Szerelmem, PM emlékére 

Vannak helyek, amelyeket többször is látni kell, amelyekben napokat kell/ene eltölteni ahhoz, hogy teljes pompájában kitáruljon előtted, hogy figyelmed a monumentálisról az apróbb részletekre is kiterjedhessen, hogy ne csak nézz, hanem láss is. Nekünk egy teljes napunk volt rá, de ez kevésnek bizonyult. Annál is inkább, mert figyelni kellett az órát: a Nasridák palotájába és a Generalife-be csak a jegyen szereplő időpontban lehet bemenni, mi pedig nem akartunk kísérletezni, hogy mi történik akkor, ha valaki elkésik. És hát meg is kellett őket találni a hatalmas komplexumban.   

A „vörös erőd” a mai napig uralja Granadát, súlyosan, monumentálisan emelkednek az ég felé négyzetes tornyai, háttérben a Sierra Nevada 3000 méteres, hófödte csúcsai alig 30 km-es távolságban. Kívülről nem is sejthető, micsoda kecses, filigrán belsőt takar a masszív vár. Az Alhambra annyira tömény, mint a halva, minden lépésnél valami látnivaló tárul eléd, szemed belekáprázik az arany, a kőből faragott csipkék, boltívek, márvány, szobrok, szökőkutak, látványába, egy nap nem elég, hogy mindent megnézz, megérts, és akkor még nem voltál a Generalifében, a nyári rezidenciában, ahol a színes virágpompa, a mediterrán növények kavalkádja, a tavacskák, a szökőkutak csobogása, a madarak csivitelése tovább fokozza az élményt, minden érzékedre szükséged van, hogy befogadd.

Nem akarok a téma szakértőjeként tetszelegni, akkor is csak nagyjából volt fogalmunk, hogy merre járunk, a spanyol és angol nyelvű információkat csak töredékesen tudtuk értelmezni, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelt bennünket, hogy ez a Puerta de la Justitia, a Puerta del Vino, ez most a Comares palota, ez meg a Mexuar: egyszerűen csak tátottuk a szánkat és el-elakadó lélegzettel gyönyörködtünk a látványban. Ezért nem fűzök megjegyzést a képekhez: járd be velem képzeletben ismét az utat, gyönyörködj Te is, Kedves Olvasó, élvezd a képeket. Kívánom, hogy juss el Granadába és lásd Te is a csodát!  

 Ha érdekelnek a részletek, akkor itt nagyon olvasmányosan megtudhatsz mindent az Alhambra történetéről, itt részletesen láthatod a Mexuar és a Comares palotát, itt pedig a híres oroszlános udvart, amit legnagyobb pechhünkre és bánatunkra ottjártunkkor éppen renováltak.

Generalife

 A Generalife palota a 14. században épült közvetlenül az Alhambra közelében, mint a Naszrida Monarchia rezidenciája. Neve Yannat al- Arife-bót származik, azt jelenti, a “ művész kertje” vagy “ nemes kert”. És valóban, csodálatos, szemet gyönyörködtető egyvelege az épített és természetes környezetnek, annyira harmonikus, annyira tökéletes, amilyet emberkéz csak alkotni tud. Ez a kertkomplexum a szultánok nyári rezidenciájául szolgált, egy csendes pihenőhely, ahova a szultán, feleségei kíséretében elmenekülhetett a palota zűrzavarától. 

 Még vetettünk egy pillantást az V. Károly kútra. A gyönyörű reneszánsz alkotás - kapaszkodj meg, Kedves Olvasó! - az akkori idők benzinkútja, azaz lóitató.

Akkor, ott nem tudtuk mire vélni ezt a szobrot, aztán később tudtuk meg, hogy ő Washington Irving (1783-1859) amerikai író, aki azzal vívta ki a granadaiak elismerését, hogy a 19. században regényt írt az Alhambráról "Az Alhambra meséi" címmel. A könyvnek akkora sikere volt, hogy emberek százai kerekedtek fel meglátogatni a helyet. Ez az alhambrai turizmus kezdete.

2011-ben még azt terveztük, hogy valamikor majd visszatérünk ide, és a most megszerzett ismeretek birtokában újra felfedezzük magunknak a várost. 

Granadától két gyönyörű képpel búcsúzom. 

Szerelmem, PM emlékére

Máig nem értem, hogy mertünk nekivágni a 4 napos granadai kirándulásnak úgy, hogy nem foglaltunk előre szállást. Annál is inkább furcsa a dolog, mert ugyanakkor a belépőjegyet az Alhambrába jó előre megvettük a neten, mivel olvastam, hogy érdemes időben gondoskodni a jegyről, mert egyrészt nagyon hosszú sorok állnak a pénztárnál, másrészt limitálva van a napi látogatók száma, így az is előfordulhat, hogy valaki órákig áll sorba, és végül nem jut be. A limitet nem tudom, mennyire igaz, a sort viszont a saját szemünkkel láttuk kanyarogni több száz méteren keresztül. Ekkora sort én csak '84-ben az akkori Leningrádban láttam.  

De ne szaladjunk ennyire előre, hisz még meg se érkeztünk a második "családlátogatásra" Andalúziába 2011 őszén.

Ezúttal külön utaztunk, én Düsseldorf/Weeze-ből, PároM két nappal később Budapestről. Persze mindjárt itt is volt egy kis kavarodás, ugyanis a sógornőmmel eleve késve indultunk La Calaból a repülőtérre, ráadásul PároM gépe kicsit előbb landolt, plusz bónuszként eltévedtem a repülőtéren. A malagai repülőtér óriási, van vagy 60 kapu, és valahogy egy légtérben van az egész, én meg naná, hogy rossz irányba indultam, az indulási oldal felé, az érkezést egy viszonylag jelentéktelen tábla jelzi, elkerülte a figyelmemet, úgyhogy mire megtaláltam, PároM már sík ideg volt. Eleve nem szereti a késést (hajjaj, de mennyire nem!), ráadásul beparázott, hogy ott áll egy idegen városban, nyelvtudás, pénz nélkül, mi meg sehol… szóval EZ nem az a romantikus találkozás volt, amire az ember két hónap távollét után számít. Szerencsére a dolgok hamar kisimultak, és mire La Calaba értünk, már minden rendben volt.

La Cala akkor még új volt számunkra, sógorék előtte nem sokkal költöztek oda, úgyhogy tátottuk a szánkat rendesen a medence, a kert, meg úgy általában a ház láttán. 

 La Cala a Costa del Sol tipikus települése,  nem az az igazi hamisítatlan spanyol falu, amit annyira szeretünk, inkább valamiféle elegye a turistákat kiszolgálni hivatott modernségnek és a spanyol hagyományoknak. Ami a legfeltűnőbb volt – és nem csak itt, hanem mindenhol, amerre jártunk, a vadiúj, hatalmas, eléggé luxus-kinézetű, ám szemmel láthatóan lakatlan társasházak tömege. 

Erről a valamiről sose tudtuk eldönteni, mi. Elvileg látogatható (lett volna), ám hiába mentunk a megadott időben, mindig zárva volt.

Itt éppen egy körforgalmat adnak át egy iskola mellett. Annyira jellemző Andalúziára, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a körforgalom-szigetek díszítésére: nincs két egyforma, mindegyik ötletes, szellemes, nem ám, hogy odaraknak valami térkövet, osztjónapot. A legtöbb valamiképpen kapcsolódik a helyhez, mindegyik jellegzetes. Amelyik meg nem, azt jól ápolt növényzet díszíti. Mi az összes ott-tartózkodásunk alatt mindössze egyetlen elhanyagolttal találkoztunk.

És a tenger. Őszintén szólva, bennünket lenyűgözött, rengeteg időt töltöttünk a tengerparton sétálgatva, kagylót, simává koptatott kavicsot gyűjtve, ám maga a strandolás tulajdonképpen kimaradt: én nem igazán szeretek órákig a tűző napon tétlenül sülni, főleg, mikor annyi látnivaló van, ráadásul minden csupa homok, ami persze rendkívül forró tud lenni. Szóval imádjuk a tengert, de a strandolás nem a mi műfajunk.

Na, és akkor itt kapcsolódunk a bevezetőhöz: kicsit belaktuk a szobánkat, és máris indultunk Granadába, ugyanis október 17-re szólt a belépőjegyünk az Alhambrába. Tényleg fogalmam sincs, hogy mertünk nekivágni 16-án az útnak szállás nélkül, hiszen alapvetően egyikünk se az az improvizatív típus. Nyilván azt gondoltuk, hogy egyrészt eddigi kirándulásainkon mindenütt rengeteg szálláslehetőséget láttunk, az ötcsillagos szuperluxus hotelektől kezdve a hostelekig mindenki megtalálja a pénztárcájának megfelelőt, másrészt október közepére talán már vége van a turistaszezon legnagyobb őrületének, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek turisták, de talán nem annyi, mint a nyári hónapokban. (Tudtommal október 15. a hivatalos turistaszezon vége.)

Az állomás elég messze van a belvárostól, és ahogy közeledtünk a az óvároshoz, egyre több szállás mellett haladtunk el, ám valamiért egyik se igazán nyerte el a tetszésünket. És milyen jó, hogy nem kapkodtuk el a dolgot, ugyanis hihetetlen nagy szerencsénkre egy kis mellékutcában hirtelen elénk ugrott az ideális szállás, a Pension Los Montes. 

Napi 25 €-ért a belváros szívében, ennél többre igazán nem vágytunk, és még az az apró bibi se zavart bennünket hogy a szobához nem tartozott fürdőszoba, de ezt annyira nem bántuk, mivel sok időt úgyse akartunk ott tölteni, és a folyosón található közös fürdő rendkívül tiszta volt.  Viszonylag korán érkeztünk, így aztán az első napot céltalan ténfergéssel töltöttük, leginkább az „Albaicín” városrészben.

Mivel a szállásunk a Calle Elvira nevű utca  egyik csendes kis mellékutcájában volt, sétánkat értelemszerűen itt kezdtük (amúgy a Calle Elvira a város egyik legkedveltebb turistautcája, egyik irányban a Plaza Nueva-ra visz, amely viszont a város egyik legjelentősebb tere, közvetlenül az Alhambra alatt), mi a másik irányban indultunk, így a „Puerta Elvirán” keresztül jutottunk be Albaicínbe. A kaput valamikor a 11. században építették a ziridák. 

Később egész falat húztak a város köré, ennek ma már csak a maradványai láthatók.

Albaicín (írják Albaycín-nek is) Granada legősibb, a mór időkből származó része, és tényleg olyan benyomásunk volt, mintha az elmúlt századok nyomtalanul suhantak volna el. Albaicín a város három dombjának az egyikén épült, eredete az ibér törzsekig nyúlik vissza, de persze a rómaiak is letelepedtek itt, miután sikeresen meghódították Ibériát. Aztán valamikor a 11. században jöttek a mórok, akik magától értetődő természetességgel vették birtokukba a várost. Virágkorában 40 000 lakosa volt és 30 mecset szolgálta a hitéletet. A 15. században, a mórok kiűzése után a keresztények telepedtek le, a mecseteket templomokká alakították (San Salvador templom). Mivel ez volt az első találkozásunk egy mór-spanyol várossal, nem győztünk betelni a girbe-gurba utcák bámulásával, ahol minden házon találtunk valami érdekeset, minden terecske üldögélésre csábított, minden járda lenyűgözött a változatos mintázatával, és a jellegzetes szagok, tea, vízipipa – és ami nincs: benzinbűz, mivel a szűk utcákba autóval bemenni képtelenség -, a zajok, az egyik házból arab dallamok szűrődnek ki, a másikban flamencot gyakorol valaki a gitáron, ügyetlenül, ám mégis felismerhetően, hadaró spanyol szavak keverednek arab, német, angol és ki tudja milyen nyelvekkel, igen, turisták mindenhol.  A városrész 1994 óta a világörökség része.

Találtunk egy csendes, meglepő módon akkor éppen turistáktól mentes terecskét is, a „Mirador de San Nicolás”-t, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik az Alhambrára.

Granadának persze van egy másik arca is, az  „El Centro”, ez nagyjából olyan, mint a legtöbb európai város, kicsit reneszánsz, kicsit barokk, kicsit szecessziós, kicsit romantikus, kicsit neoklasszicista, jellegzetes spanyol építészeti elemekkel ötvözve.

Szerelmem, PM emlékére 

Feledhetetlen este volt...

Szerelmem, PM emlékére

Keszthelyen is kétszer jártunk. Először 2009-ben, szintén egy szárszói nyaralásról vonatoztunk át egy napra.

Ekkor tettünk egy nagyobb sétát a városban.

Az állomásról az út a csodálatos Helikon parkon keresztül vezet a központba.

Ez az egyik kedvenc képem. Olyan, mint egy impresszionista festmény.
A Helikoni emlékmű 1821-ből,	és a Helikoni emlékkő 2008-ból, Farkas Ferenc alkotása

A Fő téren áll a Magyarok Nagyasszonya Plébánia, ahova természetesen nem tudtunk bemenni, de addigra már kezdtük megszokni, hogy a templomok általában zárva vannak.

A templom mellett a meghökkentő című "A fehér ember szobrát idéző emlékmű" Orr Lajostól, ami egy '56-os emlékmű akar lenni.

A templom mellett vagy mögött van a Várkert, amit kicsit furcsállottunk, mivel Keszthelyen vár, na az nincs. Ám kutakodtunk egy kicsit, és kiderült, hogy régebben viszont volt. Igaz, nem túl hosszú ideig, és nem fűződnek hozzá dicső csaták, de nagyjából a 16. század közepétől – ezúttal a törökök, ugyebár – a 18. század közepéig állt egy végvár a templom mellett, gondolom, innen a várkert elnevezés. Az árnyas fák alatt sétálva bukkantunk a II. világháború áldozatainak emlékművére, Hunyadi László marosvásárhelyi művész alkotására. 

Nem tudjuk, a művész milyen megfontolásból választott az emlékmű témájául egy özvegyet gyermekével, de akkor hosszan beszéltünk róla, hogy valóban, a háborúnak nem csak a halottak az áldozatai, hiszen áldozat a megözvegyült asszony, az árván maradt gyerek, a fiát vesztett anya is, kettétört életek, porba hullt remények kísérnek egy-egy háborút, és ennek ellenére a férfiak egy része mégis büszkén megy az életét áldozni valamiért, amire azt mondták neki, hogy fontos. Pedig tulajdonképpen nagyon kevés olyan fontos dolog jut az eszünkbe, amiért érdemes feláldozni az életünket. Mi már menthetetlenül és reménytelenül pacifisták vagyunk.

A keszthelyi kiruccanás fő célja a Georgikon volt, de útközben azért betértünk a Történelmi Panoptikumba is, ahol szemügyre vehettük a magyar vagy magyarnak vélt történelem nagyjait, Attilától – ezúttal a hun Attiláról beszélünk – Horthy Miklósig. Na, őket pont nem fényképeztük le.

Lefényképeztük viszont Szent Margitot,	és Szent Erzsébetet.

 Érdekesnek érdekes volt, az öltözékek is nyilván meglehetősen korhűek, ám nekünk a Babamúzeum mégis jobban tetszett. Mindig is tisztában voltunk népművészetünk lenyűgöző változatosságával, szemet gyönyörködtető kreativitásával, és nagyon jó volt látni itt összegyűjtve évszázadok szorgos mindennapjainak az emlékeit.

Aztán ha már ott jártunk, megnéztük a Csigaparlamentet is, elképzelni sem tudván, mi is akar ez lenni.  

Őszintén szólva, a véleményünk  az volt, hogy nincs véleményünk. Esetleg egy hümmm...

Egy kiadós ebéd után, amit a Margaréta étteremben fogyasztottunk el,

végül csak eljutottunk a Georgikonba is.

Mivel csak egy napra jöttünk, a kastélyra már nem maradt idő, de 2009-ben már tudtuk, hogy Szigligetre még visszamegyünk, úgyhogy meghagytuk akkorra, most csak a kastélyparkban sétálgattunk kicsit.

 2011-ben ismét csak egy napra ugrottunk át Szigligetről Keszthelyre, ezúttal a Festetics-kastély volt a fő cél.

Fogalmam sincs, mivel töltöttük ezt a napot, mivel képek csak a parkban és a hintókiállításon készültek.

Ismerve PároM vonat-imádatát, nehezen tudom elképzelni, hogy nem néztük meg a vasútmodell-kiállítást, annál is inkább, mert Pesten pont 2009-ben direkt el kellett mennünk az FMH-ba megnézni egy modellvasút-showt. Na, arra pl. elég jól emlékszem, de a keszthelyiről semmi emlékem nincs, úgyhogy nyilván kihagytuk.