Szerelmem, PM emlékére

Eredetileg nem terveztünk „hegymászást”, se nagyobb túrát, de a helyiektől megtudtuk, hogy van a közelben egy várrom, ami az egyébként is megtekinteni kíván horgásztó felől közelíthető meg, így hát eldöntetett, hogy ha már ott vagyunk a horgásztónál, mit nekünk még pár kilométer, megnézzük azt a romot is.

A horgásztó – ellentétben a kecskédivel és a diósjenőivel, Sástóról nem is beszélve - valamiért nem igazán fogott meg bennünket. Annyira nem, hogy – szokásunktól eltérően - körbe se jártuk.

A várromhoz történő kiruccanás viszont keményebb dió lett, mint gondoltuk. Értelemszerűen, mint majd' minden vár – egy közeli magaslaton van. Na, ez a magaslat sokkal, de sokkal meredekebb volt, mint hittük. PároMat eléggé megviselte a kaptató, sajnos így utólag belegondolva, már itt fel kellett volna, hogy tűnjön, mennyire. Régebben ilyen „túrák” meg se kottyantak neki, most pedig le-lemaradozva, útközben meg-megpihenve - és fényképezve: 

lihegve értünk fel a várromhoz.

Ami a szó szoros értelmében rom:

 Még indulás előtt megbeszéltük, hogy semmiképpen se Nézsa felé térünk vissza, hanem a közeli település, Csővár felé támadunk – a vár nagyjából a két falu között félúton van -, ahol majd buszra ülvén, Pencen átszállva – Nézsa és Csővár között nincs közvetlen buszjárat – térünk vissza a Korándiba.

 Természetesen Csővár felé félúton megint eltévedtünk, valahol, valamikor jobbra kellett volna lennie egy mezőgazdasági útnak, ami nem volt, vagy nem vettük észre, csak mentünk

mindig visszafelé fényképezve, mert nem tudtunk elszakadni a várromtól

mire végre megláttuk – reményeink szerint – Csővár és nem Nógrádsáp vagy Acsa, esetleg Záhony házait.

Még egy utolsó pillantás a vár romjaira:

És már meg is érkeztünk Csővárra, amiről - hatalmas megkönnyebbülésünkre - ez a tábla győzött meg bennünket:

A falu közepén húzódó parkban találkoztunk Zsuzsi nénivel – akit olyan 70-80 év körülinek tippeltünk -, éppen a templomból jött, beszédes kedvűnek látszott, így hát szóba elegyedtünk vele. A szóba elegyedés indoka nyilván az a kérdés volt, hogy hol juthatnánk enni-innivalóhoz, de végül is egy jó kis beszélgetés lett belőle, aminek a lényege az volt, hogy vasárnap lévén – pedig hol volt akkor még a vasárnapi zárvatartás! – SEMMI nincs nyitva a faluban, de amúgy jó kis falu ez, és bizony, ő utoljára kisiskolás korában látta a várromot valami iskolai kirándulás keretében.

Ezek után körbejártuk a parkot, megtaláltuk a buszmegállót, körbejártuk a falut, ami igazán kedves meg minden, de fényképezni csak ezt fényképeztük le, fogalmam sincs, mi akar lenni és milyen épület előtt:

majd még párszor körbejártuk a parkot,

közben kicsit üldögéltünk is, emlékeim szerint találtunk valami működő ivókutat, majd újra sétáltunk kicsit,  és hipp-hopp máris Penc felé száguldott velünk a busz.

Penc a maga 1500 lakosával már-már „nagyváros” a 1200 lakosú Nézsa, az 550 lakosú Alsópetény és a 620 fős Csővár mellett. A buszról leszállván visszafelé indultunk, mert útközben MINTHA láttunk volna valami étterem-félét. És valóban, meg is találtuk a Medina éttermet, ahol ettünk-ittunk valamit, majd még beugrottunk a múzeumba. 

Itt eléggé meglepetésként ért bennünket, mivel eddig fogalmunk se volt róla – bár eléggé ismerjük ez életútját -, hogy Petőfi többször is megfordult Pencen, „itt élt anyai nagynénje, Hruz Éva és aszódi osztálytársa:Csörföly Lajos és Dlhányi Zsigmond. Első alkalommal 1835-ben karácsonyi vakációra jött Csörföly, Dlhányi és Jakubovics (Kemény) János cinkotai iskolatársával. Másodszor a híres penci szüretre érkezik Selmecről, diáktársai Kosztolányi Endre és Osztroluczky Jánostársaságában.

1838 szüretét is itt töltötte. A Kosztolányi családnak a híres Menyecske-hegyen 15 hold szőlője termett.
Mindkét alkalommal két-két hetet töltött itt a Kosztolányi család vendégeként. Harmadik és negyedik látogatása 1843 nyarára esett a Csörföly családnál. Ekkor Horváth Károly és Dlhányi Zsigmond barátaival gyalogolt Pencre Gödöllőről. Minden bizonnyal Pencen keletkezett A hűtelen c. verse, mely az első fennmaradt zsengéje. A penci szőlőhegyekre gondolt, amikor a Sovány ősz c. versét írja.”

Ezzel nagyjából véget is ért nézsai kirándulásunk, másnap, elutazás előtt természetesen megnéztük a temetőt.

 Előző (Somhegy I.)

Bakonybélen járva természetesen nem lehet kihagyni a templomot, ahova idegenvezetővel be is lehetett volna menni, ám elveinkkel nem összeegyeztethető, hogy templomlátogatásért fizessünk, így ezt a lehetőséget kihagytuk. Helyette megnéztük az apácák temetőjét, aholis bebizonyosodott, hogy a hosszú élet titka valóban a stresszmentes életvitel; már ha abból indulunk ki, hogy az apácákat viszonylag kevés stressz szokta érni. A terülő tujákkal benőtt sírokon  feltűnt, hogy kevés apáca hunyt el 80 éves kora előtt, viszont sokan megérték a 90+ évet is.

 Következő: Somhegy - A Bakony

Előző: Ipolytölgyes II.

Ahányszor itt jártunk, mindig ilyen kevés víz volt az Ipolyban. A Kossuth utca végétől hangos zeneszó kísérte utunkat, mint később megtudtuk, ez a Szent Erzsébet Otthonból jött, ahol fogyatékos embereket gondoznak, és éppen valamilyen rendezvény volt.

Maga a falu nagyon gondozott, tiszta utcák, ápolt előkertek. Természetesen itt találtunk egy kedvenc épületet. (A lakóházak vonatkozásában meglehetősen kategorikusak vagyunk: a „tetszik”-be csak azok kerülhetnek be, amelyek valamivel „megfognak” bennünket, amelyekben szívesen laknánk – még akkor is, ha nem éppen új, sőt akár még újszerű állapotban sincsenek.)

Természetesen itt is megvan a szokványos, sárga templom, és egy elbűvölően naiv kápolna. A templom – legnagyobb sajnálatunkra – zárva volt.

És itt, Ipolytölgyesen szoktunk rá, hogy megnézzük a temetőket. Belátom, morbidnak tűnik az ötlet, hogy az ember vadidegenként falusi temetőket látogat, de van bennük valami, amit nagyon nehéz megfogalmazni. A falusi temetők kicsi, és bármily abszurdnak tűnik is, de emberközpontú helyek. Itt van értelme a végtisztesség szónak; és szerintünk nagy dolog, ha valaki élete végén megkapja a végtisztességet. Igen, a falusi temetőket belengi valamiféle szelíd megnyugvás, emlékezés szeretteinkre, még akkor is, ha ők nem itt nyugszanak. Emlékezzünk hát tisztelettel és szeretettel mindazokra, akik nem lehetnek már velünk. És ne csak halottak napján.

 Következő: Ipolytölgyes - a visszatérés