Szerelmem, PM emlékére

 Őri István: Néha...

Néha azt hiszem,
hogy itt vagy velem
s ha becsukom szemem,
látlak is
mellettem, Kedvesem.

Ha akarom, érinthetlek
ha akarom, fogom kezed
s hallom lélegzeted
ha becsukom szemem,
látom szép szemed
s érzem illatod
mosolyod
mert itt vagy velem,
ha becsukom a szemem...

Ha akarom... akarom!
látlak
egyre halványabban
egyre csendesebben
egyre fájdalmasabban

Nem tudom, el fog-e halványulni valaha is annak az utolsó két napnak - és előtte a 4 hónapnak - az emléke. Azt mondják, hogy az ember csak a szépre emlékszik, de én nem, hiába írom a blogot, és tudom, hogy sok szépet éltünk át együtt, hiába nézem a képeket, hiába látom rajtuk mosolygós, boldog magunkat, folyton kísért az a 4 ágyban töltött hónap, a légszomj, a fájdalom, a szenvedés, szemedben a rettegés az elmúlástól, elnyom minden más szép emléket, és az utolsó 24 óra... 

Ültünk a kórházban a gyerekekkel, és tudtuk, hogy hiába reménykedünk, hiába biztat az orvos, itt a vége. Bevittek az előkészítőbe, mi kint ültünk a folyosón, én óránként bementem Hozzád. Az előkészítőben borzasztóan hideg volt, dideregtél, csak egy vékony takaró volt Rajtad, amit még otthonról hoztunk. Akkor még megismertél, még tudtad, hogy ott vagyok. Ott voltunk Veled hajnali kettőig, amíg felvittek a szobába. Másnap 8-kor már bent voltam Nálad, de akkor már nem ismertél meg, nem tudtál a világról. Vagy mégis? Fogtam a kezed, és beszéltem, beszéltem, nem tudom, mit mondtam, és csak remélem, hogy az öntudatlanság ködén keresztül mégis eljutottak Hozzád a szavaim. Délután fél hatkor dobbant utolsót a szíved. Az enyém akkor dermedt meg.

Annyi mindenről kellene még beszélnünk. Ma Veled álmodtam, először, mióta elmentél. És nem emlékszem, mit. De nem ébredtem szomorúan, inkább valami halvány sajgás-félét éreztem. Mikor engedsz el? Vagy Te már elengedtél, csak én ragaszkodom Hozzád?