Szerelmem, PM emlékére

Szárszó, az Szárszó.

Ha volt a világon hely, ahova PároM igazán kötődött, az Balatonszárszó. Anyai nagyszülei valamikor az 1920-as években építettek ott egy szerény kis nyaralót, így az édesanyja, ő maga és a gyerekei is gyakorlatilag Szárszón nőttek fel, gyakran azon az áron, hogy előbb kikérték őket az iskolából év végén. PároM elmondása szerint ő az éveket úgy számolta, hogy mennyit kell még Szárszóig aludni, a szünidők végén mélységes szomorúsággal élte meg, hogy haza kell menni Budapestre. (A történethez tartozik, hogy elég zaklatott gyermekkora volt, a szülei válása, az egyetlen gyermek - húga édesanyja második házasságából született - „tulajdonjoga” feletti hercehurca, az állandó költözések – az általános iskola 8 osztályát 6 különböző intézményben végezte -, egy igazi mostohaanya, mindez nagyon megviselte, nem csoda, hogy az egyetlen biztos hely, állandóságot jelentő menedék Szárszó és a nagymama volt számára.) Aztán később, igazi hosszúhajú hippiként a boldog 70-es években Szárszóra járt bulizni, csajozni a haverokkal, még később – mivel munkája lehetővé tette – ott töltötte a nyarakat a saját gyerekeivel. Rengeteg élményt, emléket osztott meg velem ezekből az időkből, amelyeknek én nem lehettem részese, ám olyan mély átéléssel, annyi szeretettel mesélte el a történeteket, hogy a végén magam előtt tudtam látni a sovány, esetlen kisfiút, aki után a mamája szalad a vízben a bögre kakaóval, a szintén sovány, és még mindig esetlen kiskamaszt, aki a teraszon pattogtatja a labdáját, a sovány, még mindig esetlen - ez az esetlenség élete végéig jellemző volt rá, nem igazán tudott mit kezdeni a magasságával, a hosszú lábaival, karjaival, gyakran frusztrálta a soványsága - kamaszt, aki a haverokkal balatonkörbestoppoló versenyt rendez, a büszke fiatal apát, aki úszni, tollasozni tanítja a gyerekeit. A gondos gazdát, aki a vonaton cipeli Budapestről a palántákat, a Harka utcai fürdőhelyet, ami nem strand, csak egy, a nádasba vágott ösvényen megközelíthető vízfelület, a lángossütőt a bazársoron – ez sincs már meg -, a szárszói nyarakat augusztus végén lezáró hatalmas tábortüzet. Magam előtt látom mindezt, és szomorú vagyok, hogy azokat az éveket nélkülem élte át – bár korántsem vagyok biztos abban, hogy azt az életformát hosszú távon tolerálni tudtam volna, ha akkoriban találkozunk. Aztán a történelem úgy hozta, hogy a nyaraló a húgáé lett, aki lebontotta a szerény lakot és egy palotát húzott fel a helyére. Onnantól kezdve PároM már ritkán járt Szárszóra, csak vendégként, igaz szívesen látott és szívélyesen fogadott vendégként.

Pár éve már Szárszó sincs, a palota eladódott…