Szerelmem, PM emlékére

Mindig szerettem a napfelkeltét. 2010-ben Malagából repültünk haza, a gép hajnali 6-kor indult. Páromnak – aki egyébként eléggé tériszonyos volt – ez volt élete első repülőútja.

Még sötét volt, amikor felszálltunk, és mivel kelet felé repültünk, életem egyik legszebb látványát éltem át: ahogy az égbolt elkezdett fokozatosan világosodni, fent még egészen mélykék, majdnem fekete, ami fokozatosan halványul, felvonultatva a kék összes árnyalatát, mígnem a horizonton flamingó-rózsaszínbe vált, észrevétlenül, ami aztán a égő vörösbe megy át, és egyszecsak felbukkan a NAP. Valahogy így:

(A képet jobb híján a netről loptam, mivel akkor, ott annyira élveztem a látványt, hogy eszembe se jutott fényképezni)

Én hangosan örömködtem, egyfolytában noszogattam Páromat, aki amúgy elfehérülő ujjakkal szorongatta a karfát, hogy „nézd, már, milyen gyönyörű, csak egy percre nézz ki, ilyet soha többet nem látsz” és hasonlók, mire Párom csak annyit tudott felelni elhaló hangon, hogy „Hagyj már csöndben szenvedni!”

Ez arról a látványról jutott eszembe, ami itt minden hajnalban fogad: ugyanaz a tobzódása a színeknek.

A ház, ahol most lakom, a falu legszélén áll. Az ablakomból a kilátás egy mezőre nyílik, ahol napközben lovak legelésznek. A mező szélén, kb 50-60 méterre a háztól, egy fa istálló van, ami fölé egy FA magasodik, félig eltakarva az istálló tetejét. Ez a FA a legtökéletesebb formájú fa, amit valaha láttam, olyan, amilyet csak rajzolni lehet.

Kár, hogy nincs fényképezőgépem, vagy hogy nem tudok festeni.

Reggelente kiülök a kávémmal és a cigimmel a lépcsőre, és minden nap – már amikor éppen nem felhős az ég, ami itt sajnos gyakran megesik – ugyanaz a látvány fogad: a FA, alatta az istálló, és mindezt tökéletessé teszi a napfelkelte színkavalkádja.

Ma jutott eszembe, hogy ez a blog nem csak Párom emlékéről szól: terápiás célt is szolgál. Ahogy nézegetem a kirándulások fényképeit, hogy miről is írjak legközelebb, milyen képeket válasszak hozzá, segít – nem, nem elfelejteni, hanem - elhalványítani az utolsó 4 hónap rettegését, szenvedéseit, a fájdalmat, amikor tehetetlenül nézed a Szerelem haldoklását, látod, ahogy elfogy az, akit szeretsz, hallod kapkodó lélegzetvételeit, éjjel óránként felébredsz és megsimogatod hidegen izzadó homlokát, segíteni akarsz, de nem tudsz, sírnál, de nem lehet, Előtte nem, mert hinni kell, akarni kell, akkor is, ha már nincs miben hinni és nincs mit akarni…

A képek egy másik, boldogabb világ emlékei.

Sok mindent elolvastam a gyászról. Azt írja minden szakirodalom, hogy 1 év a gyászfeldolgozás időtartama. De én azt hiszem, hogy a szerelem ennyire végleges elvesztése inkább olyan, mint egy krónikus betegség: együtt lehet és kell vele élni, de meggyógyítani sosem lehet.

Rengeteg tervünk volt még… Szerettünk volna együtt megöregedni.

Januári döbbenet:

Most, hogy lombját elvesztette, látom: az a FA nem egy FA, hanem KETTŐ. A kettő EGYÜTT most már végképp szimbolikus jelentőséget kapott. 

az első ajtó
magától nyílik — látom
a kőre kiterítve
neked szánt sok virágom

a második ajtó
kezemnek könnyen enged
a levegőben hangod
emlékei remegnek

a harmadik ajtón
dörömbölök — hiába:
te vagy ott, s nem engedsz be
a harmadik szobába

Kiss Irén: Pokol

Szerelmem, PM emlékére

ELŐZŐ

Másnap viszont már tömegközlekedéssel mentünk vissza Zsámbékra kicsit körbejárni a települést és megnézni a Józsefvárosi pinceterületet. Útközben ismét ért bennünket egy meglepetés:

Igazából nem tudtuk eldönteni, hogy tetszik-e vagy sem, mindenesetre érdekes kísérlet. Ez a Református egyház Zsámbéki Missziói egyházközség templom. Természetesen szerettük volna belülről is megnézni, ám természetesen - mint majd' minden templom, amerre csak jártunk - zárva volt.

 A Józsefvárosi pinceterület kuriózum a maga nemében: a városka külső, utcákkal és házakkal telezsúfolt részén egy kis természet. Régebben működő pincék voltak itt, állítólag több mint 70. Mára már csak néhány maradt mutatóba, a területet nagy gonddal tartják rendben, ott jártunkkor éppen füvet nyírtak. Sikerült találkoznunk a pincesor egyetlen állandó lakosával is, aki az egyik pincében otthonosan berendezkedett. A hely hangulata magával ragadott minket, legszívesebben mi is ott maradtunk volna.

Uppsz! Tévedtünk, nem csak egy lakosa van a területnek - őt személyiségi jogi aggályok miatt direkt nem fényképeztük le -, de talán ennek a kettőnek nincs kifogása az ellen, hogy a blogban szerepeljenek. Kicsit bizalmatlanul, de félelem nélkül szemléltük egymást. Aztán ők megunták, és tovább ballagtak. Mi is.

Aztán egyszercsak ebbe botlottunk bele:

Jóóó, nem a legújabb modell, de azért látszik, hogy a gomba is jól érzi magát itt.

Visszaúton „Benedekék falodájá”-ban ettünk nagyon-nagyon ízletes finomságokat, a nevükre sajnos nem emlékszem, de ha valaki arrajár, mindenképpen megér egy órácskát a hely családias hangulata, az udvarias kiszolgálás és a felszolgált étel. (Sajnos hiába kerestük, Tökön nem sikerült "töki pompos"-ra lelnünk, úgy tűnik, hogy ezt már csak falunapra készítik.)

Másnap csepergő esőben intettünk búcsút Töknek – és a kirándulásoknak…

Szerelmem, PM emlékére

Az utolsó kirándulás, már betegen, a 2. kemó után szeptemberben. Akkor még azt reméltük/hittük/szerettük volna hinni, hogy lesz még több is.

Olyan helyet kerestünk, ami közel van Budapesthez, lehet kicsit kirándulgatni, de nem túl megerőltető. Ezeknek a kívánalmaknak Tök-Zsámbék TÖKéletesen megfelelt. A Pataki-vendégház TÖK jó választás volt, pont olyan, amilyet szeretünk: igazi autentikus parasztház, állatokkal, nagy kerttel és Adéllal, a rendkívül kedves és segítőkész házigazdával. 

Ez aztán a fogadtatás!

 Voltak persze kutyák is, szám szerint kettő, de valamiért csak az egyiket fényképeztük le. Na, vajon őt hogy hívják?

 Igaz, egy aprócska problémánk azért akadt: szobánk a tetőtérben volt, és PároM csak a közepén tudott kiegyenesedni a maga 194 cm-es magasságával, az ágyat már-már csak kúszva tudta megközelíteni.

 Tök egy igazán kedves kis település, hangulatos utcácskákkal, pincesorral – ahol természetesen találtunk olyan házacskát, amibe szívesen beköltöztünk volna:

…és egy tájmúzeummal, amit sajnos elmulasztottunk megörökíteni. Tök elhelyezkedése és a fővároshoz való közelsége sok művészt vonzott a faluba, többek között Tarr Bélát, PároM egyik kedvenc rendezőjét is, akinek én még egyetlen filmjét se láttam, és évek óta terveztük, hogy majd egyszer együtt megnézzük őket…

 Tök szinte összenőtt Zsámbékkal, a sokak számára ismertebb sváb településsel, ahol is a híres kora gótikus templom maradványait kerestük fel először, miután a fentebb említett pincesoron átvágva magunkat, meglehetősen fáradtan – hiszen már két ciklus kemó dolgozott PároM szervezetében, magunk mögött hagytunk jó pár kilométernyi szőlőültetvényt valamint Zsámbék külső részeit - megérkeztünk a település központjába. Aholis szomorúan tapasztaltuk, hogy a templomrom bizony eléggé magasan fekszik egy dombocska tetején.

Semmi gond, egy rövid pihenő után ebben a Zichy-kastély mellett található, igen hangulatos, ősfás parkocskában:

...csakazértis meghágtuk azt a dombocskát:

A templom melletti parkban még egy igazi meglepetés is várt bennünket: egy szépen rendben tartott szovjet katonai emlékmű néhány sírral. Nagyon örültünk, hogy a zsámbékiak túl tudták tenni magukat az elmúlt század sérelmein és a halottaknak megadják azt a tisztelet, ami szerintünk minden halottnak kijár.

Zsámbék másik híressége a Lámpamúzeum  ahol is egy régi parasztházban régi lámpák százai nyűgözik le a látogatót.

Ezután a napi programba már csak egy kiadós és ízletes ebéd a múzeummal szemközti – milyen meglepő névválasztás – Lámpás-éteremben, és a visszabuszozás Tökre maradt.

 KÖVETKEZŐ