Szerelmem, PM emlékére

Nem tudom, lesz-e még valaha nem így, hogy bizonyos napok még jobban fájnak, hiányod körbefon, fojtogat, annyira élsz bennem, mint életedben talán soha, mintha ketten lennénk, érzem azt a gyönyörű kezed, ahogy simogatsz, szorítod az enyémet, hallom a hangod, ahogy nevetsz, könyörögsz, szerelmet vallasz, mondasz valami teljesen hétköznapi dolgot, vitázol, telefonálsz, látom arcod, ahogy örülsz, szomorkodsz, figyelsz, és látom arcod abban az utolsó szívdobbanást megelőző pillanatban, azt a fura fintor-félét átsuhanni rajta, amiről akkor azt hittük, fájdalom, de ma már tudom, eszembe jutott, mikor láttam hasonló kifejezést az arcodon, nem, nem a fájdalom, hanem az extázis kuszálta össze a vonásaidat, és jó tudni, hogy legalább a meghalás nem volt fájdalmas...

A Kálvinon találkoztunk először. 

Előtte hosszasan ötleteltünk, mi lenne méltó helye az első randinak, de végül győzött a racionalitás: a Kálvin nagyjából félúton van tőlem hozzád. Dobogó szívvel jöttem föl a mozgólépcsőn, tudtam, hogy egy nagyon magas férfit kell keresnem, de nem láttam ilyet, felérve forgolódni kezdtem, és ott voltál, szinte elbújva a mozgólépcső mellett, a könyvesbolt kirakatát nézegetted (ma valami kínai bolt van a helyén), volt valami megjegyzésed Kádárról (akkor jelent meg egy könyv róla), amivel én nem teljesen értettem egyet...

Aztán beültünk valami presszóba, a mai napig nem tudom a nevét, és csak beszéltünk, beszéltünk, fogalmam sincs, miről, órákon keresztül, nem fogytunk ki a mondanivalóból, míg egyszer csak azt vettük észre, hogy öreg este lett, így aztán elindultam haza, te elkísértél a metróig, én nem akartam még, hogy egy idegen - hisz mégiscsak egy idegen voltál, bármennyire úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást - tudja, hol lakom. Hideg tél volt, piszkosszürke, didergő hókupacok mellett mentünk el, ma sem tudom, hogy keveredtünk a Ráday utcába a Berlin étterem elé, ott megálltunk, és csókolóztunk, csókolóztunk, nem zavart minket az étterem jövés-menése, tulajdonképpen olyan szürreális volt az egész, az étterem kinyíló ajtaján kiözönlő fény meg-megvilágított bennünket, mint valami reflektor végigsuhant rajtunk, de mi csak csókolóztunk kifulladásig, mintha kamaszok lennénk, mintha először tennénk ilyet, mintha soha nem akarnánk abbahagyni. 

Ma 12 éve...