Szerelmem, PM emlékére

A párterápia sikerét megünneplendő, a május elsejei hosszú hétvégét Dömösön töltöttük a Feketesas panzióban. A panzió egyben étteremként is üzemel, meglehetősen jó konyhával.  

Maga a panzió nem egy nagy durranás,	szerényen berendezett, ám tiszta szoba, fürdőszoba – nekünk ennyi elég is volt.
A honlapján úgy hirdeti, hogy ezen az udvaron lehet sütögetni, bográcsozni. Szerencsére ottjártunkkor ezt senki nem tette.	Ő az intézményhez tartozik, meglehetős külseje ellenére igen-igen jámbor.

Dömös kapcsán eléggé bele kellett ásni magunkat az Árpád-házi királyok meglehetősen szerteágazó és véres történetébe, ugyanis a Dunakanyar által körülölelt erdős hegyvidék a honfoglalástól kezdve a fejedelmek, majd Árpád-házi királyaink családi birtokterülete volt. Ezen a hatalmas erdőbirtokon, melyet a középkorban egységesen Pilis-erdőnek neveztek, több királyi vadászkastély, palota létezéséről tudnak azok, akiknek ez a dolguk. Az elmúlt évek régészeti-történeti kutatásaiból kiderült az is, hogy közöttük kiemelkedő szerepet játszott a dömösi királyi palota, mely a XI. században királyaink kedvelt tartózkodási helye és fontos birtokközpontja volt.

Első közvetlen adatunk a Képes Krónikában maradt fenn erről az időről. Az 1063. év eseményeinél ugyanis a következők olvashatók: „A jámbor (I.) Béla király ezután betöltve uralkodásának harmadik évét, királyi jószágán, Dömösön összezúzódott beomló trónján”.

De Dömös kedvence Álmos herceg, még utat is neveztek róla, holott nem pont ő a legszimpatikusabb Árpád-házi ivadék. Ő az, aki Kálmán (a Könyves) öccse lévén sosem tudott belenyugodni, hogy nem övé lett a trón, így aztán jószerint egész életét azzal töltötte, hogy cselszövés, ármány, összeesküvés, akármi árán, de hozzájusson a koronához, ami nem sikerült neki, ám Kálmán, beleunva abba, hogy örökösen résen kell lennie, a kor szokásához híven őt is és a fiát, Bélát is (meg még néhány hívüket) megvakíttatta – ilyen testi „hibával” nem lehetett belőlük király.

A sors fintora, hogy Kálmán fia, II. István halála után mégiscsak  Béla lett a király, Vak Béla néven 10 évig (1131-1141) uralkodott, és innentől kezdve az Árpád-házi királyok mind-mind az ő leszármazottai.

És mindennek mi köze Dömöshöz? Nos, ő alapította a prépostságot, amely ma Dömös fő attrakciója.

A Dobogókő utcában terül el az a telek, amelyen a romok találhatók, mivel a ajdani kéttornyú, háromhajós, félköríves szentélyekkel záródó román stílusú templomnak csak alapfalai maradtak meg. A vastag falak maradványait betonnal egészítették ki, így azért nagyjából elképzelhető, milyen lehetett fénykorában.

„A templom megemelt szentélye alatti altemplom azonban fennmaradt viszonylagos épségben. A területen 1970-es években Gerevich László régész végzett ásatást. A rommaradványok és a korábban már múzeumokba szállított kőfaragványok lehetővé tették az altemplom hiteles helyreállítását.

A szép, szürke kváderkövekből épített, félköríves szentélyű altemplom boltozatát két sorban elhelyezkedő oszlopok tartották. A középső oszlopoknak ugyan csak helyei, illetve talapzatai maradtak meg, ám a faloszlopok és díszesen faragott lábazataik jórészt megmaradtak. A kőfaragványok alapján bizonyos, hogy a Dömösön dolgozó építőműhely tagjai más - királyi és főúri - építkezéseken is dolgoztak.

A Közép-Európában általánosan elterjedt építészeti dekoráció meglehetősen egységes stílusa jelenik meg a prépostság vaskos, tömbszerű oszlopfejezetein is, melyeken levéldíszek, állatábrázolások és szalagfonatos ornamentika is megfigyelhető. A felső-itáliai eredetű alakos fejezetek egyik jellegzetes példája a feltárások során előkerült hatalmas oszlopfő, amelyen egymással küzdő oroszlánok, nyulat elragadó sas és lovas vadász alakja van kifaragva.

A faragványok finomabb, fejlettebb stílusából arra lehet következtetni, hogy II. Béla idején, 1138 táján készülhettek." (forrás: http://nemzetimuemlek.hu/index.php/epulet/doemoes_kiralyi_koezpont_prepostsag/)

Szerelmem, PM emlékére

Az Óbudai Kultúrális Központban is volt jó pár alkalommal Hobo-klub, de az valahogy nem jött be se Hobonak, se a közönségnek. Általában nagyon kevesen voltunk - bár, ha belegondolok, a Gödörben se lehettünk sokkal többen, csak mivel kisebb helyiség, nem tűnt annyira fel, mint az óbudai színházteremben -, a büfé vacak volt, egyetlen hatalmas előnye a többi helyszínnel szemben a színpad és az emelkedő nézőtér, ahonnan mindenki jól látott mindent.

Nagyon sajnáltuk, amikor vége lett, de mivel Hobo már többször bejelentette, hogy ez az utolsó, aztán valahogy mégis mindig lett újra klub, erősen bíztunk benne, hogy ezúttal is így lesz.

Aztán az ágyhoz-kötöttség hónapjai alatt gyakran eszünkbe jutott, milyen jó, hogy nincs klub, mert most borzasztó lenne a tudat, hogy van, és mi nem tudunk menni.

Szerelmem, PM emlékére

A János-hegy nevének eredetét illetően több magyarázat is van. A hegyet korábban Pozsonyi-hegynek hívták, mivel állítólag odáig is el lehetett látni a tetejéről. A csúcson a 19. század elején már állt egy Szent János-szobor. Mai neve csak az 1900-as évek elején rögzült; ma az északnyugati vonulat neve Pozsonyi-hegy. A „János” nevet vagy a korábbi Szent János-szoborról, vagy Óvári János grófról, Budavár 1318–37 közti rektoráról kapta, ám van egy legenda is, amely szerint nevének eredete a törökverő Hunyadi Jánoshoz köthető, akinek itt Márta, egy szép görög leány megmentette az életét.

Szerelmem, PM emlékére

Még mindig nem hiszem el a „nincs többé” véglegességét.

Nem volt tökéletes.

Ember volt, gyarló, csetlő-botló ember, számos hibával, gyengeséggel, ám emlékeimben mégis felmagasztosul. Azok a tulajdonságai, amelyek valaha meglehetősen idegesítettek, most hiányoznak. Kétféleképpen szokott eszembe jutni: egyrészt tökéletesnek látom, olyannak, akivel gyönyörű volt az élet. Hiába tudom az eszemmel, hogy nem volt az, a szívem mégis annak láttatja. Tökéletes társnak, barátnak, férfinak, szeretőnek. Ám ezek ritka, kivételes pillanatok.

Gondolataimban legtöbbször az utolsó hónapok szenvedései jönnek elő: ahogy sír a fájdalomtól, kapkodja a levegőt, az oxigén-koncentrátor monoton zúgása, a Tramadol okozta pánikrohamok, amikor éjszaka órákig beszélgettünk, próbáltam tartani benne a lelket, a mosdóba menés kínja, amikor az a tíz lépés tízezernek tűnt, még egy lépés, na még egy, már csak egy van hátra, és igen, a vérző aranyér, ami minden alkalommal elrabolt valamennyit a drága folyadékból, amiből egyébként is kevés volt, a hátmasszírozás (inkább csak simogatás) rituáléja, amit a nap fénypontjának nevezett: a lesoványodott testből gyöngysorszerűen kidudorodó  a csigolyák láttán minden nap óhatatlanul az jutott eszembe, hogy melyik lesz az, amelyik először összeroppan a megvadult sejtek egyre mélyebbre és egyre több csigolyába történő osztódásától. 

És az állandó lelkiismeretfurdalás, hogy túl sokat vitatkoztam vele, túlságosan erőszakos voltam, egyél, igyál, fel kell kelni egy kicsit, megpróbáltam negligálni a félelmeit. Lehet, hogy azért beszéltünk olyan keveset a meghalásról, mert tudat alatt én hárítottam? Ő nagyon empatikus volt, rendelkezett egy hatodik érzékkel, antennával, gondolatolvasói képességgel, mindig tudta, mire gondolok, mit érzek, mire vágyom. Talán úgy érezte, hogy én nem akarok beszélni róla. Egyszer azt mondta, hogy ha már valamelyikünknek mennie kell, inkább ő legyen az. Én meg csak álltam és bután néztem ki a fejemből. Aztán később, egy éjszakai pánikrohamos beszélgetésünk alkalmával sikerült a megfelelő visszacsatolás. Azt mondtam,  hogy neki könnyű, mert ő csak az életét veszítheti el, de mi lesz velem, én ŐT vesztem el. Ez tetszett neki, furcsa módon megnyugtatta. Ám ezek mind-mind azt erősítik bennem, hogy nem voltam jó ápolója. Nem figyeltem eléggé arra, hogy ő mit akar. Oly sokszor mondta: "Ne csinálj semmit, csak ülj ide mellém és fogd a kezem". 

Fáj, hogy nem fogtam elégszer a kezét...

Nem tudom, el fognak-e valaha halványulni ezek az emlékek, hogy helyüket átvehesse a „csak a szépre emlékezem” melankolikus, belenyugvós fájdalma.

Szerelmem, PM emlékére

2009-ben még volt munkánk, így aztán több helyre is sikerült eljutnunk: jártunk Soroksáron, a János-hegyen, Dömösön, Pomázon és Bogácson és persze Ipolytölgyesen.

A Soroksári Botanikus Kert létezéséről szerintem elég kevesen hallottak. Mi is csak véletlenül kerültünk oda: úgy adódott, hogy bizonyos okból párterápiára jártunk – igen hasznos volt mellesleg -, és a nagyon kedves pszichológus házaspár említette áprilisban egyik alkalommal, hogy szombaton egy csoporttal mennek a soroksári arborétumba, nincs-e kedvünk velük tartani. Persze, hogy volt.