Szerelmem, PM emlékére

Szerelmem, PM emlékére

Furcsa módon nálunk Koblenzről turisztikai célpontként viszonylag keveset lehet hallani, pedig a  Rajna és a Mosel torkolatánál fekvő Koblenz Németország egyik legszebb és legrégebbi városa. Négy középhegység, szőlőhegyek és erdők ölelik körbe a várost, amelynek több mint 3 000 éves történelméről csodaszép templomok és kastélyok, az egykori nemesi udvarok és urasági polgárházak tanúskodnak.

Németországban a szálláskeresés nem egyszerű, mivel a hotelek általában drágák, ami meg nem annyira drága, az messze van a belvárostól. Az ifjúsági szállások (Jugendherberge) nem nekünk valók... A „Kulturhotel Koblenz"  viszont tökéletes volt. Igaz, majd’ 3 km-re van az állomástól, Ehrenbreitstein városrészben, viszont egyrészt szinte közvetlenül a Rajna partján fekszik, másrészt nagyon hangulatos mind a hotel mind a városrész, harmadrészt közel van Ehrenbreitstein erődhöz, ami Európa második legnagyobb fennmaradt várlétesítménye (a legnagyobb az ulmi „Bundesfestung”), és ott a kötélpályához, ami Koblenzben kihagyhatatlan, mert a Rajna egyik partjáról pillanatok alatt átrepít a másikra, egyenesen az óvárosba.

Koblenzbe késő délután érkeztünk, kicsit csellengtünk a Rajna partján (egyébként is arra kellett mennünk a szálláshoz),

majd a 3 km-es séta végén megérkeztünk a „Kulturhotelbe”. A felirat senkit ne tévesszen meg, a szállót régen "Hoegg"-nek hívták, nem tudjuk, miért változtatott nevet.

Kilátás az ablakból (jóóó, belátjuk, hogy a gyorsvasút meg az autópálya nem éppen attraktív, na de mégis...):

Mivel az egész napos kölni bumlizás miatt elmaradt a déli pihenő, nem sokat lacafacáztunk, gyorsan ágyba bújtunk, hogy frissen üdén vágjunk neki a másnapi feszített programnak.

Reggel már nyitásra fent voltunk az Ehrenbreitstein erődben.

Az erődről annyit érdemes tudni, hogy már a bronzkorban is lakott volt, aztán a kelták, rómaiak (Rajna-limes), majd a germánok használták folyamatosan, naná, az emberiség már csak ilyen, ha bárhol valami kis dombot látott, oda rögtön valami erődöt, várat csinált… A középkorban egyfolytában buherálták, hol egy újabb őrtorony, hol egy épület, valamit mindig kellett rajta „korszerűsíteni”. Komoly szerepe volt a 30éves háborúban, 1795-ben francia kézre kerül, 1801-ben a Német Birodalom visszakapja, de előtte a franciák még jól felrobbantják. A következő években legelő és a kezdődő „rajnai romantika” helyszíne. 1817-34 között újjáépítik, a világháborúkat viszonylag épen vészelte át, az 50-es évek óta kulturális központ, számos kiállítással, múzeummal, bemutatóval. Mivel kb. 120 méterrel van a Rajna felett (összehasonlításképp: a Gellérthegy 139 m-rel magasodik a Duna fölé), valószínűleg innen a legszebb a kilátás a városra és a Német Sarokra.

Az erődhöz egy hatalmas park is tartozik, itt tartották  2011-ben a  Szövetségi Kertkiállítást (BUGA), és amely ma kedvelt városközeli üdülőhely és rendezvényterület. És persze itt van a kötélpálya végállomása is.

 Ezzel a kötélpályával percek alatt átértünk a Rajna túlpartjára az úgynevezett „Deutches Eck”-hez, amit magyarul „Német sarok”-nak fordítanak, de ez nekem nem annyira tetszik, mert nem igazán adja vissza a régies „Eck” és a ma elterjedtebb „Ecke” közötti különbséget.

Ez egy különlegesen kiképzett háromszög alakú terület a Rajna és a Mosel találkozásánál, amely magasról (pl. az erődből) nézve egy hajóorrt formáz. 

A "hajóorr" két oldalán a német tartományok zászlói láthatók.

Ezt a földnyelvet gondolta II. Vilmos császár a legmegfelelőbbnek arra, hogy nagyapjának, I. Vilmosnak, a Német Birodalom egyesítőjének emlékművet állítson. A Német Birodalommal azonban 1945-ben az emlékmű is rommá vált, és a fennmaradt talapzatot 1953 májusában a szövetségi köztársaság elnöke, Theodor Heuss a német egység mementójának szentelte. Végül 1993-ban helyreállították az emlékművet, és ismét felhelyezték a talapzatra, ahol összesen 37 méteres magasságával büszkén emelkedik a Rajna és a Mosel fölé Ez a Német egység emlékműve, amelynek fő alakja a lovon ülő I. Vilmos császár 14 méter magas bronzszobra, amely egy 23 méter magas talapzaton áll. A szobor körül - az emlékmű részeként - a német tartományok kőből kifaragott címerei láthatók

Miután körbejártuk a „Deutsches Eck”-et, felmásztunk a talapzaton lévő kilátóra, úgy gondoltuk, hogy megérdemlünk egy kis pihenőt, amit ezen a nagyon klassz terecskén töltöttünk el, ami egy játszótér és egy szökőkutas park keveréke.

Még mindig maradt egy kis időnk a vonat indulásáig, amit a belvárosban való csellengéssel töltöttünk. 

Koblenz óvárosa igazán nagyon hangulatos, sok-sok régi házzal, amelyeknek nyilván megvan a maguk története.

és sok izgalmas vagy kevésbé izgalmas – kinek hogy tetszik – szoborral.

4 óra előtt kicsivel pattantunk vonatra, hogy elzakatoljunk Boppardba.

PároM vonatok iránti olthatatlan rajongása inspirált arra, hogy egy izgalmas vonatozást tegyünk Boppardból Emmelshausenbe a Hunsrückbahn-nal. Azért izgalmas, mert a mindössze 15 km-es úton 5 alagút és 2 viadukt is van, továbbá van egy 6 km-es szakasz (Boppard és Buchholz között), ahol 63 ‰-os emelkedőt kell a vonatnak leküzdenie.

Bár lenyűgöző út volt, a vonatból sajnos nem sikerült túl sok értékelhető képet csinálnunk.

Mindenesetre aki arra jár, annak mindenképpen megéri a kis kitérő.

 Miután körbejártuk Emmelshausent és visszavonatoztunk Boppardba, még egy rövid vonatút után érkeztünk meg este fél 8-kor St. Goarba, aholis kezdetét vette „A RAJNAI KIRÁNDULÁS”.

Szerelmem, PM emlékére

Valahogy úgy alakult a dolog, ha fatalista lennék - és hát kicsit az vagyok – azt mondanám, úgy hozta a SORS, hogy 2013-ban a már említett Nézsán kívül csak két „nagy” kirándulásunk volt.

Az, amit mi „rajnai kirándulásnak” hívunk, tulajdonképpen Dortmundban kezdődött 2013 júliusának végén. Azért pont ott, mert ott lakott kedves ismerősöm, A. néni, és ez a rajnai kirándulás remek alkalom volt, hogy PároM is megismerje.

Dortmund nem szép város - nekünk legalábbis nem nagyon tetszett. Persze, vannak kellemes kis utcácskái, terei, de összességében nem szép. Nyilván ebben a nem szépségben szerepet játszanak a háborús bombázások, és az, hogy Dortmund a Ruhr-vidék vezető bányászvárosa volt. (A. néni mesélte, hogy a 70-es években, a bányászat fénykorában akkora volt a légszennyezés, hogy a reggel felvett fehér ing délutánra teljesen befeketedett. A házak nagy része a mai napig is szürkésfekete pala-félével van borítva)

A. néni lánya körbeautózott velünk a város külső részein is, ahova turista szerintünk ritkán vetődik (bár nem tudunk elképzelni semmi olyat, amiért valaki pont Dortmundban akarna turistáskodni), és PároMat, aki nagy rajongója volt mindennek, ami vasból készült, lenyűgözték az elhagyott bányászat emlékei.

Persze néhány képet lőttünk a belvárosról is,

meg felmásztunk a templomtoronyba, 

ahonnan azért elég szép kilátás nyílt a városra:

 Ottjártunkkor éppen egy érdekes kiállítás volt a Dortmundtól mintegy 50 km-re fekvő Oberhausenben a „gasometer”-ben. Ez tulajdonképpen egy hatalmas gáztározó, Németországban elég sok ilyen van, a legtöbbjük ipari műemlék, sokuk látogatható is. Az obehauseniből pont kiállítási helyszínt csináltak, Európában a legmagasabbat. A MAN építette 1927-29 között, a II. Világháborúban eléggé szétbombázták, aztán még le is égett ’46-ban. Helyreállították és 1988-ig használatban is volt.

Na, ebben a gasometerben csinált egy projektet a Christo nevű művész, akinek az a mániája, hogy mindenféle „dolgot” becsomagol. Nem, nem szülinapi vagy karácsonyi ajándékot, vagy egyéb ilyen banális dolgot,hanem épületeket, természeti jelenségeket.

Becsomagolta már a Reichstag-ot, a Pont de Neuf-öt, a chicagoi Kortárs Művészeti Múzeumot, a tengerpartot Little Bay-ben, Milánóban Viktor Emánuel szobrát, Miami mellett a Biscayne Bay szigeteit, meg egyéb ilyen őrült dolgai vannak (hogy ennek mi az értelme, azt nem tudjuk, mindenesetre elég látványos, bár szerintünk meglehetősen környezetszennyező), na ő egy hatalmas „lufit” csinált ebben a gazometerben Big Air Package címmel.

Csak hogy el tudd képzelni, Kedves Olvasó, ez a gasometer 117 m magas, 67,6 m az átmérője, de amúgy 24szögletes, az egyes oldalak hossza 8,8 m, kb 347.000 m3 gázt lehetett benne tárolni, és a lufi majdnem kitöltötte a teljes tározót. Be lehetett menni a hatalmas kotonba, 

ahol tulajdonképpen semmi izgi nem volt, csak talán annyi, hogy a hangok valahogy megváltoztak, minden kicsit csendesebb volt, majdnem mintha egy süketszobában lenne az ember. Nekünk nem sikerült értékelhető képeket csinálnunk magáról a projektről, de ez alapján talán elképzelhető, milyen is volt.

A földszinten, azon a részen, ahol nem a lufi volt, kiállításokat lehetett megnézni, többek között Christo eddigi alkotásairól valamint a ruhr-vidéki bányászatról:

PároM megint kénytelen volt legyőzni a tériszonyát, és felmentünk a gasometer tetejére is 

ahonnan elég jól be lehetett látni a környéket.

Dortmundból Kölnbe vonatoztunk. Mivel elég feszes volt a programunk, Kölnbe éppen csak belekóstoltunk, nem egészen egy nap mindössze arra volt elég, hogy megnézzük a Dómot,

A méreteket érzékeltetendő ez a tábla az EU összes nyelvén olvasható.     És ez csak egy virág a sok közül...

A Dóm belülről is lenyűgöző, bár elég nehezen fényképezhető:

Ránk a legnagyobb hatást ez az abszolút nem szokványos síremlék tette, sokáig gondolkoztunk, milyen jelzővel is illethetnénk, míg végül a "huncut" mellett döntöttünk, bár nem valószínű, hogy I. Engelbert (1185 vagy1186 - 1225), Köln érseke és Berg grófjaként amolyan rablólovag-féle, huncut lett volna, de ki tudja.

csellengjünk az óváros hangulatos utcáiban,

Azért ezen a két házon az évszámok megérdemelnek egy pillantást:

mi is koptassuk egy kicsit a régi római út maradványait (amit persze nem lehet úgy fényképezni, hogy valaki éppen ne sétáljon rajta):

kicsit elüldögéljünk a "Haumarkt"-on, III. Frigyes Vilmos emlékműve mellett,

amin az a különleges - nem, nem a vicces kedvű valaki által ráaggatott melltartó -, hanem az, hogy a mellékalakok nem kizárólag katonákat és politikusokat, hanem az ipar, a kereskedelem, a képzőművészet, a zene, a tudomány jeles képviselőit ábrázolják, 16 db kb 2,5 méteres szobor  valamint 51 db relief formájában.

rácsodálkozzunk erre a kedves kis szoborra, amely a nálunk kevéssé ismert, ám a németeknél népszerű, számos sláger  szerzőjének és előadójának, Jupp Schmitz-nek állít emléket,

a vonat indulása előtt belehallgassunk a pályaudvar előtti téren tartott - nem tudjuk, milyen együttes - koncertjébe,

és már robogott is velünk tovább a vonat Koblenz felé.