Szerelmem, PM emlékére

2012. áprilisában Párom meglepetés kirándulást szervezett, ami azért nagy szó, mert a keresgélés és a szervezés általában az én feladatom volt. A Bánki tavi kirándulást a születésnapom és a Németországból való hazatérésem megünneplésére találta ki, és a jegyvásárlás pillanatáig sejtelmem se volt, hova megyünk.

Bánki-tó

A Bánki tavat az ott élők a „Tenger Szemének” nevezték, mivel a régi hiedelem szerint a tónak a tengerrel van összeköttetése a föld alatt. Ezt azért gondolták így, mert a tó mélységét sosem sikerül megmérni – nem is értjük, miért nem -, és a vízszintje gyakorlatilag állandó, se egy felhőszakadás, hosszú esőzés, se egy hónapokig tartó aszály nincs rá hatással.

Az Iványi Vendégház mindenben megfelelt az ízlésünknek, kellően rusztikus, csöndes – szezon előtt jártunk ott, így mi voltunk az egyedüli vendégek -, ám mégis megvolt minden, amire szükségünk volt. (Igaz, nincsenek túl nagy igényeink, kényelmes ágy, zuhanyzó, konyha vagy legalább egy „sparherd” – és nyugalom, nagyjából ennyivel beérjük.)

Maga a tó nem sokat mutatott, persze, víz, meg növények. Szerencsére eléggé szezon előtt voltunk, ezért aztán nem sok fürdőzővel - konkrétan eggyel sem -, turistával találkoztunk, béke volt és nyugalom a faluban.

A tóparti sétányon láttuk ezt a kutat. Természetesen itt is megtörtént a rituális kéz- és arcmosás:

Párom szerint Bánkból nehéz volt felkészülni, mert a netes szakirodalom a tóra és a szálláshelyekre fókuszál, ezért aztán többnyire csak úgy ténferegtünk, cél nélkül. Egyik ilyen ténfergésünk során bukkantunk erre a meglepő „emlékműre”:

és erre a megható, elhagyott temető-félére, mindössze pár sírral, amelyek nagyjából egy időben keletkeztek, az I. Világháború idején:

Persze szokásunkhoz híven az igazi temetőt is megnéztük.

Furcsa, de ahhoz képest, hogy Bánkra egyáltalán nem jár vonat – a Dósjenő-Romhány vonalat 2007-ben megszüntették, a Bánk és Felsőpetény között régebben közlekedő Felsőpetényi Kisvasút  pedig, amely az ott működő kő- és agyagbánya által kitermelt nyersanyagot szállította Bánkra, jelenleg nem üzemel – elég sok sínt sikerült fényképeznünk.

Az egész vasúti infrastruktúra elkeserítő állapotban van.

Az "igazi" állomás még úgy-ahogy tartja magát:

de az átrakó láttán belesajdult a szívünk, hogy ennyire hagynak valamit lepusztulni, ami akár értéket is képviselhetne. (Igaz, a MÁV az üzemelő létesítményeit se tudja igazán karban tartani, mit várjunk akkor a nem működőkkel kapcsolatban.)

A vasútállomásról visszafelé jövet futottunk bele nem-emlékszem-a-nevére nénibe, aki az út szélén ülve éppen ezzel foglalatoskodott:

Kicsit szóba elegyedtünk vele. Kiderült, hogy 80kevés éves, egyedül él, özvegy, a gyerekek a városban, egyetlen társasága a jószágai, „akiket” minden nap kihoz ide, kicsit legelészni. Régebben megvették tőle a kecsketejet, sajnos ez mostanra megszűnt, de ő szívesen fogyasztja.

Ha akkor sejtettük volna – szerencsére fogalmunk se volt -, hogy Párom a betegsége idején literszám fogja fogyasztani a kecsketejet… Talán magunkkal vittünk volna egyet a cukiságok közül, mondjuk ezt a cukker kíváncsi-bátor fehérkét:

Persze megint sikerült eltévednünk itt is, szerencsére nem nagyon, csak kicsit, mert egyik sétánk alkalmával nem akartunk ugyanazon úton visszamenni, így aztán a domboldalon levő településrészről elég meredek lejtőn sikerült leereszkednünk – egy focipályához!

Azt megkerülvén jutottunk el ehhez a patakhoz – ezek a patakok össze-vissza kanyarognak, így aztán nem tudtuk eldönteni, hogy ez ugyanaz-e, mint amivel az állomáshoz vezető sétánk során találkoztunk -  és a függőhídhoz, amitől nem messze volt egy másik híd is, úgy tűnik, Bánk a patakok, hidak – és a sínek – „városa”.

Kirándulásainkon általában önellátók vagyunk, ám naponta egyszer szeretünk valami „luxus”-kaját magunkhoz venni, így volt ez a Bánki tónál is: a „Tengerszem Panzióban” kellemes körülmények között, udvarias kiszolgálással remek ebédeket ettünk, bár annak azért örültünk, hogy a szállásunk nem itt van, lévén túl "puccos", jellegtelenül modern, helyesebben olyan semmilyen - legalábbis a mi ízlésünknek.

Így utólag belegondolva – de lehet, hogy már akkor is feltűnt – ez a kirándulás mintha az enyészetről és az elmúlásról szólt volna: valamilyen ötlettől vezérelve visszafelé Rétságon is elnézelődtünk pár órát. Maga a település nem túl látványos, ám mi kimentünk a volt laktanyába is (a link a laktanya hivatalos történetére mutat, '95-ben a szerzők még nem sejtették (?), hogy 97-ben meg fogják szüntetni a 31. Hunyadi János Gépesített Lövészdandárt, és a laktanyát bezárják.), ahol viszont az enyészet és a pusztulás sajnos elég látványos:

Ez a bejáratnál látható, itt még viszonylag rendezett a környék,

ám továbbhaladva már látszik a gondos bakakezek hiánya:

Sajnos, elállítódott valami a gépen, ezért elég szürreálisra sikerült ez a kép, pedig a volt kultúrteremben jól látszik, hogy vittek mindent, ami mozdítható, valaki még a parkettával is bepróbálkozott, de valószínűleg túl macerásnak ítélte a dolgot, ezért hagyta a fenébe:

A laktanya parkjában bukkantunk erre a két emlékműre:

Egyébként ténfergésünk során végig attól tartottunk, hogy egyszer csak valaki ránk szól, hogy mit keresünk itt, de nem, a kutya se törődött velünk, gyakorlatilag minden épületbe be lehet menni.

Gyadai tanösvény

Azt hiszem, Nőtincsről hazafelé láttuk meg, hogy Katalinpusztán van egy tanösvény, és akkor ott el is határoztuk, hogy ide egyszer eljövünk egy egynapos kirándulásra. Ezt 2012. májusában sikerült megvalósítanunk.

A tanösvény tulajdonképpen egy nagyon kellemes, 2,5-3 órás séta, amely során láthatunk erdőt, mezőt, fűt-fát-virágot, és persze nem kell 3 óra alatt bejárni, el lehet ott tölteni akár egy egész napot is, feltéve, ha az ember visz magával elemózsiát, mert büfé menetközben szerencsére nincs.