Kassák Lajos: Veled vagyok

 Előtted megyek,
te én előttem.
A koranap aranylánca
csilingel kezemen.

 Hová mégy - kérdezem
feleled - nem tudom.

 Siettetném lépteim
de te jobban sietsz.

 Előtted én
te én előttem.

 Egy kapu előtt mégis megállunk.

 Megcsókollak,
te nekem adsz csókot,
aztán elindulsz szótlanul
és magaddal viszed életem.

És ott álltunk a kapu előtt. Fogtam a kezedet, és tudtam, hogy nincs tovább. Te már nem láttál, bár utolsó pillantásoddal engem kerestél, de lábad már a küszöbön, és kezed, a kezed, amit úgy szerettem, már mozdulatlanul feküdt, hiába szorítottam, nem szorított vissza, mint annyiszor, amikor baj volt, amikor szükségem volt rád. 

Suttogtam, beszéltem hozzád, remélve, hogy hallod, hogy tudod, mennyire fáj elengednem téged, hogy nagyon fogsz hiányozni, de még tavasszal megígértem, hogy ha majd menni akarsz, el foglak engedni, bár tudom, hogy nagyon nem akartál menni, élni akartál, élni kettőnkért, még tudatod utolsó szikráival is harcolni akartál, azért engedted, hogy bevigyünk a kórházba, amitől mindig rettegtél, hogy tovább harcolhassunk, de nem, akkor már nem volt miért harcolni, hiába voltál erős, olyan erős, amit soha nem gondoltam volna, hiába volt minden, hiába szőttük kirándulásos terveinket, hiába akartunk együtt megöregedni, a betegség - a sors? - erősebb volt,és nekem már csak a zenék maradtak, a képek maradtak, az emlékek maradtak.

Elmentél. És magaddal vitted az életem. 

Szerelmem, PM emlékére

Eredetileg nem terveztünk „hegymászást”, se nagyobb túrát, de a helyiektől megtudtuk, hogy van a közelben egy várrom, ami az egyébként is megtekinteni kíván horgásztó felől közelíthető meg, így hát eldöntetett, hogy ha már ott vagyunk a horgásztónál, mit nekünk még pár kilométer, megnézzük azt a romot is.

A horgásztó – ellentétben a kecskédivel és a diósjenőivel, Sástóról nem is beszélve - valamiért nem igazán fogott meg bennünket. Annyira nem, hogy – szokásunktól eltérően - körbe se jártuk.

A várromhoz történő kiruccanás viszont keményebb dió lett, mint gondoltuk. Értelemszerűen, mint majd' minden vár – egy közeli magaslaton van. Na, ez a magaslat sokkal, de sokkal meredekebb volt, mint hittük. PároMat eléggé megviselte a kaptató, sajnos így utólag belegondolva, már itt fel kellett volna, hogy tűnjön, mennyire. Régebben ilyen „túrák” meg se kottyantak neki, most pedig le-lemaradozva, útközben meg-megpihenve - és fényképezve: 

lihegve értünk fel a várromhoz.

Ami a szó szoros értelmében rom:

 Még indulás előtt megbeszéltük, hogy semmiképpen se Nézsa felé térünk vissza, hanem a közeli település, Csővár felé támadunk – a vár nagyjából a két falu között félúton van -, ahol majd buszra ülvén, Pencen átszállva – Nézsa és Csővár között nincs közvetlen buszjárat – térünk vissza a Korándiba.

 Természetesen Csővár felé félúton megint eltévedtünk, valahol, valamikor jobbra kellett volna lennie egy mezőgazdasági útnak, ami nem volt, vagy nem vettük észre, csak mentünk

mindig visszafelé fényképezve, mert nem tudtunk elszakadni a várromtól

mire végre megláttuk – reményeink szerint – Csővár és nem Nógrádsáp vagy Acsa, esetleg Záhony házait.

Még egy utolsó pillantás a vár romjaira:

És már meg is érkeztünk Csővárra, amiről - hatalmas megkönnyebbülésünkre - ez a tábla győzött meg bennünket:

A falu közepén húzódó parkban találkoztunk Zsuzsi nénivel – akit olyan 70-80 év körülinek tippeltünk -, éppen a templomból jött, beszédes kedvűnek látszott, így hát szóba elegyedtünk vele. A szóba elegyedés indoka nyilván az a kérdés volt, hogy hol juthatnánk enni-innivalóhoz, de végül is egy jó kis beszélgetés lett belőle, aminek a lényege az volt, hogy vasárnap lévén – pedig hol volt akkor még a vasárnapi zárvatartás! – SEMMI nincs nyitva a faluban, de amúgy jó kis falu ez, és bizony, ő utoljára kisiskolás korában látta a várromot valami iskolai kirándulás keretében.

Ezek után körbejártuk a parkot, megtaláltuk a buszmegállót, körbejártuk a falut, ami igazán kedves meg minden, de fényképezni csak ezt fényképeztük le, fogalmam sincs, mi akar lenni és milyen épület előtt:

majd még párszor körbejártuk a parkot,

közben kicsit üldögéltünk is, emlékeim szerint találtunk valami működő ivókutat, majd újra sétáltunk kicsit,  és hipp-hopp máris Penc felé száguldott velünk a busz.

Penc a maga 1500 lakosával már-már „nagyváros” a 1200 lakosú Nézsa, az 550 lakosú Alsópetény és a 620 fős Csővár mellett. A buszról leszállván visszafelé indultunk, mert útközben MINTHA láttunk volna valami étterem-félét. És valóban, meg is találtuk a Medina éttermet, ahol ettünk-ittunk valamit, majd még beugrottunk a múzeumba. 

Itt eléggé meglepetésként ért bennünket, mivel eddig fogalmunk se volt róla – bár eléggé ismerjük ez életútját -, hogy Petőfi többször is megfordult Pencen, „itt élt anyai nagynénje, Hruz Éva és aszódi osztálytársa:Csörföly Lajos és Dlhányi Zsigmond. Első alkalommal 1835-ben karácsonyi vakációra jött Csörföly, Dlhányi és Jakubovics (Kemény) János cinkotai iskolatársával. Másodszor a híres penci szüretre érkezik Selmecről, diáktársai Kosztolányi Endre és Osztroluczky Jánostársaságában.

1838 szüretét is itt töltötte. A Kosztolányi családnak a híres Menyecske-hegyen 15 hold szőlője termett.
Mindkét alkalommal két-két hetet töltött itt a Kosztolányi család vendégeként. Harmadik és negyedik látogatása 1843 nyarára esett a Csörföly családnál. Ekkor Horváth Károly és Dlhányi Zsigmond barátaival gyalogolt Pencre Gödöllőről. Minden bizonnyal Pencen keletkezett A hűtelen c. verse, mely az első fennmaradt zsengéje. A penci szőlőhegyekre gondolt, amikor a Sovány ősz c. versét írja.”

Ezzel nagyjából véget is ért nézsai kirándulásunk, másnap, elutazás előtt természetesen megnéztük a temetőt.

Szerelmem, PM emlékére

Nézsára eredetileg 2013. március 23-án akartunk menni, ám 15-én ("Segítünk! Ne hagyja el a gépjárművét!" – megvan, ugye?) gyanússá vált, hogy az elkövetkező egy-két hétben valószínűleg nem fognak évszázados melegrekordok megdőlni, és esély sincs arra, hogy kellemes tavaszi napsütésben sétálgassunk a nézsai „hegyekben”, így fájó szívvel kénytelenek voltunk lemondani a már lefoglalt szállást. Szerencsénkre a Korándi Vendégház rendkívül rugalmasan kezelte a röpködő mínuszokra vonatkozó aggályainkat, így végül egy szép májusi napra tettük át az időpontot, amikor vonatra majd buszra pattanván elindultunk Nézsára. (Érdemes rákattintani és elismeréssel adózni a honlap szerkesztőinek, akik időt és fáradságot nem kímélve, Csaba királyfi esetlegesen a honlapra keveredő késői leszármazottaira is gondolván, lelkiismeretesen átültették a főcímeket székely rovásírásra is!)  

Megérkezvén Nézsára, rögtön egy "falunapba" csöppentünk.

A képek alapján azt hihetnéd, Kedves Olvasó, hogy ez a falunap kizárólag valamiféle kirakodóvásárt jelent, de nem, voltak kultúrprogramok is, csak mi azokról - nem tudván róluk - lemaradtunk. Illetve egyet mégis sikerült elcsípnünk, a mentősök bemutatóját.

A mentősök bemutatója, háttérben a kisfiat:

Nem, ez nem egy ugrálóvár, hanem "élőcsocsó".

Miután nagyjából körbejártuk a falut, és szomorúan megállapítottuk, hogy sehol egy etetőhely, ahol hot-dognál komolyabb étket vehetünk magunkhoz, és ezt a megállapításunkat a helyiek is megerősítették, viszont a főzőverseny eredményhirdetése utáni „potya”zaba még soká lesz, kénytelenek voltunk valami alternatíva után nézni, ami egy éppen a buszmegállóba beálló busz képében jött: irány Alsópetény. (Ebből a bekezdésből úgy tűnik, mintha életünk és kirándulásaink fő célja az étkezés lenne, ami így ebben a formában nem igaz, ám tény, hogy kirándulásainkon szeretjük megadni a módját, és naponta legalább egyszer valamiféle „luxus” táplálékot magunkhoz venni, valami olyasmit, ami otthon nincs, nevezetesen egy helyi étterem kínálatából lehetőleg valami „helyi” étket.)

Alsópetényben nem volt nehéz megtalálnunk a „Hármaskönyv” nevezetű éttermet (ami fogadó is egyben), mivel eléggé közel van a buszmegállóhoz. Az étterem minden képzeletünket felülmúlta, főleg, ha számításba vesszük, hogy Alsópetény lakossága 550 fő… Az ápolt, rusztikus környezet, a bőséges választék, a hatalmas adagok, az udvarias kiszolgálás, hát igen, sok étteremben megfordultunk, általában kellemes élményeket szereztünk azokban is, de a Hármaskönyv tényleg egyike a leg-leg-legeknek. 

Ha már ott voltunk, kicsit bóklásztunk is a faluban.

Sétánk során két „furcsaságra” bukkantunk.

Az egyik a templom. Már messziről látszott, hogy valami nem stimmel, láttunk ugyanis egy templom-szerű épületet és mellette egy harangtornyot. Megmásztuk hát a kisebb dombocskát, és kiderült, hogy nem optikai csalódás: valóban külön van a templom és külön a harangtorony. Azon már nem lepődtünk meg, hogy zárva volt.

A másik furcsaság nem is furcsa, inkább meglepő: a kicsiny faluban egy hatalmas kastély, gyönyörűen gondozott parkkal, ami ráadásul látogatható. Így hát körbesétáltuk a parkot, a kastélyról meg kiderült, hogy egy üzemelő szálló és rendezvényhelyszín, így oda nem mentünk be.

Nézsa kellemes kis falucska, de igazából semmi különös „attrakcióval” nem  tud szolgálni, már ha eltekintünk attól, hogy a nézsai gyerekek ilyen iskolába járnak:

Ez a Revicky-kastély, és mivel a falunapra tekintettel módunk volt bemenni – kiállítások, bemutatók voltak ott -, bizton állíthatjuk, hogy a nézsai gyerekek pompás környezetben tanulhatnak, igaz, tornatermük, az nincs.

A kastélyhoz természetesen hatalmas park is tartozik – itt zajlott a falunap -, ebben a parkban bukkantunk rá erre a szoborra, fogalmunk sincs, mi ez, de elég réginek tűnik.

Nézsán láttuk az egyik nekünk legjobban tetsző ’56-os emlékművet. Valahogy hozzánk közelebb állnak az egyszerű, visszafogott, pátoszmentes emlékművek, mint a hatalmas ívű, emelkedett, szenvedélyes alkotások. Mi emlékezni is csendben szeretünk.

No, ennek a visszafogottságnak ez a műemlék maximálisan megfelel:

Nem tudjuk, mi lehetett fénykorában, de a - ki tudja mióta fent lévő – táblán a „Községi Tanács VB” felirat kellően nosztalgikus emlékeket hívott elő bennünk.