Szerelmem, PM emlékére 

Vannak helyek, amelyeket többször is látni kell, amelyekben napokat kell/ene eltölteni ahhoz, hogy teljes pompájában kitáruljon előtted, hogy figyelmed a monumentálisról az apróbb részletekre is kiterjedhessen, hogy ne csak nézz, hanem láss is. Nekünk egy teljes napunk volt rá, de ez kevésnek bizonyult. Annál is inkább, mert figyelni kellett az órát: a Nasridák palotájába és a Generalife-be csak a jegyen szereplő időpontban lehet bemenni, mi pedig nem akartunk kísérletezni, hogy mi történik akkor, ha valaki elkésik. És hát meg is kellett őket találni a hatalmas komplexumban.   

A „vörös erőd” a mai napig uralja Granadát, súlyosan, monumentálisan emelkednek az ég felé négyzetes tornyai, háttérben a Sierra Nevada 3000 méteres, hófödte csúcsai alig 30 km-es távolságban. Kívülről nem is sejthető, micsoda kecses, filigrán belsőt takar a masszív vár. Az Alhambra annyira tömény, mint a halva, minden lépésnél valami látnivaló tárul eléd, szemed belekáprázik az arany, a kőből faragott csipkék, boltívek, márvány, szobrok, szökőkutak, látványába, egy nap nem elég, hogy mindent megnézz, megérts, és akkor még nem voltál a Generalifében, a nyári rezidenciában, ahol a színes virágpompa, a mediterrán növények kavalkádja, a tavacskák, a szökőkutak csobogása, a madarak csivitelése tovább fokozza az élményt, minden érzékedre szükséged van, hogy befogadd.

Nem akarok a téma szakértőjeként tetszelegni, akkor is csak nagyjából volt fogalmunk, hogy merre járunk, a spanyol és angol nyelvű információkat csak töredékesen tudtuk értelmezni, és őszintén szólva nem is nagyon érdekelt bennünket, hogy ez a Puerta de la Justitia, a Puerta del Vino, ez most a Comares palota, ez meg a Mexuar: egyszerűen csak tátottuk a szánkat és el-elakadó lélegzettel gyönyörködtünk a látványban. Ezért nem fűzök megjegyzést a képekhez: járd be velem képzeletben ismét az utat, gyönyörködj Te is, Kedves Olvasó, élvezd a képeket. Kívánom, hogy juss el Granadába és lásd Te is a csodát!  

 Ha érdekelnek a részletek, akkor itt nagyon olvasmányosan megtudhatsz mindent az Alhambra történetéről, itt részletesen láthatod a Mexuar és a Comares palotát, itt pedig a híres oroszlános udvart, amit legnagyobb pechhünkre és bánatunkra ottjártunkkor éppen renováltak.

Generalife

 A Generalife palota a 14. században épült közvetlenül az Alhambra közelében, mint a Naszrida Monarchia rezidenciája. Neve Yannat al- Arife-bót származik, azt jelenti, a “ művész kertje” vagy “ nemes kert”. És valóban, csodálatos, szemet gyönyörködtető egyvelege az épített és természetes környezetnek, annyira harmonikus, annyira tökéletes, amilyet emberkéz csak alkotni tud. Ez a kertkomplexum a szultánok nyári rezidenciájául szolgált, egy csendes pihenőhely, ahova a szultán, feleségei kíséretében elmenekülhetett a palota zűrzavarától. 

 Még vetettünk egy pillantást az V. Károly kútra. A gyönyörű reneszánsz alkotás - kapaszkodj meg, Kedves Olvasó! - az akkori idők benzinkútja, azaz lóitató.

Akkor, ott nem tudtuk mire vélni ezt a szobrot, aztán később tudtuk meg, hogy ő Washington Irving (1783-1859) amerikai író, aki azzal vívta ki a granadaiak elismerését, hogy a 19. században regényt írt az Alhambráról "Az Alhambra meséi" címmel. A könyvnek akkora sikere volt, hogy emberek százai kerekedtek fel meglátogatni a helyet. Ez az alhambrai turizmus kezdete.

2011-ben még azt terveztük, hogy valamikor majd visszatérünk ide, és a most megszerzett ismeretek birtokában újra felfedezzük magunknak a várost. 

Granadától két gyönyörű képpel búcsúzom. 

Szerelmem, PM emlékére

Máig nem értem, hogy mertünk nekivágni a 4 napos granadai kirándulásnak úgy, hogy nem foglaltunk előre szállást. Annál is inkább furcsa a dolog, mert ugyanakkor a belépőjegyet az Alhambrába jó előre megvettük a neten, mivel olvastam, hogy érdemes időben gondoskodni a jegyről, mert egyrészt nagyon hosszú sorok állnak a pénztárnál, másrészt limitálva van a napi látogatók száma, így az is előfordulhat, hogy valaki órákig áll sorba, és végül nem jut be. A limitet nem tudom, mennyire igaz, a sort viszont a saját szemünkkel láttuk kanyarogni több száz méteren keresztül. Ekkora sort én csak '84-ben az akkori Leningrádban láttam.  

De ne szaladjunk ennyire előre, hisz még meg se érkeztünk a második "családlátogatásra" Andalúziába 2011 őszén.

Ezúttal külön utaztunk, én Düsseldorf/Weeze-ből, PároM két nappal később Budapestről. Persze mindjárt itt is volt egy kis kavarodás, ugyanis a sógornőmmel eleve késve indultunk La Calaból a repülőtérre, ráadásul PároM gépe kicsit előbb landolt, plusz bónuszként eltévedtem a repülőtéren. A malagai repülőtér óriási, van vagy 60 kapu, és valahogy egy légtérben van az egész, én meg naná, hogy rossz irányba indultam, az indulási oldal felé, az érkezést egy viszonylag jelentéktelen tábla jelzi, elkerülte a figyelmemet, úgyhogy mire megtaláltam, PároM már sík ideg volt. Eleve nem szereti a késést (hajjaj, de mennyire nem!), ráadásul beparázott, hogy ott áll egy idegen városban, nyelvtudás, pénz nélkül, mi meg sehol… szóval EZ nem az a romantikus találkozás volt, amire az ember két hónap távollét után számít. Szerencsére a dolgok hamar kisimultak, és mire La Calaba értünk, már minden rendben volt.

La Cala akkor még új volt számunkra, sógorék előtte nem sokkal költöztek oda, úgyhogy tátottuk a szánkat rendesen a medence, a kert, meg úgy általában a ház láttán. 

 La Cala a Costa del Sol tipikus települése,  nem az az igazi hamisítatlan spanyol falu, amit annyira szeretünk, inkább valamiféle elegye a turistákat kiszolgálni hivatott modernségnek és a spanyol hagyományoknak. Ami a legfeltűnőbb volt – és nem csak itt, hanem mindenhol, amerre jártunk, a vadiúj, hatalmas, eléggé luxus-kinézetű, ám szemmel láthatóan lakatlan társasházak tömege. 

Erről a valamiről sose tudtuk eldönteni, mi. Elvileg látogatható (lett volna), ám hiába mentunk a megadott időben, mindig zárva volt.

Itt éppen egy körforgalmat adnak át egy iskola mellett. Annyira jellemző Andalúziára, hogy nagy hangsúlyt fektetnek a körforgalom-szigetek díszítésére: nincs két egyforma, mindegyik ötletes, szellemes, nem ám, hogy odaraknak valami térkövet, osztjónapot. A legtöbb valamiképpen kapcsolódik a helyhez, mindegyik jellegzetes. Amelyik meg nem, azt jól ápolt növényzet díszíti. Mi az összes ott-tartózkodásunk alatt mindössze egyetlen elhanyagolttal találkoztunk.

És a tenger. Őszintén szólva, bennünket lenyűgözött, rengeteg időt töltöttünk a tengerparton sétálgatva, kagylót, simává koptatott kavicsot gyűjtve, ám maga a strandolás tulajdonképpen kimaradt: én nem igazán szeretek órákig a tűző napon tétlenül sülni, főleg, mikor annyi látnivaló van, ráadásul minden csupa homok, ami persze rendkívül forró tud lenni. Szóval imádjuk a tengert, de a strandolás nem a mi műfajunk.

Na, és akkor itt kapcsolódunk a bevezetőhöz: kicsit belaktuk a szobánkat, és máris indultunk Granadába, ugyanis október 17-re szólt a belépőjegyünk az Alhambrába. Tényleg fogalmam sincs, hogy mertünk nekivágni 16-án az útnak szállás nélkül, hiszen alapvetően egyikünk se az az improvizatív típus. Nyilván azt gondoltuk, hogy egyrészt eddigi kirándulásainkon mindenütt rengeteg szálláslehetőséget láttunk, az ötcsillagos szuperluxus hotelektől kezdve a hostelekig mindenki megtalálja a pénztárcájának megfelelőt, másrészt október közepére talán már vége van a turistaszezon legnagyobb őrületének, ami persze nem jelenti azt, hogy nincsenek turisták, de talán nem annyi, mint a nyári hónapokban. (Tudtommal október 15. a hivatalos turistaszezon vége.)

Az állomás elég messze van a belvárostól, és ahogy közeledtünk a az óvároshoz, egyre több szállás mellett haladtunk el, ám valamiért egyik se igazán nyerte el a tetszésünket. És milyen jó, hogy nem kapkodtuk el a dolgot, ugyanis hihetetlen nagy szerencsénkre egy kis mellékutcában hirtelen elénk ugrott az ideális szállás, a Pension Los Montes. 

Napi 25 €-ért a belváros szívében, ennél többre igazán nem vágytunk, és még az az apró bibi se zavart bennünket hogy a szobához nem tartozott fürdőszoba, de ezt annyira nem bántuk, mivel sok időt úgyse akartunk ott tölteni, és a folyosón található közös fürdő rendkívül tiszta volt.  Viszonylag korán érkeztünk, így aztán az első napot céltalan ténfergéssel töltöttük, leginkább az „Albaicín” városrészben.

Mivel a szállásunk a Calle Elvira nevű utca  egyik csendes kis mellékutcájában volt, sétánkat értelemszerűen itt kezdtük (amúgy a Calle Elvira a város egyik legkedveltebb turistautcája, egyik irányban a Plaza Nueva-ra visz, amely viszont a város egyik legjelentősebb tere, közvetlenül az Alhambra alatt), mi a másik irányban indultunk, így a „Puerta Elvirán” keresztül jutottunk be Albaicínbe. A kaput valamikor a 11. században építették a ziridák. 

Később egész falat húztak a város köré, ennek ma már csak a maradványai láthatók.

Albaicín (írják Albaycín-nek is) Granada legősibb, a mór időkből származó része, és tényleg olyan benyomásunk volt, mintha az elmúlt századok nyomtalanul suhantak volna el. Albaicín a város három dombjának az egyikén épült, eredete az ibér törzsekig nyúlik vissza, de persze a rómaiak is letelepedtek itt, miután sikeresen meghódították Ibériát. Aztán valamikor a 11. században jöttek a mórok, akik magától értetődő természetességgel vették birtokukba a várost. Virágkorában 40 000 lakosa volt és 30 mecset szolgálta a hitéletet. A 15. században, a mórok kiűzése után a keresztények telepedtek le, a mecseteket templomokká alakították (San Salvador templom). Mivel ez volt az első találkozásunk egy mór-spanyol várossal, nem győztünk betelni a girbe-gurba utcák bámulásával, ahol minden házon találtunk valami érdekeset, minden terecske üldögélésre csábított, minden járda lenyűgözött a változatos mintázatával, és a jellegzetes szagok, tea, vízipipa – és ami nincs: benzinbűz, mivel a szűk utcákba autóval bemenni képtelenség -, a zajok, az egyik házból arab dallamok szűrődnek ki, a másikban flamencot gyakorol valaki a gitáron, ügyetlenül, ám mégis felismerhetően, hadaró spanyol szavak keverednek arab, német, angol és ki tudja milyen nyelvekkel, igen, turisták mindenhol.  A városrész 1994 óta a világörökség része.

Találtunk egy csendes, meglepő módon akkor éppen turistáktól mentes terecskét is, a „Mirador de San Nicolás”-t, ahonnan lenyűgöző kilátás nyílik az Alhambrára.

Granadának persze van egy másik arca is, az  „El Centro”, ez nagyjából olyan, mint a legtöbb európai város, kicsit reneszánsz, kicsit barokk, kicsit szecessziós, kicsit romantikus, kicsit neoklasszicista, jellegzetes spanyol építészeti elemekkel ötvözve.

Szerelmem, PM emlékére

Fuente del Piedra

Nos, mint említettem volt, minden gondos előkészületünk ellenére ért bennünket kellemetlen meglepetés, mégpedig a visszaúton Córobából Málagába. Az úgy történt, hogy  - mint ismert, lehetőség szerint nem szeretünk ugyanazon az úton menni, amelyiken jöttünk -  még otthon a térképet böngészve feltűnt, hogy van ott egy „Fuente del Piedra” nevű tó Córdoba és Málaga között, kb 8-9 km-re egy Santa Ana nevű állomástól, és ebben a tóban flamingók fészkelnek. Hát, ha már arra járunk, nézzük meg a flamingókat, mi az nekünk, az a kis séta!

Az első meglepetés – bár sejtettük, de azért erre nem számítottunk – maga Santa Ana.

Ez egy teljesen normális, korszerű állomás, elképesztően modern, csilivili, futószalagos csomagvizsgálóval, pénztárral, lifttel, nem tudom, hány sínpárral... a spanyol semmi közepén. Tényleg szó szerint nincs ott semmi. Miközben 6 km-re délre ott van a Bobadilla nevű vasúti csomópont… Emlékeim szerint két vagy három óránként megy egy busz a nagyjából 18 km-re fekvő Antequerába, de még véletlenül sincs a vonat érkezéséhez igazítva, legalábbis a mi vonatunkhoz nem volt csatlakozás. 

Nem ismerjük az állomás keletkezésének történetét, mi EU-s pénzeket sejtünk a háttérben, és valami furcsa asszociációval a bodrogkeresztúri kilátó jutott eszünkbe, nyilván azért, mert akkorra még nem készült el a híres ősküi buszmegálló.  

Oké, elismerjük, hogy Santa Anában legalább megállnak vonatok. De minek, ha onnan gyakorlatilag csak autóval lehet elérni a civilizációt…

A képen is látszik, a vasútállomás hatalmas forgalmat bonyolít.

Úgy emlékszem, hogy csak mi ketten szálltunk le a vonatról, az épületben ténfergett pár utasnak kinéző egyén, kicsivel több biztonsági őr jellegű egyenruhás fazon, mi meg térképpel a kezünkben keresni kezdtünk valakit, aki megmondhatná nekünk, hogy jutunk el Fuente del Piedrába, már úgy értve, hátha elnéztük a dolgot, és mégis van valami jármű, hogy ne kelljen már annyit gyalogolnunk. Hát nem volt, így aztán elszántan nekivágtunk a 8 km-es útnak.

Itt még viszonylag optimistán tekintettünk a túra elé:

Királyházi tapasztalataink alapján volt némi képünk arról, mi vár ránk, de a spanyol valóság sokkal elkeserítőbb volt. Eredetileg azt reméltük, hogy legalább a táj mutat majd valamit, de gyakorlatilag majd’ 8 km-en keresztül balra oliva-ültetvények, jobbra pedig – kapaszkodj meg, Kedves Olvasó! – egy szinte teljesen kész kísértet autópálya, amin nem látszott, hogy az utóbbi pár évben dolgoztak volna rajta, és mindez pompás kerítéssel elválasztva a földúttól, amelyen mi haladtunk…

És akkor már csak a mezőn kellett átvágnunk,

hogy tényleg elérjük a tavat:

Na, igen, eddig reméltük, hogy legalább az út utolsó szakaszát kellemesen susogó nádas között, flamingócsicsergéstől - tényleg, mit csinál a flamingó? - kísérve, tóparton andalogva tesszük meg. 

Ám az út továbbra is elég sivár környezetben kanyargott, tisztes távolságra a tótól. Nyilvánvaló, hogy errefelől viszonylag kevés turista érkezik…

Egy kisebb magaslatról sikerült végre megpillantanunk a flamingókat, a képek eléggé zoom-olva készültek, és a második meglepetés: nagyjából ez volt a legtöbb, amit flamingóból láthattunk.

Itt a tóról meg a flamingókról mindent megtudhattunk – volna, ha nem spanyolul és angolul lettek volna a magyarázó szövegek. Szerencsére készültünk, így aztán nagyjából képben voltunk, hogy egy 1364 hektáros védett területen fekszik, itt él Európa legnagyobb rózsaszín flamingó kolóniája – eddig fogalmunk se volt arról, hogy Európában is élnek flamingók. A Fuente de Piedra lagúna sósvízű. Ezért aztán a párolgás miatt egy vékony sóréteg lebeg a víz tetején, amitől a lagúna éppen úgy néz ki, mint egy hatalmas tükör, és tényleg úgy nézett ki.

Kicsit megpihentünk az ápolt parkban, majd útnak eredtünk Fuente del Piedra falu felé, ami a hátunk mögött lévő 8 km után tényleg csak egy ugrás volt. A faluban kicsit elbizonytalanodtunk, mert senki nem tudta nekünk megmondani, melyik buszmegállóból megy a buszunk Málaga felé – lehet, hogy szerény spanyoltudásunk volt az oka - ,ami azért lett volna fontos, mert ha lemaradunk róla, akkor csak a kétóránként közlekedő Fuente del Piedra-Antequerra járattal tudtunk volna menni, antequerrai átszállással, de végül is kisakkoztuk a menetirányt és sikerül!

Így aztán este 8-kor – az Andalúziában igazából még nem is este, hiszen 10-ig világos van – meglehetősen fáradtan megérkeztünk La Calába, a bázisra, ahol PároM húgáék akkoriban laktak.

Ha eddig nem tudtuk volna, milyen jó dolog egy medence a kertben, akkor most kiderült volna. De tudtuk. :-)

Azért nem lehet rossz ilyen helyen tengetni a mindennapokat, de Andalúziában a medence legtöbb ház szerves tartozéka.

Benalmadena

Pár nap múlva, megunva a tengerparti rekreációt, úgy döntöttünk, hogy itt az ideje egy „komolyabb” programnak, felkerekedtünk hát Benalmadenába. Azért pont oda, mert Málagába jövet-menet az autópálya felett mindig rácsodálkoztunk a hegyre felkúszó kötélpályára. Kitudtuk, hogy a lenti végállomása Benalmadenában van, így aztán hétfőn felkerekedtünk, hogy mi is „feltereféricózzunk”  a hegyre. A dolgot az teszi igazán pikánssá, hogy PároM, erősen tériszonyos lévén, nem igazán élvezi az ilyesfajta kirándulásokat, de a koblenzi kötélpálya elég jó bemelegítő volt ehhez a programhoz.

A teleferico végállomása Benalmadena Arroyo de la Miel városrészében van, 

Ez itt a Tivoli bejárata:

Az út felfelé is érdekes,

 de az igazi attrakció a hegytetőn várja az embert, ahova kiépített ösvényen lehet feljutni.

Bármerre fordulunk is, lélegzetelállító látvány tárul a szemünk elé:  

Északon a Sierra Nevada csúcsai,	délen a tenger,
	állítólag Marokkóig ellátni,
	hát, nem tudom, mi nem láttuk Marokkót, igaz, sikerült kifognunk egy kissé felhősebb napot.

 Érdemes 13 óra előtt felérni, mivel akkor kezdődik a rendkívül látványos ragadozómadár-bemutató.

A visszaút lefelé igen-igen látványos, végig szemben a tengerrel:

Sajnos a hegytetőn való mászkálás teljesen elvette PároM elejét – igen, valószínűleg már akkor is benne voltak a megvadult sejtek -, így aztán Benalmadena többi látnivalója – a Delfinárium (Selwo Marina Delfinarium), az Akvárium, az óváros (Benalmadena Pueblo), a Pillangópark (Mariposario), a kikötő, a Colomares kastély - mind-mind kimaradt, de azzal vigasztaltuk magunkat, hogy jövünk még rokonlátogatóba, és akkor lesz módunk mindezt bepótolni…

Aztán szombaton: PároM nagy szerencséjére a sógora is imádja a focit, Málaga környékén élve természetesen Málaga-szurkoló lett, bérlettel, zászlóval, miegymással, ami a szurkoláshoz kell, így aztán PároMnak lehetősége adódott elmenni a La Rosaleda stadionba egy Málaga-Almeria meccsre, ami 2:0-ás Málaga győzelemmel végződött. PároM elbeszélése szerint – én ezt a programot kihagytam – egy spanyol meccs hangulata teljesen más, mint az itthoniaké, nem beszélve a majdnem teltházról, ami Málagában közel 30.000 nézőt jelent.

Marbella

Marbella, a Costa del Sol gyöngyszeme, a legtöbb embernek a csillogás, a luxus, az itt nyaralgató  híres színészek, a dolce vita jut eszébe. A várossal igazából 2010-ben találkoztunk először, viszonylag szerencsétlen történések kapcsán (ezt majd 2010-nél mesélem el), és akkor csak az egyik kikötőt láttuk. Most viszont rászántunk egy egész napot, hogy bejárjunk a városból annyit, amennyit csak gyalogosan lehet. Nem néztük meg a Puerto Banust, a luxuskikötőt, ami mintegy 5 km-re van a városközponttól, ezért aztán nem láttuk az „arany mérföld”-nek nevezett városrész luxusvilláit, Fahd szaudi király nyári rezidenciáját, meg úgy általában a „high society”-vel kapcsolatos dolgokat.

Amit viszont láttunk, az az „Alkotmány Park” (Parque de la Constitucion), ahol ilyen gyönyörűségek vannak:

és egy kb 600 fős szabadtéri koncert-épület, az Auditorio de Marbella:

végigsétáltunk az „Avenida del Mar”-on, ahol rácsodálkoztunk Salvador Dali szobraira, egyrészt, mert ilyen téren tudatlan barbárok révén fogalmunk se volt Dali szobrász-munkásságáról, másrészt meg azért, mert Dali mint köztéri szobor, múzeum+belépő nélkül, hááát, számunkra legalábbis meglepő volt...

Kicsit üldögéltünk az Alameda parkban, ami tulajdonképpen csak annyira park, hogy fák vannak benne, de amúgy olyan benyomást kelt a sárga csempével kirakott sétányaival, mintha egy zárt télikertben sétálna az ember.

Bevallom, ezen a képen - ahogy már más képeken is - "kiretusáltam" a padon ülő PároMat, mert bár ez a blog most már róla szól, mégis szeretném megőrizni az inkognitóját.

És végül lődörögtünk kicsit az óvárosban, ami igazi meglepetés volt számunkra abban az értelemben, hogy Marbella hírneve alapján nem számítottunk ilyen igazi, hamisítatlan spanyol középkori hangulatra.

	És a híres narancsfák tere, a Plaza de los Naranjos, Marbella nosztalgikus történelmi főtere. A tér a narancsfákról kapta a nevét, de itt található az 1485-ben épített "Ayuntamiento", a városháza és persze számos 16. századi épület. És ismét felhívnám a figyelmedet, Kedves Olvasó, a színes csempével, kővel, akármivel kirakott járdákra. Andalúziában - főleg a régi városrészekben - nincs szürke aszfalt-járda. És persze a növények, virágok, futók minden mennyiségben.

Rincón de la Victoria

Hazautazásunk előtt még elbuszoztunk Rincón de la Victoriába, hogy megnézzük a La Cueva del Tesoro-t, a kincsesbarlangot. Nevét onnan kapta, hogy a legenda szerint még az arab időkből származó hatalmas kincs van itt elrejtve, ami persze alaposan felajzotta az erre fogékonyak képzeletét, így aztán évszázadokig kutakodtak a barlangban kincsek után, olyannyira, hogy egyikük, egy bizonyos Antonio de la Nari a nagy igyekezetben, hogy megnyisson egy galériát, saját magát robbantotta fel 1847-ben. Egyébként találtak itt archeológiai leleteket is a neolitikumból.

Mivel egy barlang nem éppen ideális terepe a fényképezésnek, ezért az alábbi képek nem igazán tudják visszaadni a látottakat.

Íme, a barlang bejárata:És a barlang:

	Bár a barlang nem kifejezetten cseppkőbarlang, azért láttunk néhányat:

Rincón de la Victória amúgy egy kellemes kis település, de semmi különös nincs benne, már persze ha eltekintünk a tengertől…

 Aztán másnap búcsút intettünk Andalúziának, nem sejtvén, hogy örökre…

Szerelmem, PM emlékére

Nos, először is le kell szögeznünk, hogy a Mezquita tényleg nagy. Óriási. Hatalmas. Persze, utazás előtt leírva láttuk, hogy 179 m hosszú és 134 m széles, ám nem igazán tudtuk elképzelni, milyen is a valóságban, még úgy sem, hogy PároM – focirajongó is lévén – igen hatásosan egy focipályával próbálta összehasonlítani, ami ugye nagyjából 100-110 m hosszú és 70-75 m széles, nade másfél, teljesen fedett, oszlopokkal zsúfolt focipálya, ugye…

Nos, nem is akarom tovább szaporítani a szót, a Nagymecsetről már mindent leírtak, elmondtak, amit tudni érdemes, kutakodásaim során ez a leírás nyerte meg legjobban a tetszésemet. Érdekes, alapos, olvasmányos, ennél jobbat én se tudnék, sőt.

Persze, mi is ismertük V. Károly híres mondását, mely szerint „ most van valamitek, ami bárhol megtalálható, azelőtt viszont olyasmitek volt, amiből csak egy létezett a világon", de semmiképp se értünk egyet vele. Hiszen azzal, hogy egy mecsetbe beleapplikáltak egy katolikus templomot, nem szűnt meg a mecset egyedisége, sőt, szerintünk ezzel vált igazán kuriózummá, és persze ez is megerősítette azt, amiben mindig is hittünk/szeretnénk hinni, hogy az emberiség nagyrésze vallástól, származástól, nemzetiségtől függetlenül teljesen jól elvan egymással, ha békén hagyják. Ha békén hagyják…

És akkor a Nagymecset, ahogy mi láttuk.

Említettem, hogy két napig csak a várost jártuk, ám a Mezquita szinte mindenütt ott volt:

A torony érdekessége,	hogy a régi minaret tetejére építették.
Amúgy most 69 m magas,	a minaret 48 m magas volt.
Sajnos, mi kicsit korán jártunk erre, mivel 2014. óta a torony újra látogatható.

Persze sétáink során többször el is mentünk a Mezquita mellett:

 A narancsos udvar  minden mecset elengedhetetlen tartozéka, rituális mosdás, ugyebár. A fák alatt ténferegve nekünk azonban támadt még egy ötletünk - nem tudtuk eldönteni, hogy saját-e avagy olvastuk valahol -, nevezetesen, hogy talán arra is szolgálhatott, hogy az ember a mindennapos nyüzsgésből ide betérve megnyugodjon, lehiggadjon, mintegy relaxálódva lépjen be az isten házába. (Bár, végülis nyilván a rituális mosdás is ugyanezt a célt szolgálja.)

Állítólag 98 db narancsfa van itt, mi ugyan meg nem számoltuk.	Persze azért vannak ciprusok meg pálmák is,
meg természetesen a torony,	és a torony

Aztán beléptünk a mecsetbe, és csak tátottuk a szánkat.

 Miután elteltünk az oszlopokkal, jutott idő a részletekre is:

A Mihráb a fényviszonyok miatt meglehetősen nehezen fényképezhető:

Aztán egyszercsak átmentünk ez alatt a boltív alatt, és feltárult előttünk a templom:

Igazi, hatalmas, nagyrészt barokk templom, oltárral, szószékkel, festett ablakokkal:

Ha már ott voltunk, bementünk a kincstárba is, bár őszintén szólva mindig némi fenntartással  szemléljük a katolikus egyház által felhalmozott kincseket. 

Még egy utolsó pillantás az oszloperdőre:

És ezzel véget is ért a córdobai kirándulás.

Szerelmem, PM emlékére

A 2013-as év másik „nagy” kirándulása Spanyolország volt, szeptemberben. Azért az, mert PároM húga Spanyolországot választotta lakóhelyül. Mivel a férj vállalkozó, LÉNYEGESEN jobb anyagi körülmények között élnek, mint mi, megengedhetik maguknak Andalúziát. 2013-ban már harmadszor látogattuk meg őket. Most is felkészülten mentünk, mivel utazás előtt eldöntöttük, hogy mindenképpen ellátogatunk Córdobába. Előre megrendeltük a szállást, menetrendeket tanulmányoztunk, költségvetést készítettünk, szóval mindent megtettünk, hogy ne érhessen minket kellemetlen meglepetés. Persze azért ért…

A nagyvárosi szálláskeresés meglehetősen nehéz, pláne, ha az a nagyváros Spanyolországban van, és mi nem vagyunk birtokában a megfelelő nyelvtudásnak. Mertugye az ideális szállásnak számunkra két alapvető feltétele van, amelyek többnyire eléggé ellentmondanak egymásnak: először is a legfontosabb, hogy ne legyen drága, mert igaz, hogy rokonokat látogattunk, de a kirándulásainkat mi finanszíroztuk. Másodszor, ami szintén fontos: lehetőleg a belvárosban legyen, hogy tömegközlekedésre ne kelljen már pénzt és időt fordítani. Na, ez a két feltétel eléggé nehezen egyeztethető össze, mivel a belvárosi szállások általában drágák. Spanyolországgal az volt a szerencsénk, hogy oda a németek is szeretnek járni, így aztán találtunk egy csomó német oldalt, ahonnan aztán remekül ki tudtuk választani a nekünk legmegfelelőbbet – ehhez persze az is kellett, hogy a spanyolok gondoljanak a csóró turistákra is, és még a belvárosban is vannak olyan szállások, hostelek, amelyek megfizethetőek.

A „Hospederia Luis de Gongora” 

minden tekintetben szuper volt. Napi 40 €-ért közel Córdoba fő látványosságához a Mezquita-hoz (Nagymecset), meg úgy általában közel mindenhez, amit Cordobában mindenképpen látni kell. Nem állítom, hogy mi mindent láttunk, három nap ehhez túl kevés, de amit láttunk, az Córdoba-rajongóvá tett bennünket.

Mivel előtte Németországban jártunk, hatalmas kontrasztot véltünk felfedezni a két ország, a két nép között. Mi úgy éreztük, hogy Németország valahogy súlyos, monumentális, robusztus, komoly- hogy azt ne mondjuk, komor, de ez persze így túlzás -, nyomasztó, még a könnyed dolgok is súlyosnak hatnak. Andalúzia színes, vidám, könnyű, kecses, légies, még a súlyos dolgok is könnyednek hatnak. Lehet, hogy a sok napfény teszi? Vagy a „néplélek”? Vagy csak azért éreztük így, mert a Rajna-völgyének természet alkotta fenséges sziklaormait hasonlítottuk össze egy város színes forgatagával? Nem tudom, bár jártunk Rondában is, ami tényleg sziklára épült város, de ott sem éreztük ezt a kissé nyomasztó fenségességet…

Az első két napot ténfergéssel töltöttük, többször is elmentünk a Nagymecset mellett, szemeztünk vele, gyűjtöttük a bátorságot, hogy felkészülten érjen bennünket az élmény.

Córdoba valami egészen különleges abból a szempontból, hogy a három nagy vallás évszázadokon át békésen megfért egymás mellett, sőt, az egyetemen – amely kezdetben, a 8. században, a Nagymecsetben működött – zsidó, keresztény és muszlim tudósok gyakran egymás mellett, egymás munkásságát erősítve dolgoztak.

Córdoba négy leghíresebb szülötte:

A három vallásnak eme egymás mellett élése a teszi a córdobai – és természetesen a többi andalúziai – városképet oly szemet gyönyörködtetően változatossá, ugyanakkor mégis harmonikussá.

Két napig tehát mást se csináltunk, mint

- bejártuk a szűk kis utcákat:

Ez Córdoba talán legtöbbet fényképezett utcája, a Calleja de las Flores. Valóban egyedülálló látványt nyújt a fehérre meszelt házak, színes virágok együttese, háttérben a Mezquita tornyával.

- üldögéltünk mindenféle tereken:

Az óvárosban (és Andalúzia többi városában is) nagyon sok utca és tér ilyen apró kaviccsal van kövezve, gyakran mintát is raknak a különféle színű kavicsokból.	Ami ugyan nagyon látványos, ám a rajta való közlekedés nem túl kellemes. Még szerencse, hogy párosunk nőtagja - azaz én - sosem kedvelte a tűsarkú cipőt.

      a legtöbbet itt, amit mi csak „főtér”-nek hívtunk, az igazi neve amúgy „Plaza de las Tendillas”, azaz a „kis boltok tere”.  Kedvező elhelyezkedése az óváros és a modern városrész között igazi találkozó és pihenőhellyé teszi. A teret a „Gran Capitán” szobra uralja, aki a pezsgő 15. század végének fura figurája volt, eredetileg Gonzalo Fernández de Córdoba y Aguilar –nak hívták, és az akkor még mór uralom alatt álló Granada elleni harcokban elért katonai és diplomáciai sikereivel vívta ki a „Nagy Kapitány” nevet.

- lesétáltunk a Guadalquivir partjára, 

Igen, a háttérben az a nagy épület a Mezquita

A folyó partján sok ilyen elhagyott vízimalom van, állítólag még a mór időkből. Bennünket valahogy megérintett ez a méltóságteljes pusztulás, a múlandóságnak ez a mementója:

- átkeltünk a római hídon (Puente Romano), amit – a nevéből is kitalálható – a rómaiak építettek valamikor Kr. e. 45 körül, a Via Augusta részét képezte, amely Rómából vezetett Cádízba. A mórok teljesen átépítették, mai arculatát az azt követő évszázadok folyamatos "renoválásai" révén érte el. Hihetetlen, de majd’ 2 évezreden át az egyetlen córdobai híd volt, csak a 20. században épültek újabbak.

 A Puente Romano lenyűgöző látványt nyújt:

- körbesétálva az erődítményt - a múzeumba nem mentünk be - egy hatalmas, a Guadalquivir éles kanyarulatába beékelődő parkba jutottunk, ez a "Campo de las Verdad-Miraflores":

- bolyongtunk a "Juderiá"-ban, a régi zsidó negyedben, bekukkantottunk a 14. században épült zsinagógába is:

- természetesen láttuk a régi városfalat is, egy elég nagy része meglepően jó állapotban van, ma az óvárost választja el az új városrésztől:

- kicsit ténferegtünk a modern városrészben, annál is inkább, mert ez a két forgalmas főút közötti gyönyörű sétány vezetett az állomásra, és már érkezéskor a szállóba sietvén eldöntöttük, hogy ezt meg kell néznünk ráérősebben is:

Végül az utolsó napon bemerészkedtünk a Mezquita-ba.