Azokat a falvakat nevezzük zsákfalunak, amelyek a fõ közlekedési utakról mellérendelt utakkal fûzõdnek le, vagyis közlekedéshálózat szempontjából zsákutcák.
zsákutca, zsákfalu, zsákország
Ronda – gyönyörű. Ennek a poénnak nyilván senki nem tud ellenállni, aki megpillantja a Serranía de Ronda fennsíkjára épített jellegzetes spanyol „fehér falu” fehér házait.
A Guadalévin folyó az évmilliók során a sziklák közé egy 130 mély szurdokot vájt, az El Tajo-t, amely a városkát két részre osztja.
A szurdok felett ível át Ronda jelképe és leghíresebb látnivalója, a Puente Nueva, az Új Híd”.
A hidat 1751-93 között építették, Jose Martin de Aldehuela tervei alapján. A legenda szerint Aldehuela pár évvel az avatás után a hídról leugorva lett öngyilkos, mondván, hogy ilyen mesterművet soha többé nem fog tudni alkotni.
A középső ív felett látható ablak egy börtönnek tervezett helyiséghez tartozik, amelyet azonban soha nem használtak.
Pillantás a hídról:
A szurdokot még két másik híd is átíveli,
a Régi híd - Puente Viejo, 1616-ban épült,
és 9. századból származó Puente San Miguel, vagy más néven Puente Romano.
A rendkívüli elhelyezkedésnek köszönhetően jószerint bármerre is jár az ember, csodásnál is lenyűgözőbb kilátással találkozik.
A 35 000 lakosú város történelme nagyjából megegyezik Andalúzia többi városának történelmével, kőkor, rómaiak, arabok, keresztények.
A város egyébként arról is híres, hogy itt van a bikaviadalok bölcsője: 1785-ben itt adták át Spanyolországban az első kör alakú, kőből készült arénát. Az arénában 6000 nézőnek van hely, az átmérője pedig 66 méter. Az itt élő Romero és Ordóñez család több híres matadort is adott a városnak. A Romero családnak köszönhetőek a bikaviadalok ma is érvényben lévő szabályai: az eredetileg lovas harc helyett a gyalogos küzdelem bevezetése, a kendő használata, a stílus és pózok kidolgozása, egyszóval a híres Escuela Rondeña (Rondai iskola) megteremtése.
. A bikaviadal- múzeumban a "Museo taurino"-ban a bikaviadalok ereklyéi, kellékei láthatók.
Mivel mi nem vagyunk hívei eme sportnak, meg egyébként is szűkösek voltak az anyagi lehetőségeink, nem mentünk be se az arénába, se a múzeumba.
A neoklasszicista arénát egyébként ugyanaz a Jose Martin de Aldehuela építette, aki a Puente Nueva-t is.
Az aréna - milyen meglepő - a Plaza del Toros-on (Bikák tere) áll,
amelynek szemmel láthatóan állandó tartozékai a
díszes lovasfogatok és gazdáik. Ezeket ki lehet bérelni, és velük körbejárni a várost.
Ronda egyébként nem csak a híres matadorokról, a Puente Nueva-ról és fehér házairól nevezetes, a fekvésének köszönhető lenyűgöző látvány mellékes volt a környező hegyekben tevékenykedő banditák, a „Bandolero”-k számára. A helyi robinhoodok és rózsasándorok számára évszázadokig igazi aranybányát jelentettek az erre utazók.
A leghíresebb közülük az 1805-33 között élt José María Hinojosa, alias „El Tempranillo“ (ez egy szőlőfajta, elég vicces, mintha a mi Rózsa Sándorunkat Kadarkának hívnák). Róla az a legenda terjedt el, hogy a hölgyektől egy kézcsók kíséretében vette el a gyűrűiket, mondván, hogy ilyen gyönyörű kacsókra nem kell ékszer.
Egy másik híres bandorelo, José Mateo Navarro Balcazar, alias „El Tragabuche” (1780- ?), a Romero család rokona, rondai matadorként kezdte a pályafutását, ám miután első felindulásában megölte a feleségét és annak szeretőjét, nem maradt sok választása, kénytelen volt banditának állni.
Az utolsó banditák egyikét, Juan Mingolla Gallardo-t, alias „Pasos Largos“-t (1873-1934), egy tűzpárbajban lőtte le a rendőrség.
A bandorelok annyira jellegzetes alakjai voltak a vidéknek, hogy Rondában banditamúzeum, a Museo del Bandolero, őrzi az emléküket.
Nem mellesleg Prosper Mérimée Carmen című elbeszélése is itt játszódik, csak Bizet tette át a helyszínt Sevillába.
Ronda nem csak Mérimée-t bűvölte el. Rainer Maria Rilke, James Joyce, Ernest Hemingway, Max Frisch, Orson Welles - hogy csak a leghíresebbeket említsük - szintén csodálattal adóztak Ronda szépségének. Ez utóbbi olyannyira, hogy hamvait - kívánságára - az aréna közelében temették el.
A káprázatos kilátáson túl maga a város is szemet gyönyörködtető, a kis girbe-gurba utcákkal, a házakon csodás kovácsoltvas erkélyekkel, templomokkal, terecskékkel.
2010 nem a kirándulások éve volt. Mindketten munka nélkül, segélyen – bár az akkor még 9 hónapig járt -, kilátástalanul, mentálisan elég rozogán. Nagyon-nagyon kellett volna valami, ami kicsit kibillent bennünket ebből az állapotból.
Ezt úgy próbáltuk meg, hogy rövid és olcsó kis kirándulásokat terveztünk. Tavasszal elutaztunk egy napra Martonvásárra, nyáron egy kedves rokont látogattunk meg Nagybörzsönyben.
Kapóra jött tehát áprilisban PároM húgának a meghívása, akik pár hónapja éltek Andalúziában.
Állják az útiköltséget, szállást adnak, meleg kaját, nekünk csak a hideg kajáról és egyéb kiadásokról kell gondoskodnunk. Igazán nagyvonalú ajánlat, nem is tudtunk rá nemet mondani.
Mozgósítottuk tehát az összes tartalékunkat, pénzt váltottunk – akkor még 260 Ft-ért adták az Eurót –, lesz, ami lesz, és irány Andalúzia!
Spanyolországgal való kapcsolatunk nem kezdődött túl ígéretesen. Az történt ugyanis, hogy Barcelona mellett egy parkolóban rendkívül rafinált módon - vagy ha úgy tetszik, rendkívül egyszerűen - kiraboltak minket.
Autóval mentünk, helyesebben vittek bennünket: a sógor épp akkor vett egy új kocsit a feleségének, és azt vitte ki neki, de hogy ne menjen üresen, magával vitt bennünket és egy kollégáját, hogy legyen váltósofőr. (Mi nem vezetünk.) Miután éjjel-délelőtt egyhuzamban lezúgtunk Barcelonáig, ott megálltunk egy parkolóban egy rövid pihenőre. Sógor meg a kolléga elmentek a büfébe, mi pedig letelepedtünk a kocsi csomagtartójára (egy ötajtós Mercedes terepjáró-féléről beszélünk, nemigen értek az autókhoz, de akkor baromi drága és menő járgánynak számított, szerintem még ma is az),
Ez nem az az autó,
de a "mienk" is kísértetiesen így nézett ki.
hogy elfogyasszuk szerény szendvicseinket. Egyszer csak odajött hozzánk egy fazon, és elkezdett kérdezősködni, meg mutogatni. Udvarias emberek lévén, felálltunk, elnéztünk a jelzett irányba, és megpróbáltuk valahogy elmagyarázni neki, hogy egyrészt nem értjük, mit mond, másrészt fogalmunk sincs semmiről. Aztán tovább indultunk, hiszen még 1000 km állt előttünk. Valamikor útközben elő akartam venni valamit a válltáskámból, ám nem találtam. De ekkor még nem aggódtam, gondolván, beesett hátul a csomagok közé.
A sokk El Faroban – az volt az úticél, ott laktak sógorék - következett, mikor kirámoltuk a csomagtartót, és sehol nem találtuk a válltáskát. Ezután meglehetősen emelt hangú, heves szóváltás kezdődött, komoly becsületsértésekkel, egymás hibáztatásával, ajtócsapkodással, ami végül is azzal végződött, hogy PároM – sógorom segítségével – meglehetősen nagy mennyiségű alkohollal próbálta, na igen… Ez persze nem bizonyult hatékony problémamegoldásnak, így aztán az első spanyol éjszakát a legkevésbé sem romantikus hangulatban töltöttük. Másnapra aztán mindkettőnk feje kitisztult, számba vettük a veszteségeket – szemüveg, mindkettőnké, lakáskulcs, éppen olvasott könyvtári könyv, egyéb apróságok, némi aprópénz - mivel szerencsére a pénz nagy része PároM zsebében lapult -, és a legfájóbb: az én személyim, majd elkezdtük találgatni, mikor s hogyan történt a gyalázat, és hát mivel útközben sehol máshol nem álltunk meg, nem volt nehéz kitalálni, hogy az a barcelonai parkolós jelenet nem volt véletlen: ketten ülnek egy piszok menő és drága kocsi hátuljában, nyilván van ott mit „aratni”. A fazon elvonta a figyelmünket, egy társa pedig a másik irányból odaosont a kocsihoz és felmarkolta, amit talált. Ez pedig az ülésen heverő táskám volt.
Irány tehát a közeli Fuengirola, a rendőrség. Itt ért bennünket az első meglepetés. Kicsit aggódtunk ugyanis a nyelvi akadályok miatt. Sógoromék csak pár hónapja éltek Spanyolországban, az ő spanyolságuk még az én angolomnál is bizonytalanabb, márpedig azt a legnagyobb jóindulattal se lehet tudásnak nevezni. Az én német nyelvtudásom ugyan elég jó, de vajon tudnak-e a fuengirolai rendőrök németül? Nem tudtak. Volt ott viszont egy igen kedves és segítőkész nő, sajnos a nevére már nem emlékszem, aki, mint megtudtam, munkanélküli angoltanár, és a segély fejében ún. közmunka keretén belül köteles volt havi x órát tolmácskodással tölteni a rendőrségen. Na, igen, így is lehet közmunkát végeztetni, főleg, mivel Fuengirola elég jelentős turisztikai központ. Az ő segítségével és az én nagyon hiányos, dadogós angolommal végül sikerült felvenni a jegyzőkönyvet, amit másnap elvittünk Marbellába az ottani magyar konzulátusra. Ott rendkívül kedvesen és megértően fogadtak, és amikor a második hét végén pont elkezdtem idegeskedni, hogy mi lesz, ha a háromhetesre tervezett ott tartózkodásunk alatt sem érkezik meg - megkaptam az ideiglenes útlevelet, ami azért volt rendkívül fontos, mert már megvolt a repülőjegyünk haza. Mondjuk érdekes lett volna, ha csak egy-két hetet akartunk volna maradni.
No és ez volt az az alkalom, amikor sógorom elvitt bennünket Marbella kikötőjébe, miután végeztünk a konzulátuson. Ezért nem mentünk oda vissza később a harmadik spanyol utunkon.
Végül pár nap után engedett közöttünk a feszültség, és maradéktalanul átadhattuk magunkat a varázslatos andalúz életérzésnek.
Mivel első utunkra Fuengirolába nem éppen szerencsés körülmények között került sor, oda még egyszer visszamentünk egy napra.
Fuengirola egy egyszerű halászfaluból fejlődött 60ezres várossá, ezzel a Costa del Sol egyik legjelentősebb településévé valamikor a múlt század elején, amikor elkészült a Málaga-Fuengirola közötti vasúti összeköttetés. Ma komoly, talán leginkább a HÉV-hez hasonlítható járat köti össze a két várost. Akkor rendkívüli módon rácsodálkoztunk a szerelvényen található utastájékoztatóra, amely a pontos időn, a teljes vonalon és a következő megállón kívül még a külső hőmérsékletet is tudatja a kedves utazóközönséggel.
Persze Fuengirola történelme is ősi időkre nyúlik vissza, 3000 évvel ezelőtt föníciaiak és görögök éltek itt, halkonzerválással múlatva az időt, erről a vár alatt talált szabályos „halkonzervgyár” maradványai tanúskodnak. A görögöket követték a karthágóiak, akik ellenőrzésük alatt tartották az egész mai spanyol tengerpartot Barcelonától Cádizig. Központjukat a mai Murcia tartományban építették ki, a meglepő Karthago – ma Cartagena – néven. Őket követték i.e. 200 körül a rómaiak, akik gyakorlatilag az egész félszigetet uralmuk alá hajtották, nevét is tőlük kapta: „Iberica” azt jelenti, hogy a „nyulak vidéke”. A rómaiak 400 évig maradtak, majd a népvándorlás hullámai elsodorták őket: jöttek a gótok, más néven „vandálok”, Andalúzia névadói. 300 évig ők is jól elvoltak, amikoris 711-ben megjelentek az arabok. Az őket megelőző népek emlékei elenyésztek, ám a mórok alkotásait mai is számos helyen megcsodálhatjuk. Ők építették a fuengirolai várat is a 10. században, amelyet aztán 700 évig használtak. 1485-ben a már ismerős Katolikusi Királyok seregeinek sikerül véget vetni a mórok uralmának, és onnantól épültek szerte a tartományban a késő gót-kora reneszánsz templomok, katedrálisok, mint a granadai vagy a malagai.
A Costa del Sol-t igazából az 50-es években fedezték fel a kevésbé előnyös időjárással ám annál jobb fizetőképességgel rendelkező angol, német és skandináv turisták, és ennek megfelelően ekkor indultak be a nagy szállodaépítések.
Amennyit mi Málaga és Marbella között láttunk, az alapján az a benyomásunk, hogy a tengerpart e két város között gyakorlatilag egybefüggő településláncot alkot, a régebbi városok - Torremolinos, Benalmadena, Fuengirola, La Cala, Calahonda – között gyöngysorszerűen „Urbanización”-nak nevezett új lakó/üdülőnegyedek, vagy mik, épültek a nagyjából 60 km-es út mentén (Urb. Marina del Sol, El Chapparal, Playa Marina és így tovább, végig az autópálya mentén). Köztük elég sok a lakatlan, a válság a turizmust is visszavetette.
Teljesen kihaltnak tűnnek,
legfeljebb egy-két lakásnak lehet lakója.
El Faro is egy viszonylag régi-új település abban az értelemben, hogy a nevét adó világítótorony meglehetősen régi, ám a falucska házai zömmel újnak tűntek. Mivel a strandolás továbbra se vonzott bennünket, ráadásul áprilisban a tenger egyébként se csábított fürdésre, volt időnk sétálgatni a faluban és környékén. Magukról a településekről túl sok információt nem lehet megtudni, a gugli szinte kizárólag a szálláshelyekre és eladó ingatlanokra koncentrál, hacsak nem bírnak valamilyen látványossággal. El Faro tulajdonképpen a világítótornyáról nevezetes, és arról, hogy a Costa del Sol egyébként homokos partját itt sziklák törik meg – egy ilyenre épült a torony, és maga a település is elég dimbes-dombos – amelyek kis medencéket alkotnak, ahol a víz olyan kristálytiszta, mint sehol máshol a tengerparton.
Sétálgattunk a falu környékén is, őszintén sajnálva, hogy botanikai ismeretek híján csak halvány sejtésünk van arról, mit látunk.
Egy alkalommal elkísértük a sógornőmet egy – talán – Elviria nevű településre fitnessz-edzésre, és amíg ő a különböző kínpadokon izzadt, mi kicsit sétálgattunk.
Ez a Hacienda Playa nevű üdülő (negyed? település?).
A kerítés mögött elég nagyocska apartmanházak
sokasága rejtőzik egy igen-igen jól ápolt kertben.
A házak közt kéklő medencét nem igazán értettük,
mikor a kert végén ott kéklik maga a tenger.
Említettem, hogy a strandolás nem a mi műfajunk. Ennek ellenére rengeteget sétáltunk a tengerparton, meg nem unva örökké változó állandóságát.
És végül voltunk fogalmam sincs, hol, nyilván valahol Fuengirola és Marbella között. Ott lőttük ezeket a képeket.
A 11 és fél év alatt nem sokszor került szóba a halál. Még akkor sem, amikor már mindketten tudtuk, hogy hamarosan el fogsz hagyni. Amikor mégis erről beszéltünk, mint egy, a távoli jövőben bekövetkező eseményről, viccesen mindig azt mondtad, hogy a Goldberg variációkat szeretnéd hallani a temetéseden.
Kívánságod teljesült. Remélem, hallottad. Ma egy éve...
Nem, Lojában kivételesen nem teljesen tévedtünk el. Csak éppen a folyó rossz partján mentünk.
Úgy gondoltuk, hogy Granadában eltelve az emberi kéz alkotta csodákkal, visszaúton elmerülünk egy kicsit természet anyácskánk alkotásában is. Kigugliztuk, hogy Granada és Malaga között, Granadától kb 50 km-re, van egy Loja nevű kisváros, ahol és Sierra Gorda és a Monte Hacho között, a Genil völgyében számos túraútvonal kínálkozik. Mi a legrövidebbet választottuk, egy mindössze 4-5 km-es túrát a Genil partján az ún. A Los Infiermos (a pokol)-hoz.
A katolikus királyok számára Loja Granada bejáratát és kulcsát jelentette. Medina Lauxa (az őrök városa) arab neve fontos stratégiai jelentőségre utal, valamint Granada keresztény meghódítása során az általa betöltött katonai szerepre. Ferdinánd és Izabella (ők a Granadából ismerős „Katolikus Királyok) nagyrabecsüléséről, amellyel a várost 3 napos támadás után 1486-ban kitüntették, a címer tanúskodik: egy aranyos vár egy ezüst híd fölött, a "Loxa flor entre espinas", azaz „Rózsa a tövisek között” felirattal.
A városka alacsonyabban fekszik, mint az autópálya, a buszról leszállva ez a látvány fogadott bennünket.
Ekkor éppen csak annyit sétáltunk a városban, amíg megtaláltuk a Los Infiermos (a pokol)-hoz vezető utat. Itt egy kicsit elbizonytalanodtunk, mert a turistaút Loja egyik külvárosában, La Esperanzában egy hídnál kezdődik, és nem tudtuk eldönteni, átmenjünk-e rajta vagy sem. A német oldalak azt írták, hogy az út jól ki van táblázva, hát mi nem ezt tapasztaltuk. Végül nem mentünk át, hanem a folyó bal oldalán sétáltunk, ám ez rossz döntés volt: a túloldalról valószínűleg sokkal szebb lett volna a látvány.
A Genil a Cordóbánál már említett Guadalquivir legfontosabb mellékfolyója, 358 km hosszú.
Elhaladtunk egy "valami" mellett, ami leginkább egy putrira emlékeztetett, ijesztő, ám szerencsére kikötött kutyával, és vele, aki cseppet sem volt ijesztő.
Az út kezdetben nem volt túl érdekes, csak - nem lévén geológusok - erre a kopár hegyre nem találtunk magyarázatot.
Furcsa, de a városka mögött is ilyen kopár hegyek látszódtak.
Aztán leérve a Genil partjára, kezdett izgalmas lenni a táj.
A folyó beszorul a sziklák közé,
és bizarr alakzatúra formálja őket.
Itt még jól járható út van, ami egyszer csak váratlanul véget ér.
Így aztán végül nem láttuk a poklot. 4 év múlva átéltük...
Visszafelé természetesen nem az úton mentünk, hanem a Genil partján.
Visszatérve a városba, kicsit sétálgattunk,
A város szülötte, Ramón María Narváez Campos, 19. századi hadvezér, politikus, miniszterelnök emlékműve.
Narváez palotája, jelenleg városházaként funkcionál.
A modern házak mögött a La iglesia Mayor de Santa María de la Encarnación (Mária megtestesülése templom) Építését 1491-ben kezdték, a mai, végleges formáját a 17. században nyerte el.
A San Gabriel templom a 16. századból.
Két utcarészlet. Ezen megtetszett a magányosan álldogáló pálma,
ezen pedig az ablakok körüli színes csempe.
Lojában van egy Alcazaba (erőd) is, de oda nem mentünk fel.
Végül estefelé
visszabuszoztunk La Calába. Ami azért nem volt olyan egyszerű, mert kétszer is át kell szállni, egyszer Málagában, másodszor pedig Fuengirolában, így aztán jócskán este lett, mire megérkeztünk.
Benalmadena: Parque la Paloma
Eddig meggyőződésem volt, hogy az a hatalmas park, amit két kirándulás között a sógorékkal látogattunk meg, Fuengirolában van. De nem, hanem Benalmadenában, ahova két év múlva még visszamentünk, bár akkor a parkot kihagytuk. De így utólag egyértelmű, hogy az a páva, amit a teleféricohoz menvén útközben láttunk, innen jött ki.
A la Paloma parkot valamikor a 80-as években hozták létre, és azóta a város egyik nevezetessége lett - mint utólag megtudtuk. Fő attrakciója a kaktusz-világ, amely az egész környéknek valami túlvilági jelleget kölcsönöz. De 200 000 négyzetméteren vannak itt árnyas fák, pálmák, tavacskák, kutak, szobrok – és nyulak minden mennyiségben. Ez utóbbiak szabadon rohangálnak a mezőkön, szemmel láthatóan kiválóan érzik magukat itt.
Mi ebből sajnos nem sokat láttunk, mivel nem kettesben mentünk oda, így alkalmazkodnunk kellett a sógoromékhoz. Ők meg már többször jártak itt, úgyhogy nem tudtunk annyi időt tölteni, amennyit szerettünk volna.Gyakorlatilag csak a kaktuszos részt jártuk be…
Nerja
Ez évi andalúziai tartózkodásunk utolsó útja Nerjába vitt bennünket, hogy megnézzük híres nerjai cseppkőbarlangot, a „Cueva de Nerja”-t.
Malagából busszal nagyon egyszerűen megközelíthető, a busz szinte a barlang előtt tesz le, bár igazából nem is Nerjában van, hanem onnan kb 5 km-re egy Maro nevű helyen. A nerjai cseppkőbarlang a német wiki szerint a madridi Prado és a granadai Alhambra után Spanyolország harmadik leglátogatottabb nevezetessége. Ezt ugyan nehezen hisszük el, hiszen hol van Cordóba, Sevilla, Ronda (!) és a többi gyönyörűség, de a wiki nyilván jobban tudja. Amikor ott jártunk, nem voltunk túl sokan, igaz, fél óránként engedik be a látogatókat, egyénileg nem lehet bemenni. Mi egy spanyol csoporthoz csapódtunk, és rendkívül sajnáltuk, hogy nem értjük, mit mond a vezető.
A barlangot 1959-ben játszadozó gyerekek fedezték fel,
A bejáratnál ez a szobor nekik akar emléket állítani. Szerintünk a sziklát mászó alakok semmiképp se játszadozók és végképp nem gyerekek.
és a mai napig tartogat meglepetéseket a kutatók számára. A szerteágazó barlangrendszer több mint 4 km hosszú, de csak kb a harmada látogatható. A kutatások szerint ie. 30 000-től ie. 1 880-ig lakott volt, az emberi jelenlétnek számos nyomát fedezték itt fel, többek között barlangrajzokat is, amiket mi nem láttunk, de biztos ott vannak.
Mivel nem láttuk,
értelemszerűen a netről loptam a képeket.
Mint minden tisztességes barlangban, itt is „termek” vannak, amelyek elnevezései a határtalan emberi képzelőerő bizonyítékai. Van itt „balett-terem”, „Kataklizma-terem”, „Szellemek terme” és egy koncertterem,
ahol minden évben a „Nemzetközi Zene- és Táncfesztivál” keretein belül koncertekkel, balett-előadásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt.
A jól bejárható másfél kilométeres úton csodás cseppkövekkel, sziklaképződményekkel találkozhatunk, a föld alatti világ félelmetesen gyönyörűséges csodáival, ám mivel elég egyértelműen jelezve van, hogy tilos fényképezni, és mi alapvetően szabálykövető népség vagyunk, csak titokban lőttünk néhány képet, és hát tekintettel arra, hogy egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, olyanok is lettek. Sajnos...
Szerencsére a barlangnak van honlapja, ahol a jobb alsó gombra kattintva kiválasztható, hogy melyik részt akarja látni a látogató, és így virtuálisan végigjárható szinte az egész barlangrendszer.
Nerja
egyébként a barlangon kívül is megér egy kirándulást. Mi a barlangtól némi tanakodás után – mivel egyrészt sajnáltuk a pénzt buszra, másrészt az 4-5 km igazán semmiség, harmadrészt az ilyen gyalogos túrák során általában kicsit eltévedünk és olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket egyébként nyilván nem láttunk volna - gyalog mentünk vissza a városba, többé-kevésbé megmaradva a járható úton – vagy annak közelében -, így aztán kivételesen mindenféle bolyongás nélkül egy kényelmes, nagyjából egy órás séta után értük el a város szélét. Ez mindenképpen jó döntés volt, hiszen így gyönyörködhettünk a lenyűgöző panorámában (tudatában vagyok annak, hogy írásaimban túlságosan is gyakran használom a lenyűgöző panoráma kifejezést, de - mondjuk ki bátran – nem sok írói véna szorult belém, így aztán nem tudok kellően plasztikus szinonimákat a lenyűgöző panorámára).
Ez a viktoriánus vízvezeték a Puente del Aguila (sasok hídja) nevet viseli. Különlegessége, hogy téglából épült 1880-ban. A közeli Maro település cukorgyárába szállította a vizet. A cukorgyár ugyan már rég bezárt, de a Puente del Aguila vizét kommunális célokra még ma is használják.
Itt egy icipicit elbizonytalanodtunk, de végülis valahogy csak sikerült megkerülnünk a kerítést,és a tengerrel párhuzamos ösvényen haladva elértük Nerja külvárosát,
ahol ez a látvány fogadott bennünket. Ez is egy vízvezeték. Felsétáltunk a végéhez, a házak közé, és megnéztük, ez is működik.
Ebbe a kolumbáriumba úgy keveredtünk, hogy meglátva az első itatóhelyet, leültünk egy "tinto"-ra (vörösbor és szénsavas citromos üdítő keveréke, meglepően frissítő és finom), és akkor láttuk a temetési menetet. Senkit ne tévesszen meg a látvány, ez csupa- csupa művirág, ami nagyon meglepett bennünket, mivel bármerre jártunk, mindenhol rengeteg virágot láttunk, a parkokban, házak kerítésén, erdőn-mezőn, úgyhogy nem igazán értettük. Bár végülis a művirággal kevesebb gond van.
Nerja meglehetősen régi település: a cseppkőbarlangról már volt szó, ezen kívül, többek között, római emlékeket is találhatunk a városban. Óvárosa pedig a tipikus andalúziai falvak hangulatát nyújtja szűk utcákkal, és fehér házakkal, bár mi kicsit sokalltuk az üzleteket, szuvenír-árusokat, valahogy olyan érzésünk volt, hogy túlságosan „elturistásodott” (persze ez Loja kivételével az összes városról elmondható, ahol megfordultunk).
A városháza is olyan "andalúz"...,
mint a fehér házak
és az üzletek.
Nekünk nagyon tetszettek ezek a csempével kirakott bejáratok, de csak Andalúziában. Rengeteg ilyet láttunk, és megpróbáltuk az otthoni viszonyok közé elképzelni, ám arra jutottunk, hogy bármilyen furcsa is, otthon ez számunkra giccsesen hatna.
Ez egy igazi cseppkő, legalábbis mi csekély spanyol tudásunkkal így értelmeztük a feliratot. De az is lehet, hogy szobor. Mindenesetre nagyon érdekes így az utcán látni.
Értelemszerűen nem maradhatott el a rituális kézmosás sem egy szép, kicsit mór jellegű kútnál.
Lesétáltunk a Rio Chillarpartjára is. A folyó felsőbb szakasza frissítő és nem túl nehéz túrázási lehetőségeket nyújt, sziklákkal, vízeséssel, medencével, ahol fürdeni lehet. Ezt most kihagytuk, mondván, hogy egy nap kevés mindenre, és majd ha már mindent láttunk Andalúziában, akkor még eljövünk ide is.
Nerja legfőbb látványossága azonban egy, a tengerbe jócskán benyúló, elég magas földnyelv, amit Európa teraszának (Balcón de Európa) hívnak, és ahonnan – hah, már megint – káprázatos panoráma nyílik a tengerre és a Sierra Almijara hegyláncra, amely mellesleg természetvédelmi terület.
Ez a földnyelv bejáratánál áll. Kérdés: hogyan öntözik a növényeket? Minden nap létráznak?
Néha azt hiszem, hogy itt vagy velem s ha becsukom szemem, látlak is mellettem, Kedvesem.
Ha akarom, érinthetlek ha akarom, fogom kezed s hallom lélegzeted ha becsukom szemem, látom szép szemed s érzem illatod mosolyod mert itt vagy velem, ha becsukom a szemem...
Ha akarom... akarom! látlak egyre halványabban egyre csendesebben egyre fájdalmasabban
Nem tudom, el fog-e halványulni valaha is annak az utolsó két napnak - és előtte a 4 hónapnak - az emléke. Azt mondják, hogy az ember csak a szépre emlékszik, de én nem, hiába írom a blogot, és tudom, hogy sok szépet éltünk át együtt, hiába nézem a képeket, hiába látom rajtuk mosolygós, boldog magunkat, folyton kísért az a 4 ágyban töltött hónap, a légszomj, a fájdalom, a szenvedés, szemedben a rettegés az elmúlástól, elnyom minden más szép emléket, és az utolsó 24 óra...
Ültünk a kórházban a gyerekekkel, és tudtuk, hogy hiába reménykedünk, hiába biztat az orvos, itt a vége. Bevittek az előkészítőbe, mi kint ültünk a folyosón, én óránként bementem Hozzád. Az előkészítőben borzasztóan hideg volt, dideregtél, csak egy vékony takaró volt Rajtad, amit még otthonról hoztunk. Akkor még megismertél, még tudtad, hogy ott vagyok. Ott voltunk Veled hajnali kettőig, amíg felvittek a szobába. Másnap 8-kor már bent voltam Nálad, de akkor már nem ismertél meg, nem tudtál a világról. Vagy mégis? Fogtam a kezed, és beszéltem, beszéltem, nem tudom, mit mondtam, és csak remélem, hogy az öntudatlanság ködén keresztül mégis eljutottak Hozzád a szavaim. Délután fél hatkor dobbant utolsót a szíved. Az enyém akkor dermedt meg.
Annyi mindenről kellene még beszélnünk. Ma Veled álmodtam, először, mióta elmentél. És nem emlékszem, mit. De nem ébredtem szomorúan, inkább valami halvány sajgás-félét éreztem. Mikor engedsz el? Vagy Te már elengedtél, csak én ragaszkodom Hozzád?
Visszatérve a városba, kicsit sétálgattunk,
egyébként a barlangon kívül is megér egy kirándulást. Mi a barlangtól némi tanakodás után – mivel egyrészt sajnáltuk a pénzt buszra, másrészt az 4-5 km igazán semmiség, harmadrészt az ilyen gyalogos túrák során általában kicsit eltévedünk és olyan dolgokkal találkozunk, amelyeket egyébként nyilván nem láttunk volna - gyalog mentünk vissza a városba, többé-kevésbé megmaradva a járható úton – vagy annak közelében -, így aztán kivételesen mindenféle bolyongás nélkül egy kényelmes, nagyjából egy órás séta után értük el a város szélét. Ez mindenképpen jó döntés volt, hiszen így gyönyörködhettünk a lenyűgöző panorámában (tudatában vagyok annak, hogy írásaimban túlságosan is gyakran használom a lenyűgöző panoráma kifejezést, de - mondjuk ki bátran – nem sok írói véna szorult belém, így aztán nem tudok kellően plasztikus szinonimákat a lenyűgöző panorámára).
Utolsó kommentek