Szerelmem, PM emlékére

Keszthelyen is kétszer jártunk. Először 2009-ben, szintén egy szárszói nyaralásról vonatoztunk át egy napra.

Ekkor tettünk egy nagyobb sétát a városban.

Az állomásról az út a csodálatos Helikon parkon keresztül vezet a központba.

Ez az egyik kedvenc képem. Olyan, mint egy impresszionista festmény.
A Helikoni emlékmű 1821-ből,	és a Helikoni emlékkő 2008-ból, Farkas Ferenc alkotása

A Fő téren áll a Magyarok Nagyasszonya Plébánia, ahova természetesen nem tudtunk bemenni, de addigra már kezdtük megszokni, hogy a templomok általában zárva vannak.

A templom mellett a meghökkentő című "A fehér ember szobrát idéző emlékmű" Orr Lajostól, ami egy '56-os emlékmű akar lenni.

A templom mellett vagy mögött van a Várkert, amit kicsit furcsállottunk, mivel Keszthelyen vár, na az nincs. Ám kutakodtunk egy kicsit, és kiderült, hogy régebben viszont volt. Igaz, nem túl hosszú ideig, és nem fűződnek hozzá dicső csaták, de nagyjából a 16. század közepétől – ezúttal a törökök, ugyebár – a 18. század közepéig állt egy végvár a templom mellett, gondolom, innen a várkert elnevezés. Az árnyas fák alatt sétálva bukkantunk a II. világháború áldozatainak emlékművére, Hunyadi László marosvásárhelyi művész alkotására. 

Nem tudjuk, a művész milyen megfontolásból választott az emlékmű témájául egy özvegyet gyermekével, de akkor hosszan beszéltünk róla, hogy valóban, a háborúnak nem csak a halottak az áldozatai, hiszen áldozat a megözvegyült asszony, az árván maradt gyerek, a fiát vesztett anya is, kettétört életek, porba hullt remények kísérnek egy-egy háborút, és ennek ellenére a férfiak egy része mégis büszkén megy az életét áldozni valamiért, amire azt mondták neki, hogy fontos. Pedig tulajdonképpen nagyon kevés olyan fontos dolog jut az eszünkbe, amiért érdemes feláldozni az életünket. Mi már menthetetlenül és reménytelenül pacifisták vagyunk.

A keszthelyi kiruccanás fő célja a Georgikon volt, de útközben azért betértünk a Történelmi Panoptikumba is, ahol szemügyre vehettük a magyar vagy magyarnak vélt történelem nagyjait, Attilától – ezúttal a hun Attiláról beszélünk – Horthy Miklósig. Na, őket pont nem fényképeztük le.

Lefényképeztük viszont Szent Margitot,	és Szent Erzsébetet.

 Érdekesnek érdekes volt, az öltözékek is nyilván meglehetősen korhűek, ám nekünk a Babamúzeum mégis jobban tetszett. Mindig is tisztában voltunk népművészetünk lenyűgöző változatosságával, szemet gyönyörködtető kreativitásával, és nagyon jó volt látni itt összegyűjtve évszázadok szorgos mindennapjainak az emlékeit.

Aztán ha már ott jártunk, megnéztük a Csigaparlamentet is, elképzelni sem tudván, mi is akar ez lenni.  

Őszintén szólva, a véleményünk  az volt, hogy nincs véleményünk. Esetleg egy hümmm...

Egy kiadós ebéd után, amit a Margaréta étteremben fogyasztottunk el,

végül csak eljutottunk a Georgikonba is.

Mivel csak egy napra jöttünk, a kastélyra már nem maradt idő, de 2009-ben már tudtuk, hogy Szigligetre még visszamegyünk, úgyhogy meghagytuk akkorra, most csak a kastélyparkban sétálgattunk kicsit.

 2011-ben ismét csak egy napra ugrottunk át Szigligetről Keszthelyre, ezúttal a Festetics-kastély volt a fő cél.

Fogalmam sincs, mivel töltöttük ezt a napot, mivel képek csak a parkban és a hintókiállításon készültek.

Ismerve PároM vonat-imádatát, nehezen tudom elképzelni, hogy nem néztük meg a vasútmodell-kiállítást, annál is inkább, mert Pesten pont 2009-ben direkt el kellett mennünk az FMH-ba megnézni egy modellvasút-showt. Na, arra pl. elég jól emlékszem, de a keszthelyiről semmi emlékem nincs, úgyhogy nyilván kihagytuk.

Szerelmem, PM emlékére

Bármilyen furcsán hangzik is egy Balaton-parti nyaralás kapcsán, de valahogy a strandolás a remek idő ellenére se nagyon vonzott bennünket. Helyette inkább kirándultunk egyet a Szent György-hegyre.

A Szent György-hegy a Badacsony, a Csobánc, a Gulács, a Tóti-hegy, a Haláp valamint ezektől távolabb északra a síkságból kiemelkedő Somló-hegy, a Kis-Somló és a Ság-hegy mellett a balatoni "tanúhegyek" egyike. 

Mi Hegymagas felől támadtunk,

Sok trianoni emlékművet láttunk, ez azok közé tartozik, amelyek a legkevésbé sem tetszenek. Nem a kinézetével van bajunk, hanem a felirattal. Ilyen és hasonló szövegekkel vívták a történelem majd' minden háborúját.	Ez az akkor pont száz éves Szent Vendel szobor viszont a maga naivságával igazán cuki.

és nagyjából a pirossal jelölt útvonalat jártuk be, bár fönt a hegyen körbesétáltuk a kékkel jelölt részt is.

Próbáltuk mi tartani most is az ilyen-olyan túraútjelzést, de valahogy MINDIG eltévedünk. Most se történt másképp. Eleinte minden rendben ment, 

simán végigballagtunk a szőlőültetvények mellett,

az "Oroszlános-kút"-nál megtöltöttük a palackjainkat friss forrásvízzel, PároM abszolválta a rituális mosdást, 

majd kényelmes tempóban sétálva annak rendje s módja szerint elértük a Tarányi Pincét és a Lengyel(-Tóti) Kápolnát.

"Az 1775 körül épült barokk stílusú, Szűz Mária neve tiszteletére felszentelt Lengyel-Tóti Kápolna névadója a Lengyel-Tóti család. A torony és az oromzat fülkéiben kőszobrok állnak. A Szent György-hegy oldalában, 215 m magasan álló kápolnát a lengyeltóti Lengyel család építtette. A kápolna homlokzati tornya mintegy 100 évvel később épült. A torony fülkéiben Szent György lovas szobra és Szent Imre herceg, a templomoromzat sarkain Szent István és Szent László szobrai állnak. A homlokzat torony melletti fülkéiben pedig Szent Péter, Szent Pál, Szent Antal és Szent József kapott helyet. Hegymagas község műemlék épületei közül a legszebb a Tarányi-présház, mely népies barokk stílusban épült 1786-ban. Oromzatán szobrok láthatók, köztük egy hordón lovagoló Bacchus." (via)

Sőt, még az általunk nem ismert Emmaus- vagy Ify-kápolnát is megtaláltuk. Természetesen bementünk, remélve, hogy nem pont most fog összedőlni, és ismét elszomorodtunk, hogy ez már a sokadik, jobb sorsra érdemes, pusztuló épület, amit kirándulásaink során láttunk. Akkor nem tudtunk róla semmit, sehol nem olvastunk róla, és utólag keresgélve jócskán meglepődtünk, hogy az 50-es években épült, és hát most is megállapítottuk, hogy nem lenne ellenünkre egy ilyen remete-élet, persze internettel, árammal, folyó vízzel, miegymással, úgyhogy mire összeszámoltuk, hogy mi mindent nem tudnánk nélkülözni a remete-életben, rá kellett jönnünk, hogy az valszeg mégse nekünk való.    

A Szent György hegyi bazaltorgonákhoz vezet egy tanösvény is, ennek a jelképe a fűrészlábú szöcske. Hogy ez fűrészlábú-e, nem tudjuk, ahogy azt sem, hogy mit keresett fényes nappal a kápolnában. És nem, juszt se írom le a profán gondolatot, ami erről eszünkbe jutott.

Aztán folytattuk utunkat a valamilyen jelzés mentén, ami egyszer csak eltűnt. Kerestük mindenfelé, végül úgy döntöttünk, hogy – mivel a hegytető már belátható volt – minek nekünk turistaút, egyszerűen felmászunk hegyoldalon. Hát ez nagy hiba volt, mivel egy darabig simán másztunk, igaz, jó meredek volt, meg apró kövek, többnyire négykézláb haladtunk, ám hirtelen elfogyott a mászható rész, előttünk egy majdnem függőleges hegyoldal, se jobbra, se balra nincs tovább. Na ott, akkor, tényleg félelem tört ránk. Lihegve leültünk arra a tenyérnyi helyre, ami rendelkezésünkre állt, lenéztünk a megtett útra, és némi pánikkal vegyes szomorúsággal megállapítottuk, hogy na, nem, azon az úton fék nélkül semmiképp nem tudunk visszajutni, legfeljebb gurulva. Azután felelevenítettük az ilyen-olyan filmekben látott hegyimentős, helikopteres jeleneteket, különös kéjjel részletezve a véres, majdnem végzetes baleseteket, mindezt megpróbálván a saját helyzetünkre adaptálni. Végül is sikerült megnyugtatni magunkat, hogy pumatámadástól, mérges kígyótól, hirtelen előttünk termő szakadéktól, lavinától és kőomlástól, meg egyéb ilyen veszélytől, amely egy mit sem sejtő turistára leselkedik, valószínűleg nem kell tartanunk. Vettünk tehát egy mély lélegzetet és elindultunk lefelé egy elegánsnak semmiképp sem nevezhető, sok-sok évvel ezelőtt a tornaórákon gyakorolt rákmászásra emlékeztető mozgásformával, ami a meredek, lejtős terepen nem bizonyult egyszerű mutatványnak. Nos, ez a kis kitérő jelentősen megnövelte az útleírásokban másfél-két órásra saccolt túra idejét.

Persze végül csak megtaláltuk a bazaltorgonákat.

Onnan már csak egy ugrás volt a hegytető, amit alaposan körbejártunk, kigyönyörködtük magunkat a lélegzetelállító panorámában,  

majd - meglepő módon eltévedés nélkül – visszasétáltunk Hegymagasba.

Szerelmem, PM emlékére

Szigligeti nyaralásunk első útja Tapolcára vezetett. Ennek roppant prózai oka van: PároM, aki egyébként oly precíz és pontos, a csomagolás során teljesen megfeledkezett a fürdőnadrágról, így aztán kénytelenek voltunk egyet beszerezni. A szigligeti strand árait túlzónak találtuk, meg egyébként is terveztük a tavasbarlang felkeresését, kézenfekvő volt hát, hogy a kettőt összekötjük.

Ami Tapolcán elsőre feltűnt, az a rengeteg szobor. Volt időnk alaposan körbesétálni a várost, mivel túl korán érkeztünk, a barlang még nem volt nyitva. 

Ez persze nem az összes szobor...

Tapolcán amúgy ivókútból is több van az átlagosnál (van Napocska-ivókút, Tüskésgyíkfejes ivókút, Kosfejes ivókút, Tavasztündér-ivókút ), természetesen az utunkba eső a legelsőnél, amely a "Griff fejes ivókút" nevet viseli, megejtettük a rituális kézmosást.

Naná, hogy Tapolca se lehet meg trianoni emlékmű nélkül, sőt, egész Trianoni emlékparkkal büszkélkedik. 

Van itt  székelykapu, harangtorony, imádság, ami csak elképzelhető. A székelykaput  némiképp tájidegennek gondoltuk, és az egészet en bloc kicsit giccsesnek.

Előzetes "felkészülésünk" során felfedeztük, hogy Tapolcán van egy zsidó temető, úgyhogy végiggyalogoltuk a Halápi utat, hogy megnézzük. Pilisvörösváron már jártunk egy zsidó temetőben, és megfogott bennünket a hely méltóságteljes, szomorú hangulata. Az, hogy a sírok nem emelkednek ki a talajból, hogy nincsenek túlcicomázva, nincsenek virágok, csak egyszerű kőből emelt fejfák, egyebekben hagyják a természetes növényzetet nőni, számunkra egyszerűségében is valahogy méltóságteljes, nem annyira látványos, ám mégis megrázó találkozást jelent az elmúlással. A tapolcai zsidó temetőben azonban nem találtunk semmit, csak egy gazzal benőtt, körülkerített mező-félét, ahova nem tudtunk bemenni.  

A hiábavalóan megtett út miatt kicsit bosszankodva caplattunk vissza a központba, ahol szerencsére a Malomtó idilli környezete és egy pohár bor a számos tóparti etetőhely egyikében visszahozta a kedvünket, így aztán vidámabban sétáltuk körbe a tavat és a parkot.

	A halak elég szelídek.

Tapolca fő attrakciója a tavasbarlang, amely a rendszerváltás nagy "nyertesei" közé tartozik. Köztudott, hogy a barlang a bauxitbányászatot kísérő karsztvíz-lecsapolás következtében a 80-as évekre teljesen kiszáradt. A bányászat leállítása után – és most ne firtassuk ennek a társadalmi következményeit - a terület rehabilitálódott, így a barlang ismét teljes szépségében várja a látogatókat. 

A barlangtúra után jól esett a késői ebéd. Sajnos, nem találtam meg az éttermet, ahol ettünk, az biztos, hogy hatalmas adagokat kaptunk. Valami kapualj rémlik, amit beépítettek, és ez olyannyira sikerült, hogy még egy madárpár is fészket rakott a gerendákon.

 Hogy a Marton László kiállításon miért nem fotóztuk, fogalmam sincs. 

Szerelmem, PM emlékére

A szigligeti várra egy teljes napot szántunk, bár ez végül soknak bizonyult, ezért maradt jócskán időnk az Ófaluban való sétálgatásra is, sőt még egy pohár borra is az Eszterházy Pincében.

 A vár története a szokásos: hopp, itt egy domb, építsünk rá egy várat! Az építők és IV. Béla mentségére szolgáljon, hogy a tatárjárás után valóban indokolt volt ezeknek a kőépítményeknek a léte, a tatárok ugyanis nem tudtak mit kezdeni velük. Meglehet, nem is nagyon akartak…

Azt hiszem, a szigligeti várról már leírtak mindent, amit tudni érdemes, például itt, meg itt, és itt is.

Meg még rengeteg helyen, 76 100 találat a guglin, plusz a képek.

Aki készületlenül érkezik, az a várban is talál tájékoztatókat:

Amúgy elég ambivalensen viszonyulunk ezekhez az ember alkotta létesítményekhez: egyrészt elismerjük azt a hatalmas mérnöki és fizikai teljesítményt, ami annak idején a létrejöttükhöz kellett, másrészt viszont látjuk mögötte a rengeteg könnyet, verítéket, amibe került, hogy azok a hatalmas kövek felkerüljenek oda, ahol vannak.

Harmadrészt pedig bármennyire is a táj részeivé váltak az évszázadok folyamán, bármennyire is lenyűgöző látványt nyújtanak ezek a gigantikus romok, valahogy mégse odavalónak érezzük őket. Nyilván túl pacifisták vagyunk, és bennünket valahogy jobban érdekelnek az unalmas hétköznapok, mint a dicső háborúk. Meglehet, ezért készült szinte több kép a kilátásról, mint magáról a várról.

 Persze azért a köveket is lefényképeztük,

és a konyhát meg a kápolnát is:

Szerelmem, PM emlékére

Erre a szigligeti kirándulásra nagyon készültünk, annál is inkább mert egy egész hetet töltöttünk itt.

Vonattal mentünk Tördemicig, és emlékeim szerint onnan valami busszal Szigligetre, mivel nem volt kedvünk ismét legyalagolni azt a pár kilométert.

Ez a legklasszabb turista információ, amit valaha láttunk, a tördemici állomáson található:

Ezúttal a Kamonkő Panzióban szálltunk meg, méghozzá a teraszos szobák egyikében. Nem mondhatnánk olcsónak, a napi 12.500 forintos ár a mi pénztárcánknak kissé borsos volt, de ez a látvány minden pénzt megért.

Balra a Rókarántó (mármint a teraszról nézve), 

jobbra a Királyné szoknyája (megintcsak a teraszról nézve),

szemben a Balaton,

 Eddig soha nem hallottunk a tragikus sorsú Farkas Istvánról, nem ismertük a munkásságát, 

de elismeréssel adózunk az ízlésének, hogy Szigliget legjobb helyén építtette fel a villáját, amelyhez hatalmas kert/park is tartozik.

Amúgy a szobánk viszonylag szerényen berendezéssel bírt, de tartozott hozzá fürdőszoba, tévé, úgyhogy nagyjából mindenünk megvolt. Ráadásul reggelenként bőséges reggelit kaptunk a rendkívül kedves személyzettől. És aminek a legjobban örültünk: pár napig senki nem volt a szomszéd szobában – összességében alig volt vendég, pedig eléggé főszezonban voltunk ott -, így nem kellett osztoznunk a hatalmas teraszon.

Első sétánk a Rókarántóra vezetett. Nem tudjuk, kik, mikor és miért adták ezt a nevet a 168 méteres dombnak, de nekünk nagyon tetszik, megpróbáltunk valami mese-félét költeni hozzá, ám Benedek Elekhez hasonló tehetség híjján inkább megtartjuk magunknak. Mindenesetre a Rókarántó rendkívül csöndes, nyugodt, amolyan mélázásra való hely, csak azon csodálkoztunk, hogy a 19. századi szőlősgazdák pont ide gondoltak felépíteni egy kápolnát: már maga a lejtőkön való szőlőművelés se egyszerű, nekünk nem lenne kedvünk kapálás után ide felmászni.

A kápolna belseje, kulcslyukon át fényképezve:

A Rókarántó másik, szomorú nevezetessége egy emlékmű, amelyet a II. Világháborúban itt lezuhant/lelőtt amerikai bombázó legénységének állítottak.

Természetesen az ide vezető utat is Rókarántónak hívják, végigsétáltunk rajta, és végigszomorkodtuk a sétát, ugyanis a meglehetősen vonzó kilátást nyújtó utat régebbi (ezek még hagyján) és újabb építésű házak szegélyezik, ez utóbbiak némelyike igen meghökkentő külsővel bír, és szerintünk az egész valahogy nem illik bele az idilli környezetbe. (Bár azt sem tartjuk kizártnak, hogy 50-100 év múlva ugyanúgy részei lesznek a tájnak, ahogy ma része a Kamonkő Villa és a MEDOSZ-szálló.)

Egészen biztos vagyok abban, hogy a Királyné szoknyáját is megmásztuk, 

ám valami rejtélyes módon fönt nem készültek képek. Igaz, túl sok látnivaló nem volt, a kilátást takarta a növényzet, a vár romjait gazzal benőtt kövek halványan kivehető körvonala jelezte. Ezeket a képeket nézvén úgy tűnik, hogy az azóta eltelt időben történtek látványos változások, pl. épült egy fából ácsolt kilátó.

Ki nem hallott Szigliget második legnevezetesebb helyéről, a Szigligeti Alkotóházról? Tudtuk, hogy régen kastély volt, tudtuk, hogy híres íróink, költőink nagy része megfordult itt. Hogy csak az általunk ismerteket említsük: Örkény István, Zelk Zoltán, Kassák Lajos, Nemes Nagy Ágnes, Kolozsvári Grandpierre Emil, Szabó Magda, Kertész Imre, Nagy László, Vas István, Tatay Sándor, Palotai Boris, Pilinszky János, Tímár György, Németh László, Fekete István, Lázár Ervin, Somlyó György, Weöres Sándor, Károlyi Amy, Déry Tibor, Bella István, Füst Milán.

Ám arról fogalmunk se volt, hogy ilyen attraktív a kastély parkja. A szerény utcafront alapján nem is gondolná az egyszerű arra tévedő, hogy milyen csodákat talál a bejárat mögött.

Ezeket a fa-matuzsálemeket elnézve biztosak voltunk abban, hogy lombjaik alatt egyik-másik hírességünk is megfordult.

 Ott a fa alatt az a kicsi szobrocska amúgy nem is olyan kicsi, a Primavera nevet viseli és Borsos Miklós alkotása.

Ezúttal meglátogattuk a 4 éve sajnálatosan kihagyott Avasi templomromot is,

amely a Kamon-kő tanösvény 2. állomása.

Magát a tanösvényt is bejártuk, rendhagyó módon nem az 1. állomással kezdve, mert a várat egy külön program keretében akartuk meghódítani.

A tanösvény egy nagyjából 6 km-es, nagyon kellemes és nem túl nehéz sétát jelent a „félsziget” vulkanikus eredetű ún. „szigligeti halmain”, és persze a névadó Kamon-kőn. A Kamon-kő – de sok helyen láttam Kamonkőnek is írva – rejtélyes neve felkeltette a fantáziánkat, ám végül nagy nehezen megtaláltuk az eredetét, ami elég a prózai: a „kamon” szó a szláv „kamenъ” (каменъ = kő) magyarított változata, a „kő” pedig régen „szikla” jelentéssel is bírt, így aztán a Kamon-kő egyszerűen kb. kősziklát jelent, ami már önmagában is elég bizarr szó, mert ugyan miből lehet még szikla, ha nem kőből?

Az „Ófaluban” vagy „Öreg-faluban” természetesen a túrától függetlenül is sokat sétáltunk. Lenyűgözött bennünket a múlt emléke, a zegzugos, kanyargós utcácskák, nádfedeles házak romantikája, még akkor is, ha tudjuk, hogy a paraszti lét közel sem volt romantikus, inkább kemény, erőt próbáló küzdelem a mindennapokkal.

 És ha már küzdelem, akkor ne menjünk el főhajtás nélkül a az Ófaluban (Kisfaludy utca) található világháborús emlékmű és katonai temető mellett.

A temető viszont innen 1 km-re van, a Réhelyi és az Antal-hegyi út kereszteződésében.

Itt bóklászva lettünk figyelmesek egy sírra, amely visszafogott egyszerűségével, a rajta lévő kisplasztika ismerős vonalaival már messziről sejttette, hogy egy rendkívüli ember nyugszik itt. És valóban, Marton László sírja méltó nyughely egy nagy művész számára. Megdöbbentő volt számunkra ez a sír, mert PároM Pesten, munkába menet nap-mint nap elhaladt Attila – az imádott költő - Duna parti szobra előtt, és fogalmunk se volt arról, hogy Marton László pont Szigligeten nyugszik.

Sétáltunk a Tapolca-patak mentén is, amely szerintünk összeköttetésben van az Alkotóházban csörgedező vizekkel, hogy ez a természet műve, vagy emberi beavatkozás, azt nem sikerült kiderítenünk.

Jövet-menet jól esett beülni az Eszterházy Pincébe egy pohár borra.

Mivel többnyire busszal közlekedtünk, óhatatlanul várakoztunk ebben a bájos buszmegállóban is: