Természetesen a Bakonyban is eltévedtünk, naná. Jolika nagyon kedvesen javasolta, hogy ha szeretünk túrázni, de nem vágyunk megerőltető hegymászásra, akkor nézzük meg a Júlia-forrást. El is magyarázta, hogyan találjuk meg, nincs messze, és nagyon szép.
 |
Mi boldogan el is indultunk a Jolika által mondott úton, mentünk, mendegéltünk, az erdő gyönyörű volt, a fák zöldelltek, a madarak csiviteltek – egyébként nem is, meglepően csöndes volt az erdő, amerre jártunk, csak bogarak zümmögését lehetett hallani. A többi állat valószínűleg légzetvisszafojtva figyelte csörtetésünket, alig várva, hogy eltűnjünk végre az ő területükről. |
De a Júlia-forrás nem akart a szemünk elé kerülni, és lassan az út is elfogyott alólunk. Már éppen kezdtünk kétségbe esni, amikor egy susnyáson átvágva egy patak bukkant elő jóformán a semmiből.
 |
 |
No, gondoltuk, ha elindulunk forrásirányba, akkor ott lesz a Júlia-forrás. De nem volt ott, helyette erre a lélegzetelállító, lenyűgözően vad és romantikus szurdokra bukkantunk:
 |
 |
Mivel eléggé elfáradtunk, a szurdok végén - nem kis vitával - nagyjából betájoltuk, hogy milyen irányba kellene mennünk, hipp-hopp átgázoltunk az erdőn, vízmosáson, cuppogós mocsárfélén, és valamikor a kora délutáni órákban – írtam volt, hogy pacsirták lévén mi általában akkor indulunk, amikor mások még csak nem is ébredeznek - , rekkenő hőségben kijutottunk ide:
Párom mondta is, hogy mindig szeretett volna valakivel kézenfogva búzamezőn sétálni, de valahogy nem így képzelte...
No, ezt megkerülve, viszketősre izzadva éppenpont Somhegy felső - Bakonybélhez közelebbi – végén ájultunk vissza a civilizációba.
Utólag a honlapot nézegetve arra jutottunk, hogy nagy valószínűséggel a Kerteskői szurdokot találtuk meg. Megérte.
Utolsó kommentek