Szerelmem, PM emlékére

Mivel Vértesszőlőst és nevezetes helyeit viszonylag hamar bejártuk, Tatát is megnéztük, úgy döntöttünk, hogy egy napra még átugrunk Tatabányára is.

Tatabánya, ez a közel 70 000 lakosú város meglepő módon Komárom-Esztergom megye székhelye, tulajdonképpen a bányászatnak köszönheti a felvirágzását – és aztán a hanyatlását is. Közel 100 éven keresztül bányásztak itt szenet, 1896-tól (talán nem véletlen, hogy pont ebben az évben kezdték itt a szénkitermelést) 1987-ig, amikorra a szénvagyon kimerült. Ám a szocializmus éveiben a 4 falu (Tatabánya - az akkori Óváros értendő ezalatt -, Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida) egyesüléséből született Tatabánya diadalmasan hirdette a szocializmus győzelmét, a vas és acél országának energiát adó szén „mindenhatóságát”. Lakótelepek nőttek ki a semmiből, a 30 bányásszal kezdődő kitermelés a 70-es évek végére 12000 fős bányásznépességet produkált, az ennek megfelelő infrastrukturális intézményekkel egyetemben. Tatabánya igazi város lett.

Ám mi most nem a város nevezetességeire voltunk kíváncsiak, hanem csakis kizárólag a Turul kedvéért rándultunk át Vértesszőlősről.

Az utat rendkívül jól látható piros táblák jelölték, ráadásul az Álmos vezér út szinte nyílegyenesen vezet a Turulhoz, így kivételesen itt sem tévedtünk el.

Az állomástól elindulva rögtön ebbe az 56-os emlékműbe botlottunk. Péterfy László 2004-es alkotásának érdekessége, „hogy a síkvölgyi akna mellett álló kapu került beépítésre. A bánya aknájához vezető kapu, egyben "rabkapu" is volt, ugyanis az 50-es években a Kisrúgógyár helyén internálótábor volt. A rabtábor, melyből lépcső vezetett a bányaaknához, a lépcső tetején állt az ideépített kapu. Körül két oldalt kerítés. Ez volt a rabtábor és a bánya közötti választóvonal. A kapu egyik oldalán a rabtábor, másik oldalán a bánya szabadsága, mert itt a rabok egyenrangúak voltak szabad bányásztársaikkal. Az alkotásban a kapu egyik oldalán a szenvedés áll, hatalmas göröngyös kövekkel, de a tábla itt is hirdeti : "Jószerencsét!" És lélekben hőseink átmennek a kapun, ott állnak a legmagasabb erkölcsi csúcson, emlékezve az elnyomás ellen felszólalók mártíromságára.” (via)

Aztán elhagytuk a várost, valami lépcső rémlik, és ő.

Végül egy nem túl nehéz séta után felértünk a Turulhoz. És megdöbbentünk: azt sejtettük, hogy nagy, de azt nem, hogy ENNYIRE.

A Turulról és a Szelim-barlangról  ebben a blogban olvashatsz egy remek és olvasmányos összefoglalót, én ezt nem tudnám überelni, úgyhogy maradok csak a képeknél.

 A Szelim-barlang, nos, hát az olyan, mint egy barlang.

Onnan föntről persze a kilátás se rossz.

Van ott egy jó kis pihenőpark is, padokkal meg minden, úgyhogy szerény tízórainkat itt fogyasztottuk el. A képen csak az enyém látszik, mert PároM „éhesebb” volt.

Miután „kitúráztuk” magunkat, úgy döntöttünk, hogy megérdemlünk egy ebédet is. Legnagyobb meglepetésünkre azonban Tatabánya belvárosában egyetlen működő éttermet sem találtunk. Hiába kérdezgettük a járókelőket – akik mellesleg alig voltak - , senki nem tudott tanácsot adni, valaki ajánlott valami szállót (most megnéztem a gugliban, Hotel Árpád-nak hívják, elrémisztően szocialista épület), hogy annak az éttermében… De a bejáratnál visszarettentünk, annyira kihalt volt minden. Végül egyik megszólított konkrétan ajánlotta a Vadvirág éttermet,  „kicsit messze van, de megéri” felkiáltással. Hát, tényleg messze volt, vagy 2-3 km-re a központtól, csak mentünk, mentünk, egyre falusiasabb lett a környék – naná, mint utólag kiderült, Alsógallán jártunk. 

Útközben találkoztunk Ady Endrével. Melocco Miklós Ady-szobrát a Turultól visszatérőben egy kis terecskén fedeztük fel. A szemüveget nem mi rajzoltuk rá, ENNYIRE viccesek nem vagyunk. PároM csak leült mellé egy kicsit, megvitatni vele a világ dolgait. Akkor még nem sejtettük, hogy pár év múlva mennyire aktuális lesz minden sora. (Szerintünk)

És immár Alsógallán egy Hősök emlékművét is láttunk, nem messze az étteremtől. Az alkotóról megoszlanak a vélemények: Gyertyán Jenő vagy Schrotta János 1926. Eredetileg első világháborús emlékműnek készült, melyre azután a II. Világháború. emléktábláját is elhelyezték

Alsógallával végül azért volt szerencsénk, mert ott is van állomás, nem kellett visszabócorognunk a városba. A kiadós diner után teli hassal nem esett volna jól újra megtenni a távot. Így csak az állomásra kellett kisétálnunk, igaz, az is majd' 2 km volt, de legalább nem ugyanazon az úton mentünk.

Az állomáson láttunk egy pompás távvezetéket, amit természetesen meg kellett örökíteni,

és ilyen pöpec kis piros vonatot. Akkoriban - 2008-ban - még nem voltak olyan gyakoriak, így mi is kellően rácsodálkoztunk Alsógallán az ejropéer fílingre.