Fähre” nevű szállóban, ami – mily meglepő - a kompkikötő mellett van.

Kicsit sétáltunk a Rajna partján, élveztük a csodálatos látványt, amit a hegyek közé szorított folyó nyújt, majd az egész napos „kalandoktól” eltelve nyugovóra tértünk.

A szálló rendkívül rugalmas volt az irányú kérésünkkel, hogy korábban reggelizhessünk (eredetileg fél 9-től lehetett volna), így fél 8-kor, a bőséges reggeli után újult erővel vágtunk neki a városka melletti hegynek, hogy feljussunk Rheinfels várába. Ez a Rajna menti várak közül a legnagyobb, a 13. század közepén kezdték építeni, története nagyjából megegyezik a koblenzi Ehrenbreitstein történetével: folyamatosan bővítették, majd a 17. században francia kézre került, akik felrobbantották, naná. A romok kövei szolgálták az 1800-as években a koblenzi erőd újjáépítésének alapanyagát.

Nagyjából egy órát ténferegtünk, minden oldalról megcsodáltuk a kilátást:

Sankt Goarshausent a Rajna jobb partján  Rajnai Palahegység sziklás ormai szorítják a folyó mellé, két szemközti hegyen két vár emelkedik, a „Katz” (magyarul macska, mivel a középkorban a Katzenelnbogen nevű grófsághoz tartozott a falu) és a „Maus” (egér, a trieri érsekség tulajdona volt).

Sankt Goarshausenben irtó rendesek voltak a „Touristinformation”-nál, megengedték, hogy otthagyjuk a hátizsákjainkat, amíg meghódítjuk a hely (és talán a Rajna) leghíresebb látványosságát, a „Loreley”-t.

Ez tulajdonképpen egy 132  m magas szikla (ismét csak összehasonlításképp: a Gellérthegy 137 m magas), ami a folyóba benyúlva leszűkíti és éles kanyarra kényszeríti azt. Ez a szakasz a hajósok réme volt, tele zátonyokkal, ahol bizony sok figyelmetlen kapitány szenvedett balesetet a hajójával. A néplélek mondát szőtt a szikla köré, amelyet  Clemens Brentano romantikus költő 1801-ben írt balladájában országos hírűvé emelt. Ő adta a helyi mondákban szereplő szirénnek a Loreley nevet, aki szépségével és csodálatos énekhangjával bűvölte el a hajósokat, akik a veszélyes áramlás ellenére már nem a menetirányt figyelték, s így hajójuk összetört a sziklán.

Mégis Heinrich Heine gyönyörű verse Szabó Lőrinc fordításában a legszívszorítóbb feldolgozása a mondának.

(A Loreley néhány zátonyát az 1930-as években felrobbantották, így az átjáró az évek során sokat veszített korábbi veszélyességéből.)

 Két Loreley szobor:

Miután visszatértünk, még tettünk egy kis sétát Sankt Goarshausenben,

majd elhajóztunk a „Rajnai kirándulás” végállomása, Bingen felé. A hajóútról nincs mit mondani, beszéljenek inkább a képek:

 Természetesen majd' minden hajót le kellett fényképeznünk, mivel PároM rajong mindenért, ami vasból van, legyen az kerek, szögletes, hosszú, rövid, gömbölyű, lapos, tömör, lyukas - ja, nem az a Gombóc Artúr -,  és hát a Rajnán elég nagy a hajóforgalom, sokkal nagyobb, mint a Dunán: teher-és kirándulóhajók, uszályok, hajóvonták, vitorláshajók, kompok; mindenféle vízi járművel lehet találkozni:

Olyannyira rácsodálkozott a hajókra, hogy a várakról szinte meg is feledkezett, szerencsére ott voltam én, hogy felhívjam a figyelmét a természeti és épített táj furcsa harmóniájára. Úgyhogy két hajó fényképezése között volt egy kis idő a középkor eme többnyire erősen fallikus szimbólumainak a megörökítésére. Gyakorlatilag a Rajna mindkét oldalán minden markánsabb sziklán vagy annak oldalában magasodik egy vár, nagyrészüket a 12.-13. században építtették a német rablólovagok, mindegyiknek megvan a maga izgalmas története és legtöbbjük jó állapotban van, köszönhetően a jelenlegi (vagy régebbi) tulajdonosok újjáépítési/restaurálási törekvéseinek. Mi 15 darabot számoltunk össze, de lehet, hogy néhány elkerülte a figyelmünket.

Bingenbe estefelé érkeztünk, szállásunk szerencsére nem volt messze hajókikötőtől. Szállásadónőnk, Astrid, nagyon kedves volt, nem vette zokon késői érkezésünket és másnap reggel korai távozásunkat.

Egy rövid városi sétát követően fáradtan zuhantunk az ágyba, másnap korán kellett kelnünk, mivel még el kellett buszoznunk Frankfurt Hahn-ba, és kicsit stresszeltünk, hogy többszöri átszállással időben odaérjünk a fél kettes kapuzárásra.

Így aztán sajnos Bingenből tényleg nem sokat láttunk, és valamiért nem is fényképeztünk, helyette itt van egy kis videó-összeállítás a városról.

Komáromi János: Neveddel alszom el

amikor fáradt utam
Napot kísérve véget ér
párnámba rejtem
elgyötört arcomat
karjaim a semmit ölelik
csendben ringatom el
árva magamat és
...a neveddel alszom el

üres utcákon bolyonganak
elárvult érzéseim
minden kapu zárva
hiába dörömböl
magára maradt szívem
csak a kongó visszhang
felel és végül
...a neveddel alszom el

havas hegycsúcsokon
gyönyörű szikrák csillannak
a fény hideg táncot jár
mindent elborít
a hófehér magány
épp ilyen üres a szobám
ahol egyedül kuporgok és
...a neveddel alszom el

zárt szemhéjjak mögött
a csend ül ünnepet
szivárvány-köröket ír
a sötétbe az álom
nappali szavaim az imént
itt zsongtak még
de most egyiket sem találom és
...a neveddel alszom el

csodás képek billennek át
az érzékelés peremén
még éber létem dobog bennem
való világom még fogva tart
de enged már a rációból font kötél
oszlik már a lehet, a nem lehet
tudatom függ egy pókhálófonálon és
...a neveddel alszom el

az éjszaka tengere ringat,
ölel, átkarol, hajamba túr
fülembe súgja
lágyan csobbanó vágy-dalát
csókokat küldenek álmaim
már messze visznek nyugtalan útjaim
még hangtalan motyogok és
...a neveddel alszom el

hányszor lesz még, hogy
furcsa-holdas éjszakán
ajkamon sóvár szavak fakadnak
sóhajaim nekiütődnek a falaknak
és a takaró alatt vacogó testtel
önmagamba görbült szeretettel
magányos éjjel, helyetted
...a neveddel alszom el